Majdnem 15 éve írtam, de ma is vállalom minden sorát
AZ EMBER ÉL… DE MI VÉGRE?
Sokszor és sokat gondolkodtam már azon, hogy mit keresek én a világban? Mit keresek itt, ahol a mindennapok forgatagában annyi minden benyomásnak vagyok kitéve? Élünk – létezünk – aztán egyszer csak meghalunk. Az a röpke pár évtized, ami megadatik nekem, nekünk, egy parányi töredék történelmi mércével mérve, és mégis… Ki vagyok én? Ki vagyok, és mit kellene tennem ahhoz, hogy megfeleljek mindenki elvárásának az életben, de akár itt is ezen a portálon? Írom a verseket, novellákat, jegyzeteket, különféle prózákat, azt gondolva, hogy talán valakit érdekelni fog. Büszke vagyok arra, ha olvasnak, megsértődhetek, ha negatív kritikát mondanak, de egyet nem tehetek: NEM KÉPZELHETEM MAGAMAT MINDENEK FELETT ÁLLÓNAK SOHASEM! Nem gondolhatom azt, hogy én mindenkinél jobban írok mindenkinél jobban értek az irodalom különféle vonulataiban járva. Írnom kell, írnom, mert egy belső késztetés ezt diktálja. Olvasnom is kell, mert e nélkül sem létezhetem. Hallgatnom kell az építő javaslatokat nem megsértődve, nem felháborodva. Tudnom kell azt, ha ide, vagy máshova írok, a kirakatba teszem magamat ezzel. Bárki megnézhet, véleményt formálhat a látottakról, de… Egy valamit soha nem szabad, hogy megtegyen: FÖLÉNYESKEDVE BÍRÁLNI, KIOKTATÓ MÓDON GYAKOROLNI A SEGÍTŐ SZÁNDÉKOT, EZT NEM SZABAD TENNI! Aki ilyet tesz, nincs tisztába azzal, hogy mit cselekszik. Nem tudhatjuk a másikról látatlanban, hogy milyen szinten jártas az irodalom berkeiben, annak útvesztőiben szakmai és más egyéb vonatkozásban egyaránt. Nem tudhatjuk, pár versből vagy írásból, hogy szerzőtársunk valójában rendelkezik - e olyan tehetséggel, ami pár műből még nem igazán derülhet ki. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy olvassuk egymás műveit rendszeresen, mert tanulhatunk és okulhatunk is belőle egyaránt mindannyian.
Legbelül, akik írogatunk, talán mindnyájan el hisszük magunkról hogy írók – költők vagyunk és ez természetes. Sokunkban megfogalmazódik az évtizedek során versben és prózában is ez a kérdés. Keressük rá a választ, van, amikor meg is találjuk, vagy úgy véljük, hogy megtaláltuk. Költő vagyok? Író vagyok? Ezt majd döntse el valaki más, az olvasó, vagy talán majd az utókor. Mindannyian szeretnénk valami maradandót, valami nagy művet is megírni, hisz ez természetes. Aki tollat fog kezébe,(manapság már inkább számítógép billentyűzetet) mindenki törekszik tudat alatt arra gondolni, hogy kellene valami maradandót alkotni. Sokszor próbálkozunk, vannak sikeres és sikertelen írásaink, de hiszen senki sem tökéletes. A klasszikus nagyjaink kis hazánkban és külhonban is írtak pocsék dolgokat, ezért nem szabad őket sem megítélni. Nem egyforma az írói munkásság sem, vannak hullámvölgyek mindenkinél, nálam is természetesen. Ezeket nehéz átvészelni, de általában még senki sem halt bele. Remélem nem is fog.
AZ EMBER ÉL… DE MI VÉGRE? - adtam a címet az írásomnak. Természetesen az írogató emberek kicsit másképpen élik meg ezt az érzést is, hisz nagy a felelősségük ezen a téren. Az írókra, költőkre sokszor felnéznek az olvasók, esetleg az alkotótársak is, éppen ezért nem szabad könnyedén venni ezt a kérdést. Úgy írjunk, hogy ne legyen benne olyan, ami tévútra viszi az olvasót, vagy bűnre csábítja. A felelősséget éppen ezért érzem nagyon fontosnak. Legyen békesség egymás között az amatőr írótársadalomban is. Féltékenységnek helye nincs, mert ez megmérgezi a kapcsolatokat éppúgy, mint a házasságban, vagy bármilyen párkapcsolatban. Mi az olvasókért legyünk, ne egymás ellen. Ez az én hitvallásom. Remélem, nem járok tévúton ezzel a megállapításommal…
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2005. 12. 08
