Archívum

 

GYERMEKKOROM KARÁCSONYI EMLÉKEI

GYERMEKKOROM KARÁCSONYI EMLÉKEI

 

 

 

 

 

 

 

 

GYERMEKKOROM KARÁCSONYI EMLÉKEI

 

       Karácsony előtti héten már Édesanyám lázban égve készülődött. Ilyenkor a fafűtésű sparhelt nem győzte a különféle sütemények, finomságok kisütését. Édesapám feladata rendszerint csak az volt, hogy előteremtse az ünnepi fenyőfát, hogy feldíszíthessük. Akkor még nem árultak boltokba és egyéb helyeken fenyőfát, ezért az egyedüli lehetséges módja a beszerzésnek az erdő volt.  Estefelé, amikor már besötétedett, a fejszét vállára vetve elindult a kis falunkat körülvevő erdőbe. Előtte már napokkal kinézte magának a fenyőfát, ezért szinte behunyt szemmel is odatalált és kivágta éles fejszéjével. Mire mi felébredtünk, akkorra már egy fatuskóba beágyazva ott állott az első szobában az asztal tetején.(a tisztaszobát nevezték mifelénk így) a magassággal nem volt baj, mert a szoba bolthajtásos mennyezete olyan távolságra volt, vidáman elfért alatta.

      Gyermekkoromban nem volt annyiféle szaloncukor, sem mint manapság. Háromfélére emlékszem így, hosszú évtizedek távlatából. Volt fehér, annak vanília íze volt, azt szeretettem a legjobban. A másik rózsaszínű, ennek olyan savanykás jellege volt, a harmadik pedig kakaós ízesítésű. Előző évről édesanyám mindig kisimítva el szokta raknia a szaloncukor papírokat. Hogy miért, az mindjárt kiderül. Volt egy receptje, annak alapján nagyon finom házi készítésű cukrot tudott sütni. A színe barna volt, az íze pedig olyan kávé – kakaó - forma. Volt benne mogyoró, ha pedig nem tudott anyám beszerezni, akkor diót darált meg és azt keverte hozzá a masszához. Cukor, egy kis rum, vaníliás cukor is kellett hozzá természetesen. Ezt a keveréket öntötte egy tepsibe, majd lassú tűzön ropogósra megsütötte. Sütés után késsel kocka alakura bevágta, majd kihűlés után becsomagolta a tavalyi papírokba. Nem maradhatott el ilyenkor egy másik finomság készítése sem, mégpedig a bejgli. Édesanyám bőséges mennyiségben sütött mákosból és diósból egyaránt. Minden évben, a kertünkben termő mákból erre az időre tartalékolt elegendő mennyiséget.

      Habcsók sem a bolt polcairól került a fára, hisz azt sem nagyon lehetett még akkor kapni. Minden ilyen dísz is Édesanyám gondos keze nyomát dicsérte. Diót, almát szintén színes, csillogó papírokba csomagolt, ezek is a fára kerültek mikor elkezdődött a fa „felöltöztetése” – a díszítés. Ebben már a bátyámmal mi is besegítettünk. Nem tudom az idejét annak hány éves voltam mikor már részese, lehettem a karácsonyfa díszítésnek, de azt hiszem ennek már nincs is jelentősége. Az alkotás öröme már akkor is büszkeséggel töltött el, mert résztvevője lehettem a csodának, Karácsony misztériumának. A feldíszített karácsonyfára kis gyertyácskák kerültek tartóban, mert akkor a maihoz hasonló elektromos égők sem voltak még. Ha voltak is, a mi kis falunkba még nem értek el. A kész fa alá aztán odakészítették az ajándékainkat, de előtte természetesen erre az időre kiküldtek bennünket helyiségből a hálószobába. Felöltöztünk tiszta ruhába mindnyájan.

      Édesapám ekkor kint megkondított egy kolompot és elkiáltotta magát:

-Bejöhettek gyerekek! Megjött a Jézuska.- Természetesen ekkor már nem hittünk a régi mesében, de úgy tettünk mintha még mindig valóban Tőle várnánk az ajándékokat. Besiettünk a tisztaszobába, ahol már fényárban úszott a mi szép Karácsonyfánk. A kis gyertyák ragyogása Mennyei fénnyel árasztotta el a szobát. A szüleink ott álltak és kitárt karokkal magukhoz ölelve kívántak nekünk Boldog Karácsonyt. Az ajándékok megszemlélése, utána kibontása következett. Nem voltak azok olyan nagy értékű dolgok, mint manapság, de nekünk, a legcsodálatosabbnak tűnt ilyenkor. Éppen, azért mert ezt nem a szürke hétköznapokon vették a szüleink, hanem a „Jézuska” – hozta. Az ajándékok majdnem minden esetben hasznos holmik, általában ruhaneműk voltak, meg házi készítésű játékok, amiket apám készített. Nem volt nekik pénzük arra, hogy gyárilag készült értékes játékokat vegyenek nekünk. Mi tudtuk ezt, ezért soha nem is számítottunk ilyenekre. A mai gyermekek talán ezt nem értenék meg, amikor már a kis óvodások is mobil telefont kapnak ajándékba, másról nem is beszélve. Hálásan mondtunk köszönetet szüleinknek az ajándékokért. Mi valamilyen kis saját készítésű jelképes ajándékot tudtunk adni, de ők is örömmel fogadták tőlünk.

      Az ajándékozás után következett a vacsora mely szintén szegényes volt, mert nem volt szokás flancos ételeket készíteni. Addigra a szüleink neveltek egy disznót, amit Karácsony előtti héten levágtak. Belőle készült ételek kerültek ilyenkor az ünnepi asztalra. Némán falatoztunk az asztalnál. Ilyenkor mindenki az evéssel volt elfoglalva, de utána, ami történt, soha nem felejtem el. Körülálltuk jóllakottan a feldíszített fát, vagy leültünk eléje és énekelni kezdtünk. Az éneklésnek nálunk, reformátusoknál hagyományai voltak ilyenkor. Apámnak nagyon jó hangja volt. Mindig ő kezdte az éneket, mi pedig csatlakoztunk hozzá. Legelőször mindig a legszebb karácsonyi éneket daloltuk el:

„Krisztus Urunknak áldott születésén, Angyali verset mondjunk szent ünnepén, Mely Betlehemnek mezejében régen, Zengett e képen…” Szállt a gyönyörű ének a nagy csendességben és megtelt a szívünk békességgel és hálával. Ilyenkor elfelejtettük a hétköznapok nehézségeit, terheit. Ilyenkor csak Jézus Krisztus születése lebegett a szemünk előtt, Ő volt számunkra a legfontosabb. Manapság már nagyon kevés házban van ez az éneklés, de akkor természetes volt mifelénk. Mikor vége volt az éneknek, apám újat kezdett. Egyetlen alkalommal sem felejtettük el a 90. Zsoltárt elénekelni, amely talán a protestánsok Himnusza is egyben. Így kezdődik:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak! Mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben…”

       Most, hogy hosszú évtizedek után emlékezem ezekre a szép Karácsonyokra, szomorú a szívem kicsit. Szomorú azért, mert ezek a szokások ma már nagyon ritkák, szinte beleolvadtak a feledés homályába. A legnagyobb szomorúságom azonban az, hogy az én szeretett Édesapám már nem lehet közöttünk a mostani ünnepléskor. Édesanyámmal fogjuk visszaidézni azokat a feledhetetlen Karácsonyokat a kicsire zsugorodott asztal körül, talán csak egy fenyőágat feldíszítve a szülői házban.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2005. 12. 23

 

Sajnos már Édesanyám sincs velünk…

A fotón Édesanyám kis Karácsonyfája látható 2009 - ben

 

Szerkesztés dátuma: szerda, 2018. december 19. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 499


   


Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint