EGY RÉGI FÉNYKÉPET NÉZEGETVE. Apai Nagyszüleimre, Édesapámra és Testvéreire Emlékezve.

EGY RÉGI FÉNYKÉPET NÉZEGETVE.  Apai Nagyszüleimre, Édesapámra és Testvéreire Emlékezve.

 

 

 

 

 

 

 

 

EGY RÉGI FÉNYKÉPET NÉZEGETVE.

Apai Nagyszüleimre, Édesapámra és Testvéreire Emlékezve.

 

   Mindig nagyon szerettem nézegetni azokat a már kissé megkopott régi fényképeket nézegetni, amik a Családom tagjait ábrázolják. Főleg azért, mert akiket ismertem, azokról szép emlékeim maradtak, akiket pedig már az én életemben nem láthattam, azokat meg éppen ezért valamilyen titokzatosság lengte körül és igyekeztem az emlékeimben az elmondások, leírások alapján megismerni. Megszületésemkor már a Szüleim egy régi, valamikori uradalmi épületet megvéve és egy kicsit felújítva élték az önálló életüket. Nagyanyám, Nagyapám, Sándor Nagybátyám a Családjával ott maradt a régi Szülői házban. Gyula Nagybátyám, aki Édesapám legidősebb testvére már nem élt, de erről egy kicsit később fogok majd szólni.

A mostani visszaemlékezésemhez éppen ezért egy olyan fotót mellékelek, amin még Mindnyájan rajta vannak. Összetolulnak bennem az emlékek, mert nem egyforma történések maradtak meg bennem az életükről. Nagyapám előszeretettel beszélt a háborús élményeiről. Érdekes módon nála is erősebbek voltak azok az élmények, emlékek, amik még az úgynevezett, (legalábbis az én időmben) tényleges katonai szolgálat alatt történtek. Abban az időben, a KUK (Osztrák – Magyar Monarchia, Császári és Királyi) hadsereg katonáiként természetes volt, hogy a szolgálati nyelv német, éppen ezért származástól függetlenül a legfontosabb szavakat meg kellett tanulni ahhoz, hogy ebből ne legyen problémájuk. Annyira sikeres volt az akkori nyelvlecke, hogy még 1966 – 68 között is emlékezett a fontosabb német szavakra. (Ekkor voltam katona Pápán, a repülőtéren). Mikor szabadságon, vagy eltávozáson voltam, minden alkalommal meglátogattam és akkor újból mesélni kezdett. Annyira beleélte magát sokszor, hogy a konyhában felkapta a seprűt és olyan peckesen mozogva, elvégezte a puskafogásokat, miközben hangosan vezényelt a valamikor belevésett német vezényszavakkal. Szerettem a házuk padlásán kutakodni, ahova egy zárt kis helyiségből falépcsőn lehetett feljutni. Egyszer is így történt, amikor a tető, ahogyan lehúzódik a padlás udvar felőli szintjére, felfedeztem egy tokban lévő puska bajonettet (szurony) eldugva. Nézegettem egy darabig, aztán levittem Öregapámhoz, (mi így szólítottuk akkoriban) aki mikor meglátta, kézbe fogta és így szólt: „Hol találtad fiam? Már olyan régen kerestem, mikor a múltkor Imre. Sándor bátyáddal az olasz frontbeli eseményekről beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy merre volt eldugva, ahol felfedeztem, majd addig könyörögtem neki, amíg nekem nem adta. Persze előtte megjegyeztem, hogy már Édesapám is odaadta az övét, amit a Második Világháborúból a Dontól hazatérve magánál tartott. Elérzékenyülve odaadta, de láttam, hogy a szemei kicsit megnedvesednek, hiszen végigszolgálta vele a háborús időket a Piavénál addig, amíg tartottak a harcok. Elmesélte azt is, milyen keserves volt abban a tudatban átvészelni a frontot, hogy talán sohasem láthatja a Családját, kiskorú gyermekeit, akik éppen a háború előtt születtek. A két háború közötti Világválság idején mikor kevés volt a munka a megélhetéshez, két alkalommal is több évre elment Kanadába erdőirtásra, hogy egy kis pénzt tudjon gyűjteni, amiből aztán hazatérve földet tudtak venni. Parasztember volt világéletében és ebben hűséges társa volt Nagyanyám is, akinek nem volt önálló munkája akkoriban.

   Már említettem, hogy három fiúgyermekük született, akik közül Gyula Nagybátyám volt a legidősebb. Életéről részletesebben már írtam, de most felidézem ennél az írásomnál is:

NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ

Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi Református

Lelkészre, halálának 74. évfordulóján

 

 

       Nagy Gyula, Bakonyszentkirály szülötte volt. Rövid földi életében igyekezett gyorsan és sokat cselekedni, hogy minél többet megvalósíthasson elképzeléseiből. Talán a túlfeszített szellemi munka, talán a sors különös játéka folytán életútja nem teljesedhetett ki igazából.

       1928. November 22 – én 6. Osztályos gimnazista korában a „Zúgó – búgó Bakony felett” – című versében is előrevetítődik a tragikus jövő képe:

 

 

Zúgó – búgó Bakony felett

Őszi szelek járnak,

Hideg ősz van, vége rég a

Napsugaras nyárnak.

 

Hullanak a falevelek

Csendesen a földre,

Behantolják nótás kedvem

Fagyos sírgödörbe.

 

 

 

       Gimnáziumi önéletrajzának egy kis töredékében így ír pályakezdéséről:

„Születtem 1910. nov. 9 – én Magyarszentkirályon, Veszprém megyében. Még nem voltam 6 éves, midőn elemi iskolába adtak. Ugyanis nálamnál kisebb fiúk is jártak akkor elemi iskolába s arra kértem édesapámat, hogy én is hadd mehessek. Mint első tanuló, én vezettem nagyünnepeken a kis legátusokat. Így alkalmam volt megismerni némiképp a pápai diákot. Vágy támadt bennem. Én is diák szerettem volna lenni! De hogyan? Szegény szüleimnek elég teher volt a megélhetés is. A Gondviselés gondoskodott. A megüresedett parochiába a gyülekezet Tóth Sándor nagytiszteletű urat hívta meg. Ő lett ezután az én Mecénásom. Behozott a pápai öreg kollégiumba. Ismeretlen falak, idegen emberek közé.

       II. Osztályos koromban terítő lettem. Később 1, 2, sőt 3 fiút is tanítottam. Legációba is jártam. Csak minél kevesebbet kelljen áldozni értem szegény szüleimnek. Tanultam, ahogy csak tudtam. Tavasz volt életem. Virág nyílt körülöttem, hogy annál fájóbb legyen az ősz. Most itt vagyok az V. Osztály falai közt. Vajon milyen lesz a tél, mikor életem tavaszát is bánat felhők borítják sötétre. Hej emlékek, kedves emlékek…”

       A Pápai Református Főgimnáziumot 1930 – ban végezte el. Közben 1929 – ben részt vett Angliában a Jambore Nemzetközi Cserkész találkozón.

1930 – 34 között a Pápai Református Teológia Akadémián tanult.

A Pápai 227. sz. Gróf Tisza István Cserkészcsapat tagjaként 1933 – ban részt vett Gödöllőn a Cserkész Világ Jamboreen. (Cserkész Világtalálkozó)

1933, október12 – én segédlelkésznek nevezték ki Pápára. 2 évig töltötte be ezt a hivatást.

1935 – 36 – os tanévben, Skóciában végezte egyetemi tanulmányait St. Andrewsben.

1935. November 16 – án egy napot töltött el Áprily Lajossal, aki akkor tanulmányúton volt Skóciában.

1935 – 37 – es tanévben, Franciaországban, Strassburgban járt egyetemre.

Rendszeresen műfordított verseket idegen nyelvekből (6 – 7 nyelven beszélt író – olvasási szinten), legtöbbet az Angol – Amerikai irodalomból. Kedvenc költője, akitől több versét is átültette magyar nyelvre, Henry Wadsworth Longfellow volt. Több versével és műfordításával pályadíjat is nyert a Pápai tanulmányai során.

    Köztudott, hogy Kozma Andor, jeles költőnk is a nagyhírű Pápai Református Kollégiumban tanulva kezdte a pályafutását.

Életének egy olyan irodalomtörténeti ritkaságáról szeretnék megemlékezni Nagy Gyula életének felelevenítése során, amely a különféle lexikonokban és életrajzokban biztosan nem található meg. A fiatal tehetségek felkarolása, biztatása, elismerése is az egyik pozitív tulajdonsága volt.

     A szegény falusi kisdiáknak, Nagy Gyulának a Kollégiumi Lapokban 1928 – ban megjelent Longfellow műfordításával elnyerte a Képzőtársaság pályadíját. A fordítás így szólt:

 

Az ének és a nyíl

Műfordítás Longfellowból

 

Nyilam suhanva szállt tova;

A légben elveszett nyoma.

Letűnt előlem hirtelen

S nem lelte föl tekintetem.

 

Dalom lágyan gyűrűzte át

A léget. Vajjon merre szállt?

Ívét ki látta? Senki sem.

Erőtlen követni szem.

 

A nyílra sok – sok év után

Ráleltem egy fa oldalán.

A dalt is megtaláltam ott,

Hol egy baráti szív lakott.

 

Nagy Gyula VI. o. t.

 

 

     Rövid időn belül a Református Főgimnázium pedellusa levelet hozott a diáknak a következő címmel:

„Nagy Gyula főgimnáziumi tanuló úrnak. VI. osztály, Pápa. Református Főiskola

Budapest, 928, június 17.

 

      Kedves fiatal diák öcsém, a Pápai kollégiumi lapokat mindig figyelemmel olvasom. Jól esik abban, mint tükörben azt látnom, hogy régi iskolánkban most is az a nemes művelődésre törekvő szellem uralkodik, amely már három század óta sok dicsőséget szerzett nemzetünknek. – Most a kollégiumi lapok legutóbbi számában mindjárt Fejes tanár úr igen értékes tudományos értekezése után mely nemcsak czime szerint „Fény sugár”, hanem valóságban is az. – a te Longfellow műfordításod örömteljes meglepetés volt számomra. Azért is, mert Longfellowot az angol amerikai költészet legnemesebb nagyságának tartom, akivel nagyon szeretek foglalkozni – és azért is, mert a te műfordításod nekem nagyon tetszik. Bátor szabad fordítás az, de teljesen tükrözi az eredeti angol költemény lelkét és kifejezési módját. Magam is lefordítottam Longfellownak egyéb versei közt ezt, de azért elismerem, hogy az én fordításom, ha részletekben az eredeti szavaihoz szigorúbban alkalmazkodik is a te fordításodnál nem fejez ki többet. Hatodik gimnazista koromban pedig, úgy hiszem, nem tudtam volna még olyan jól lefordítani ezt a kis dalt, mint te.

     Az én fordításomat, amelyet én nem adtam ki csak a magam múlatságára írtam, íme, elküldöm neked, hogy te is elolvasd, ha már én is elolvastam a tiedet. Tanulnod nincs mit belőle. A te ösztönös módszered igen jó műfordítói lelemény. Annál maradj. A szavaknál a lényeg kétségkívül fontosabb. Az eredetinek szellemét a fordított szavak néha inkább elburkolják, mintsem megvilágosítják. Köszöntöm az egész iskolát veled együtt.

 

Kozma Andor”

 

A költő fordítása így szólt:

 

„A nyíl és a dal

/Longfellow/

 

Nyilat lőttem ki czéltalan,

Szállt, földre húllt és oda van;

Röptét oly gyorsnak véltem én,

Hogy szemmel nem követhetém.

 

Egy dalt zöngtem ki czéltalan,

Szállt, földre húllt és oda van:

Mert látja: e bármi fürge szem,

Hogy a röpke dal hová leszen?

 

S utóbb egy tölgyfa háncsaiban

Megkerült épen a nyilam:

S a dalt is hibátlan meglelém

Egy baráti értő szivben én.

 

Angolból:

Kozma Andor”

 

    A levelet és a verset elolvasva a fiatal diák olyan ösztönzést kapott az országos hírű költő és műfordító Kozma Andortól, amely meghatározója lett a Református Lelkész tragikus sorsú rövid életének. Öt évvel később az akkor már harmadéves teológiahallgató meleg hangú cikkben méltatta Kozma Andor munkásságát a Pápai Kollégiumi Lapokban a költő halálakor:

 

„KOZMA ANDOR

 

     Még nem indult útra fájóbb híradással a Kollégiumi Lapoknak egyetlen száma sem a mostaninál. Hiába kopogtat ezután a Budafoki – út 22. sz. palotája egyik emeleti ajtaján, nem találja többé azt, akit mindenkor olyan boldog örömmel keresett föl s aki őt mindig olyan nagy szeretettel várta és fogadta; akinek tömérdek munkája mellett is első dolga az volt, hogy e lap szerény sorait az első mondattól az utolsóig elolvassa. Kozma Andor, a kiváló író, az örök pápai diák, Petőfi és Jókai után a legnagyobbak egyike (tudom, hogy tiltakoznék ellene), a Főiskolai Képzőtársaság felejthetetlen büszkesége meghalt.

     Felette szebbnél – szebb beszédek hangzottak el. Gyönyörűbbnél – gyönyörűbb nekrológok zokogták papírra a mélységes gyászt és bánatot.

     Mi nem tudunk mást tenni, csak néhány szál virágot szorongatunk kezünkben. Megöntözve szívünk meleg harmatával, körülfonva szeretetünk fehér szalagjával, ezt küldjük el a frissen hantolt, néma sírhalomra.

     Kozma Andor elsősorban a mienk volt, pápai diákoké. Ő is büszkén vallotta magát pápai diáknak. Az akadémiai, Kisfaludy – társasági, Petőfi – társasági kitüntetéseknél többre becsülte azt, hogy a Képzőtársaság örökös tiszteletbeli tagjává választotta. >> Szent ihlet és átszellemült, jóságos mosoly ült arcán, valahányszor megjelent <<az Alma Mater falai között. Hatalmas költeményét, a Karthagoi harangok – at a pápai diákoknak ajánlotta. Ugyancsak megküldte A táltos álma c. költeménye egy nyomtatott példányát is ezzel a bejegyzéssel: >> Felolvastam a Kisfaludy – társaság 1920. febr. 8 – iki ünnepi ülésén. A cenzúra letiltotta. Valaki, nem tudom, ki, mégis kinyomatta s küldött belőle nekem 10 példányt. Egyet íme, küldök belőle a pápai diákoknak. Kozma.<< - Leveleivel nem egyszer fölkereste a Képzőtársaság tehetséges tagjait, biztatva őket a legnemesebb művészet ápolására – írja róla Sándor Pál, a Képzőtársaság hosszú időn át fáradhatatlan tanárelnöke.

     Engedtessék meg, hogy, ha szerénytelenségnek tűnik is fel, elmondjam, hogy én is kaptam tőle ilyen levelet. Nem hiúság késztet ennek megemlítésére, hanem az a boldogság, amellyel reá visszagondolok és az a szándék, hogy jelleméből egy drága selyemszálat tapinthatóbbá tegyek. Hatodikos gimnazista voltam. Akkor jelent meg első műfordításom (Longfellow: A nyíl.) e lapok hasábjain. Pár napra a lap megjelenése után levelet kapok szép, jellegzetes írással. Ámulva olvasom a feladó nevét: Kozma Andor író, Szt. Gellért – tér 3. sz. stb. – Nem részletezem a levél tartalmát és reám tett hatását. Műfordításomról szólt. A levélből nem tudok pontosan idézni, mert otthon őrzöm szülőfalumban. De ezekre a mondatokra jól emlékszem: itt küldöm az én fordításomat is. Ha én elolvashattam a tiedet, te is olvasd el az enyémet. Nem mondom egy szóval sem, hogy jobb a tiednél.

     Háromszor láttam életemben. Először elsős gimnazista koromban, amikor a márc. 15 – iki díszebéden odament egyik poéta – teológushoz, kinek Petőfi – jét szavalták a Petőfi – háznál, s meleg kézszorítással, mint költő – társat üdvözölte. Néhány évvel ezelőtt a Képzőtársaság márc. 15 – iki színházi ünnepélyén Petőfi – jéből olvasott fel. Utána odament a kimaszkírozott szereplőkhöz és hosszan, kedélyesen elbeszélgetett velük. Utoljára jubileumkor láttam a mikrofón előtt, amint a nemes, szép ősz fejű költő az >> Öreg oskoláról << írt jubileumi költeményét olvasta fel. Mohón hallgattuk hangját, ittuk igézetes, tiszta szellemét és szívtuk magunkba azt a nagy szeretetet, melyet táplált ez iskola, ennek intézményei iránt, azt a gyermeki csodálatot, amelyre ez iskola géniusza ragadta őt.

     Ezt a pár, sokak előtt talán nagyon is keveset mondó, igénytelen mondat – koszorút küldi most az Alma Mater, ennek ifjúsága, Képzőtársasága nem a M. Tud. Akadémia, nem a Kisfaludy – társaság, nem a Petőfi – társaság tagjának, hanem a pápai ref. Főiskolai Ifj. Képzőtársaság halhatatlan büszkeségének, a >> holtig hű <<, örök pápai diáknak kerepes – úti sírjára.

 

Nagy Gyula”

 

 

Megjelent a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. áprilisi számában

 

 Nagy Gyula Apai Nagybátyám, ekkor szerkesztője is volt a jeles Kollégiumi Lapoknak

Kozma Andor levelét nagy becsben tartva én őrzöm Édesapám és Nagybátyám irodalmi hagyatékában.

   Saját versei közül felidézem most azt, amely számomra a legkedvesebb a mai napig, mert a Szülői házáról szól:

 

„A MI HÁZUNK

 

Fehér, mosolygó régi ház,

Rá lombos, vén eper vigyáz.

Muskátlis apró ablakú

Nem cifra kő, csak sárfalú.

 

Előtte kiskert, illatos,

Benn jázmin, szekfű illatoz.

Kút is van, mélyén gyöngy a víz

Künn sáros út kanyarja visz.

 

Kis kőfal néz az útra ki,

Parányi tornya van neki.

Innen nyerít a kis csikó,

Ha jön a tülkös autó.

 

Hátul magas kazal mered,

Körötte sok virgonc gyerek

Bujkálva egymást kergeti,

Taszítja, majd földhöz veri.

 

Szomszédja a csendes pajta,

Szútól elkorhadt ajtaja.

Föléje ringó almaág

Gyümölcse hinti illatát.

 

Nagy Gyula

 

Pápai Református Kollégium

VIII. Oszt. Gimnazista tanulója”

 

   Még egy érdekes epizódról is szeretnék beszámolni Nagybátyám emlékidézésekor. Másik Apai Nagybátyám (Nagy Sándor) féltő gonddal őrizte azt a régi kopott karórát, amely a meghalt testvér hagyatékából került hozzá. 1945 – benn szerencsésen átvészelte az orosz katonák „gyűjtögető” – szenvedélyét.

    Irigykedve, vágyódva tekintettem a becses óraműre, valahányszor náluk jártam. Halála után Édesapám vette át megőrzésre a kis szerkezetet. Ettől kezdve nála néztem sóvárogva a régi jószágot, de soha nem mertem megkockáztatni, hogy elkérjem tőle.

    A dolog akkor válik igazán érdekessé, ha elmondom, hogy az óra nem is működött. Valamikor megállt az óta nem tudni, hogy miért, de nem javíttatta meg senki. 1993. December 25. – én Karácsonykor látogatóba mentünk a Szüleimhez Bakonyszentkirályra és akkor megtörtént a nem várt csoda. Szeretett Édesapám hozzám lépve így szólt:

 -Kedves fiam! Itt van az én karácsonyi ajándékom a számodra. Őrizd tovább Gyulabátyád óráját, hisz régóta szeretnéd megkapni. – azzal felém nyújtotta a kopott, szíj nélküli karórát.

      A meghatottságtól alig mertem, alig tudtam megszólalni, hiszen a magyar történelem habár parányi, de fontos tanúja volt az ajándékom. Remegő hangon mondtam hálás köszönetet érte Édesapámnak, és zsebre vágtam a régóta vágyott relikviát. Hogy miért ez a titokzatosság, ez az áhítat a részemről, szóljon hát erről egy igaz, rövid kis történet:

      1929. július 31. – augusztus 13. – a között Angliában Birkenheadban Cserkész Világtalálkozó (Jambore) volt megrendezve. A magyar résztvevők között a Pápai Református Főgimnázium képviseletében jelen lehetett Gyula Bátyám, aki akkor VII. Osztályos tanulója volt az iskolának.

      A hivatalos programok lebonyolítása után a magyar delegációt (800 fő) egy héten át saját költségén vendégül látta Harold Sidney HarmsWorth (1868 – 1940) akit csak egyszerűen Lord Rothermernek ismert mindenki abban az időben. Két évvel korábban a Daily Mail 1927. június 21. – i számában „Magyarország” helye a nap alatt.” – c. cikkében hívta fel magára a figyelmet a magyarságért aggódva. Kiállt a gyászos Trianoni békeszerződés revíziója mellett, a továbbiakban pedig több lapját is ennek a szolgálatába állította. Többször személyesen is járt Magyarországon. A múlt beszédes emlékei között nagy becsben tartva őrzöm ezt a magyar nemzeti színű szalaggal átkötött díszes, képes programfüzetet, amelyet a résztvevők kaptak tőle.

     A lord búcsúüzenetében így fordult a cserkész ifjúsághoz:

„Isten áldása kísérjen benneteket utatokon haza. Cserkészhez méltó magatartásotok általános dicsérettel találkozott Angliában. Meg vagyok győződve, hogy a magas színvonalat, amit tisztjeitek elértek, a jövőben is fenn fogjátok tartani, és hogy mint a cserkészek világtestvériségének tagjai nagy és nemes ideálok szolgálatába fogjátok állítani életeteket, sohasem tévesztve szem elől, hogy a cserkész – becsület joggal követel bizalmat.

 

Lord Rothermer”

 

   Ezt követően a résztvevők még egy ajándékot is kaptak a nemes lelkű sajtómágnástól. Egy karórát, amelybe az alábbi feliratot vésték:

 

„Nehogy Londont elfeledd.

 

Rothermere.

 

London, 1929. SZT. István nap.”

 

     Az óra jelenleg is a legbecsesebb emlékeim között található

 

1937 – 38 – ban Csurgón volt segédlelkész. Ugyanitt tanított a Református Gimnáziumban.

41 napig szülőfalujában Bakonyszentkirályon is segédlelkészkedett. Mikor itt szolgált, az erdőben járva gyakorolta az istentiszteletre megírt beszédeit. A fák között sétálva, hangosan mondta az evangéliumból elkészített gondolatait.

       Mellhártyagyulladásból indult betegsége azonban ekkor már egyre jobban elhatalmasodott rajta. A következő évek sem hozták meg számára a gyógyulást. 1943. Január 29 – én Bakonyszentkirályon, halálos ágyán még a kezébe vette kedves hegedűjét, amelyen elkezdte játszani Nagyapám kedvencét, a „Lekaszálták már a rétet” – című nótát. Az utolsó strófát már nem tudta eljátszani, mert a keze nem bírta el a vonót. Az akkordokat kézzel pengette ki a húrokon, majd a hegedűt elengedve ezt rebegte halkan: „Idesapám!” - azzal a szíve utolsókat dobbanva örökre megállott.

       Másnap a faluban senki nem akarta elhinni, hogy meghalt, mondván, hogy az éjjel még hegedülni hallották a Gyulát. 31 – én volt a temetése, ahová szinte az egész lakosság elkísérte. A Pápai Alma Mater képviseletében Ólé Sándor lelkész búcsúzott el tőle. Pár gondolat a beszédből:

       „Középiskoláit a pápai református kollégiumban végezte. 1922 – től 1930 – ig, mindvégig jeles eredménnyel. Tehetsége és kitűnő képességei utat nyitottak volna előtte bármely pályára, ő azonban lelkészi hivatásra érezte magát elkötelezve. A pápai református főiskolán végezte teológiai tanulmányait, ugyancsak kitűnő eredménnyel. Az alatt a 12 év alatt, míg intézetünk tanulója volt, dísze és büszkesége volt az iskolának. Azután külföldre ment. 1935 – 36 – ban St. Andrewsban a következő évben pedig a Strassburgi egyetemen folytatta tanulmányait és képviselte fajtánkat odaadó és lelkiismeretes munkával, meg becsületet szerzett neki messze idegenben és tisztességet a szülőknek, az iskolának, a nemzetnek, akik nevelték… a lélek és a munka embere volt. Kollégiumi pályafutása alatt, mint kitűnő tornász, zeneértő, irodalmár, gyorsíró, teológus és jó barát, mindig társai élén állott. Elnöke volt a gyorsíró körnek, a Kántusnak, a Főiskolai Képzőtársaságnak, titkára a Tóth Ferenc Körnek, volt főiskolai szenior stb. Ezekben az ifjúsági egyesületekben nem csak, mint vezető, hanem mindig, mint példamutató munkás is elöl járt, amit mutat az a sok pályadíj és kitüntetés, amit az évzáró vizsgákon neki átnyújtottak.

         Az - az óriási munka, amit állandóan végzett és az a mindenkor emelkedett és vidám lelkület, amellyel végezte, tette, azt hogy tanulótársai és tanárai egyformán szerették… Mi, akik fájó szívvel tesszük le az emlékezés koszorúját, havas sírhantjára, úgy érezzük, hogy ő ez alatt a 32 év alatt, míg élt többet dolgozott, mint mások egy hosszú életen át. A többlet abban a példamutatásban van, amit ő egész életében a kötelesség és a hivatás teljesítése terén elénk állított…”

        Dr. Lőrincze Lajos, a neves nyelvészprofesszor, egykori Pápai diák így írt kettőjük kapcsolatáról: „Igen. Nagybátyjával jó ismeretségben, barátságban voltam. Igen kiváló diák és teológus volt. Nagy kár érte, hogy olyan fiatalon meghalt.”

        Életében telve volt optimizmussal, a jövő reménységével. Ezt illusztrálandó álljon itt a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. Márciusi számában megjelent „Kilátók” című vezércikkének néhány sora:  

         „Az én szemem előtt a temetők völgyei magaslatokká emelkednek. Feléjük túl az árnyékba vont horizonton messze jövendők napsugaras reménységei integetnek. E kilátókon közelebb az Isten, biztatóbban hívogat a holnap!

         Azért ne sajnáljuk az időt és a fáradtságot. Zarándokoljunk fel néha ezekre a kilátókra. Szívjuk tele magunkat szebb idő reménységével és álmaival. Azután szálljunk alá a völgyekbe és vágjuk, döngessük a holnap kapuit. Megnyílnak, csak higgyük és akarjuk. Mikor, hogyan? Erre te keresd meg a feleletet imádságoddal, életeddel!”

        Nagybátyám hegedűjét családi örökségként máig is őrzöm. Még az a korabeli vonó is megvan, ami halálos ágyán kiesett a kezéből. Abban az állapotában őriztem meg, ahogyan 1945 – be egy orosz katona dulakodás közben eltörte nagyanyám kezében, mikor el akarta tőle venni, de Ő szinte az élete árán is meg akarta védeni. A katona aztán feladta, mert úgysem tudott volna vele mit kezdeni vele. Számomra Édesapám után máig a második példaképem, aki Lelkész létére is mindig olyan tudott maradni rövid életében, mint amilyenre én is vágytam az életem során. Becsületes, igaz lakója ennek a kicsire zsugorodott Hazának.

Ezekkel a gondolatokkal szerettem volni megidézni az emlékét Nagybátyámnak, akit sajnos korai halála miatt én már nem ismerhettem meg.”

    Születésileg sorban Sándor Nagybátyám következett. Ő is Édesapámmal együtt kitűnő tanuló volt, de a Család anyagi helyzete miatt csak Gyula Nagybátyám tanulhatott tovább Pápán, ahogyan az előbb már írtam róla. Tartalékos katonaként tagja volt a Doni hadseregnek és ott lőszerraktárosként viszonylag békésebb területen a hátországban. Társaival feladata volt a bombázógépekhez használatos lőszerek felöltése. Szerencsére, azt lehet mondani, sérülés nélkül úszta meg a háború poklát. 1945 – ben tagja volt Bakonyszentkirályon a Földigénylő bizottságnak és erről jegyzőkönyvei is megmaradtak. Sokat mesélt nekem erről az időszakról és mikor meghalt 1985 – ben, a felesége, Teri néném szólt nekem, hogy halála esetén rám hagyja ezeket az iratokat, amiért sokszor beszélgettem vele ezekről az időkről és az életéről. Úgy is történt, máig megvannak nálam az archívumomba. Azt is el kell mondanom még, hogy Ő is földművelő paraszt maradt életében, de a Termelőszövetkezet megalakulása után traktoros iskolát végezve aztán már gépesítetten folytatta a földművelést, csak már nem a saját, hanem a „Közös” területein. Sokat olvasott és rendszeres előfizetője volt az Élet és Tudomány – című folyóiratnak. Erről is mesélt nekem egy alkalommal egy sztorit, hiszen figyelemmel kísérte, mi történik a világban, mert akkor még nem volta Televízió annyira elterjedve, jobbára csak rádió híradásaiból és a kevés folyóiratból lehetett informálódni viszonylag friss hírekből.

   Gagarin űrrepüléséről volt szó, amikor az egyik falujabelivel erről beszélgettek és a partnere hitetlenkedett ezen, mert szó szerint ezt mondta neki:

-Nem hiszem el, mert csak azt, amit látok!

Erre Sanyi bátyám hamiskásan visszakérdezett:

-Mondd Pajtás! Van neked eszed?

-Persze hogy van, miért ne lenne?

-Láttad már valamikor?

Természetesen az illető erre már nem tudott mit mondani.

Egyszóval, ezek még ennyi idő után is élénken az emlékezetemben vannak, főleg most, hogy ezekről a történésekről írom az összefoglalómat.

   Születésileg sorban Édesapám volt a legfiatalabb, akiről szintén egy kicsit részletesebben írok, mert Őt ismertem a legjobban és az irodalmi hagyatékát is megörököltem:

Nagy Bálint (1914 - 1998) egy háromgyermekes parasztcsalád legfiatalabb utódaként látta meg a napvilágot. 1914. szeptember 3. – án Bakonyszentkirályon. (A falut akkor még Magyarszentkirálynak nevezték) a legendás Csesznek várának közelségében. Mindhárom fiúgyermek jeles eredménnyel végezte el az elemi iskola 6 osztályát, de csak a legidősebb (Nagy Gyula) tanulhatott tovább Pápán a Református Kollégiumban. Belőle kiváló képességű, hat nyelven beszélő lelkész, tanár, költő, műfordító lett. Sajnos 1943 – ban tüdővérzésben elhunyt. A két otthonmaradt testvér megmaradt földműves parasztnak.

        Már korán elkezdett rímeket faragni, gondolatait versekbe önteni. Erről később így emlékezett meg az önéletrajzi könyvében: „Verseket már gyermekkoromban irocskáltam. Hogy miket írtam, már nemigen tudom. A Bálint fiam a padláson szedett össze a  télen igen – igen régi, gyermekkori verseket…A vers magától jön, csak le  kell írni. Azt mondják ez az ihlet. Ha  azt mondják, lehet, hogy így  van.”

        Költői fejlődését 16 éves korától lehet figyelemmel kísérni a  gazdagon fennmaradt kéziratai alapján. Gondolatait noteszekbe, füzetekbe, lapokra leírva, haláláig megőrizve  tartott, elkülönítve  a  családi iratoktól. A földműves munka nehéz perceiben is mindig volt nála egy darab papír, egy notesz, hogy lejegyezhesse a hirtelen eszébe jutott gondolatait. Állandóan volt benne egy  belső késztetés, egy  kényszer az írásra. Sokat foglalkoztatta a haza  sorsa, szűkebb környezetének a Bakonynak megannyi szépsége, a  történelmi múlt, az elveszett, illetve elvett ősi országrészek dolga. Természetesen nem maradhatott ki gondolataiból a szerelem sem, amely mint ahogyan minden poétánál, nála is elemi erővel jelentkezett. Szerelmi lírája életművének talán a  legnagyobb részét képezi.

        Fiatal levente korában még egy  színdarabot is  írt, „Itt hagyom a falutokat” – címmel. Életrajzi kötetében a  verselésről a  következőképpen emlékezik még: „Sose voltam nagyra a  tudományommal, fűzfapoétának néztem magamat. De az  azért tetszett, amikor fiatal koromban az  Ifjúság nevű lapban megjelentek verseim. ( 1935 – 36 – ban. 1935 – ben jelentek meg versei először nyomtatásban a Tavaszi Szántás  - c. parasztíró antológiában. ) Az első versem is így  jelent meg, hogy beküldtem egy  dalpályázatra. Országos  verseny volt, első lettem. Néhány  évvel később a  fronton megírtam az  Urivi dombok alatt – c. versemet, avval második díjat nyertem. Megvan az oklevél is 1943 – ból. Ezt a verset meg is zenésítették. Meghívtak a Zeneművészeti Főiskolára, ahol egy  előadóművész adta  elő, de én akkor már nem tudtam elmenni, mert újra be  kellett menni katonának. A panzióban (Bakonyszentkirályon abban az időben a  helybéli zsidó kereskedők több panziót is üzemeltettek) nyaraló pestiek is  vittek magukkal verseket föl Pestre. A panzió adta ki az első verseskötetemet is  Pápán. ( Bakonyerdő volt a címe és az 1930 – 36 között írt verseiből volt egy  kis füzetre való válogatás)

       A versírás végigkísérte az egész életét. Verseit nagyon sokszor saját előadásában hallhatta a környéklakossága, valamint különféle rendezvényeken adtak elő műveiből. Közmegbecsülés övezte  szülőfalujában, ahol véleményére mindig kíváncsiak voltak a hosszú évtizedek  során.

       A nagy világégés után az ő kezdeményezésére vésték rá a II. Világháborúban elesettek nevét is a református templom előtt lévő I. Világháborús emléktáblára. Az esemény akkor történt, amikor a hivatalos politika ezt nem vette jó néven.

       1959 – ben a  Rédei református templomban elszavalta a Rédei hálaadó istentisztelet alkalmára – c. versét. Erről az esetről a Reformátusok Lapja 1980. 08. 19 – i számában a Hol van már a  paraszt – c. cikkében így  emlékezik meg : Nagy Bálint nemcsak krónikaíró, parasztköltő is. Az ötvenes években alábbi soraiért, pontosabban azok igazságáért Rédén vállára emelte a  nép: „Nem lesz itt hit, nem lesz kálvinista,/ Mindent elsodor, szétszór a világ,/ Rügyet fakaszt új, idegen vallás, és  hervadón hull le a  magyar ág.”

        Ezért, a templomban elhangzott költeményért a  lelkészt elmarasztalta a  püspöki hivatal, a járási rendőrkapitányság pedig a  költőt írásbeli figyelmeztetésben részesítette. Ezen kívül 3 évre eltiltották a nyilvános szerepléstől is. Valószínű, hogy az esetről valaki feljelentést tehetett, mert ezt megtudva 1960 – ban megírta a Levél egy pedagógushoz – c. általa  költői levélnek nevezett válaszát. Halálával sírba  vitte az illető nevét, ezt még a  szűkebb családjának sem árulta  el, megbocsátva az elárultatását az alábbi szavakkal: Te vagy az…haragod tüze vakítóan lobog felém, kegyetlen ujjad nyomát sorra érzem, de nekem még ez sem fáj, én még ezek után is mint embert, csak szeretni tudlak…Hogy  az orsó szála hol szakadt meg, nem tudom, Te se  kérdezd, - légy boldog, nagyon boldog  életedben.”

       Az 1960 – 70 – es  években, Veszprém Megyében több alkalommal rendezett faluvetélkedőkön arany és ezüst oklevelekkel ismerték el művészi teljesítményét a saját versei elmondásáért. Élete  legnagyobb elismerését  akkor kapta, amikor Dobán élő festőművész barátja dr. Koperniczky Enyi István az akkor 75 éves Mécs László katolikus papköltőt hozta el hozzá vendégségbe 1970. február 1. – én. Sommás véleménye  így hangzott a  versei hallatán: Ne szerénykedjék, kedves költőtársam. Ezek a  versek valóban nagyon szépek és értékesek. Valamennyi közlésre kívánkozik. Igazi természetesség rejlik minden sorában. Ritka érték ez manapság az egyszerű paraszti rétegek körében.

       Élete végéig is  keserű szájízzel emlékezett arról, milyen lekezelően nyilatkozott róla Kardos György, a Magvető Kiadó nagyhatalmú vezetője. Részlet a  költőhöz írt válasz leveléből:  Kevésbé tetszettek személyes sorsáról írott versei: fiatalon magányáról, bús sorsáról, megkönnyebbítő nagy  sírásairól ír, utóbb meg elvesztett szép fiatalságát siratja. Az igazi baj azonban az, hogy  mintha túlságosan ragaszkodna kedvenc magyar nótáihoz; az a benyomásunk támad, mintha csak azt látná a világból, amit már azok is  láttak és  úgy, ahogy azokban van. Az igazi költő pedig attól az, hogy olyat is meglát, amit előtte senki, és  úgy ahogyan csak ő lát…A fenti meggondolások miatt, őszinte sajnálatunkra, verseinek a  megjelentetésére kiadónk nem vállalkozhat. Mondta ezt Kardos György annak ismeretében, hogy  csak egy  kis szeletét ismerhette a  költő munkásságának. Életművét tanulmányozva elmondhatjuk, hogy a kiadó vezetője  óriásit tévedett Nagy  Bálint megítélésében, de ezt majd az olvasó eldöntheti maga is a  továbbiakban.

       Idős ember  volt már, amikor Bakonyszentkirály és környékén elkezdődött egy értékmegőrző folyamat. A régmúlt emlékeit gyűjtötték egybe a  három község lakosainak segítségével az Országos Közművelődési Központ személyes iránymutatásával. Ebben nagy érdeme  volt dr. Vercseg Ilonának és Varga A. Tamásnak Budapestről. Az értékmegőrző folyamat eredményét négy  kötetben örökítették meg 1984 – 1992 között  Közérdekű Közösségi Kalendárium -  címmel. ( Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop, Csesznek községek régmúlt emlékeit, jelenét, jövőjét, elképzeléseit tartalmazták a  könyvek). Mindig szívesen szervezte, gyűjtötte az anyagokat, írta a történeteit, verseit a kiadvány részére. Elnöke volt a Kalendárium Baráti Körnek is. Az 1985 – 86 – os kötet irodalmi mellékleteként megjelent a Bakony, Te szép hazám – címmel egy  vékony kis verseskötet is. A címadó versben így  vall szülőföldjéről:  Bár lenne sorsom könnyes, alázott,/ Nem, nem mennék én innen soha  sehova./ Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott,/ Nem lehetnék hűtlen, soha, soha. / Karjaidban, Bakony, te  szép hazám.

       Ugyanebben a  kötetben így vall magáról és életéről:  Az első világháború vérzivataros idején születtem, a vadregényes bakonyi hegyek, erdőségek mélyén zúgó és lágy csendű ölében, ebben a  kis, tiszta álmodó faluban Bakonyszentkirályon. Minden fajtám parasztszármazású volt és  kálvinista… Aztán iskolába  mentem, elvégeztem a  református elemi iskola hat osztályát. Ez az iskola egy  különleges iskola  volt. Még mindig érződött rajta, hogy talán másfél évszázaddal ezelőtt is a  híres pápai Református Kollégium fiókiskolája volt és  abban az időben itt latin nyelvet is  tanítottak. Én nagyon szerettem volna a pápai kollégium tanulója  lenni, de  a  szüleim nem bírták a taníttatást, még a s ok kedvezmény mellett sem, amit az iskola tanulóinak adhatott… Én itthon maradtam parasztnak. Ez a foglalkozás nagyon szép volt a számomra, állandóan a pacsirtahangos gyönyörű Természet édesen zsongó ölében dolgozhattam. Szinte csodálatosan beleremegtem a  Nap  fölkelte és  Naplemente örök szépségű játékába… Sohase  voltam úgy, hogy most ráérek és verset írok. Szántás közben az ekeszarvnál sokszor le  kellett állnom és írni kellett. Zsebemben állandóan hordtam egy  papírdarabot és  ceruzát… Aztán háborúba vittek. Mint lovas tüzér szakaszvezető ott voltam a Don kanyarnál (Uriv, Voronyezs) végigjártam azokat az iszonyatos, vadul sikongó, zimankós orosz hómezőket. Siralom volt benne  élni, hogyan pusztultak el ezredek, zászlóaljak és ütegek…És érezni idehaza édesanyák, hitvesek, gyermekek és az egész ország zokogását, köztük az enyémekét is. Utoljára hazatértem és  most itt élek csendes kis falumban Bakonyszentkirályon, mint a Váralja Termelőszövetkezet nyugdíjasa. Megjártam Amerikát is, egy innen kivándorolt gyermekkori jó barátom vendégeként. ( Ő adta ki 1936 – ban a Bakonyerdő  - c. verses füzetét )

       Emlékeimből élek – és elmondhatom : a  sok szenvedés és megpróbáltatás után is szép volt az életem, és hogy élni továbbra is – és mindig – érdemes.

      A Kalendárium  mellékleteként készült róla egy  videofilm is. Több TV és rádiófelvétel is készült vele pályafutása során. Az ország egész területéről, sőt külföldről is kapott köszönő, illetve verseket kérő leveleket.

      Jóleső  érzéssel fogadta a  Bakony szülöttének Tatay Sándor írónak az Élet és Irodalom 1987. február 13. – i számában a Szentkirályi Kalendárium – c. írását. Ebben a híres prózaíró így  vélekedik a parasztköltőről : Nem marad ki a  költészet sem. Szentkirály öreg parasztköltője, az ismert Nagy  Bálint, olyan szenvedéllyel viseli szívén szűkebb hazája sorsát, mint Veres Péter az országét. Közéleti szerepével is. Rá nem érvényes a  közmondás : Senki sem próféta a saját hazájában. Ő éppen ott az.

       1987. október 31. – én Siómaroson a Kossuth Művelődési Egyesület Házában parasztköltők estjére került sor, amelyen részt vett három, még szerencsére élő és alkotó parasztköltő. Pápai Lajos Siómarosról, Nádudvari Nagy  János Nádudvarról, valamint Nagy  Bálint Bakonyszentkirályról. Az est házigazdája Varga Csaba író volt, a találkozót pedig Tatay Sándor író vezette  be.

       1988. március 13. – án a Reformátusok  Lapjában Köntös László a  Parasztköltők – c. cikkében méltatta párhuzamosan Pápai Lajos és Nagy  Bálint költészetét. Nagy Bálintról így írt : Megrendítő, ahogyan Nagy Bálint a  paraszti kultúra és  hagyomány elerőtlenedését, az életerők lassú elapadását egyik versében megfogalmazza : Paraszti lelkem teérted kiált, / Valahol messze, halld meg, szép fiam ! / Neked szól most  a  drága üzenet. / Az ősi földnek – hallod ? – lelke  van. / Nem veszett el, virul paraszt – fajtád, / Édes fiam, itt minden  szépre vált. / Gyere vissza fiam ! /…Hogy zeng, hogy zúg, hogy örvend a lélek  - vallja a Régi zsoltár c. versében Nagy Bálint. A zsoltár nem csak letűnt nosztalgiával visszaidézett korok szép emléke, hanem ma is megtartó erő : A régi zsoltárt éneklem és  hiszem, / nem veszett el, él bennem az Isten.

       Nagy öröm érte 1988. augusztus  20. – án, amikor a Művelődési Minisztertől átvehette az Eredményes Munkájáért  - kitüntető dicsérő oklevelet.

       Két  évvel később az Országos Közművelődési Központ kiadásában megjelent a  Hol van már a paraszt – c. önéletrajzi könyve. A kötet előszavában dr. Vercseg Ilona szerkesztő így  vall a  költőről, akit tiszteletbeli édesapjaként kedvelt és  szeretett : Nagy  Bálint szemre  ugyanolyan parasztember, mint más, úgy öltözik, lakik, dolgozik, ugyanolyan szokásrend szabja  meg az életét, és  mégis különbözik. Volt alkalmam őt többször is  megfigyelni közössége, egy bakonyszentkirályi egyesület körében. Döntés  nem születik, míg ő meg nem szólal.  Ha  ezt magától nem teszi, kérdő tekintetek és  csend kéri őt szólásra. Szava útmutatás. Kimondja  azt, amit mások csak érezni tudnak, megfogalmazni nem. Véleménye  felismerés és  megkönnyebbülés. Döntés. Olyan ember ő aki tudja hogy  mi történik vele; akit érdekel a dolgok miértje, háttere, oka : aki megfejteni igyekszik a titkokat…

       Mátyus Aliz írónő a  kötet ajánlásában többek között ezt mondja róla: Meggyőződésem, hogy osztály – hovatartozástól függetlenül kevés ember van, aki életével el tud, sőt olyan irigylésre méltóan tud elszámolni, Mint Nagy  Bálint. Kevés olyan ember van, akinek az életében nincsenek epizódok, abban az értelemben, hogy  még egy amerikai utazás is egy  látó parasztember prizmáján szűrődik át, s így a  mesélő nem extrémitásokra figyelő turista, hanem a  különöset is  egy paraszti látásvilágba beillesztő ember.

      Nagy Bálint figurája Nagy Bálint elmondásában ezeken a pontokon válik svejkivé, nem a humanista  balek értelmében, hanem a minden ismeret és helyzetet a sajátjával gyúró – s ettől felejthetetlen – figurák értelmében.

      1994. szeptember 20. – án a Szabad  Föld hasábjain Bajor Ernő  Vannak – e  még parasztköltők ? – címmel megjelent cikkében így vélekedik… Végül egy  levélről, amely egy parasztköltő poétapályát ismertet meg velem.  ifj. Nagy Bálint  írta. Abból az alkalomból, hogy  szeretve tisztelt édesapja, Nagy Bálint ebben a hónapban töltötte be a nyolcvanadik évét…Írásaiból antológiák, kalendáriumok nem egyet közreadtak. Gondolkodását jelzi ez az egy  strófa: Bár lenne  sorsom könnyes, alázott, / Nem, nem mennék én innen soha, sehova. / Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott, /Nem lehetnék hűtlen soha, soha. / Karjaidban Bakony,  te  szép hazám. /…Hogy  vannak korunkban formai és filozofikus újdonságot fölmutató versművészek, Igaz, de  nekünk drágák, fontosak a Nagy  Bálintok is.

       Terjedelmes életművéből dr. Vercseg Ilona szerkesztésében 1995 áprilisában megjelent az Alkonyati séta  a Bakonyban – c. 90  oldalas válogatás.

       Szülőfalujában 1995. augusztus 20. – án elsőnek vehette  át azt a kitüntetést, amelyet Bakonyszentkirályért  sokat tett személyek részére  hozott létre az Önkormányzat.

       Több évtizedes fűzte dr. Koperniczky Enyi István festőművészhez, aki 1997. június 11 – én nagy  ünnepségre  készülődött Dobán a Somló oldalában lévő művész lakában. Akkor készített el barátjáról egy nagyméretű portrét. Érkezésünkkor a  kedves vendég tiszteletére felvonta az árbocrúdra a  nemzeti színű lobogót és  megkondította a  haranglábra felfüggesztett kis harangot. Őt idézve: Hazánk koszorús költője tiszteletére.

       A szőlőlugasban ott állt a  letakart festmény, amelynek leleplezésére dr. Vercseg Ilonát kérte  fel, aki sokat tett az országban a  parasztköltő munkásságának széleskörű megismertetéséért. Ezután beírtunk a  vendégkönyvébe, amely többek között őrzi a már említett Mécs  László katolikus  papköltő meleg hangú sorait is. Ezek után szakácsművészetét is  felvillantva, a Somló – hegy  levével megkínálva  bennünket, bemutatta az alkotóházat és  környékét.

       Utolsó videó interjút készített vele 1997. október 31. – én Illés Ferenc a  zirci Reguly Múzeum igazgatója, akinek még lelkesen beszélt a  munkássága  mellett a  terveiről. Sajnos azonban 1998 tavaszán elkezdett gyengélkedni. Húsvét előtt kórházba került, de sajnos  már ekkor előrevetítődött a tragédia  szele a számára. Június 4. – én délelőtt teáját kavargatva összeesett a  családi házának folyosóján. Utolsó szavai ezek voltak:  Megszédültem – ezzel édesanyám odaugró kezei között örökre lehunyta a szemét. Temetése 7 – én vasárnap délután volt a  bakonyszentkirályi református temetőben. Utolsó útjára messze földről eljöttek a  tisztelői. Szinte kísértetiesen bekövetkezett az, amelyet  Ha egyszer elmegyek – című versében előre megénekelt:  Ha egyszer elmegyek, / Akácokkal szegett temetőbe, / Oda  temessetek. / Borongjon szépen, susogva, fájva / Vén akácok hófehér virága. / Kicsi falum népe / Kísérjen a temetési úton/ Zsoltárt énekelve. / Mindenki jöjjön sirató – szépen /- És nyugodjon le a Nap az égen. /

      Meghalt a parasztköltő. Költői életművének értékelése még várat magára, ezt immár az utókornak kell majd elvégezni. Barátai és tisztelői 1999. január 9. – én Bakonyszentkirályon létrehozták a „Bakony, Te szép Hazám” Parasztköltők Nagy Bálint Alapítványát. Céljuk az, hogy felkutassák e hazában és a határon túl élt, élő és  alkotó parasztköltőket. Műveiket összegyűjtsék, megőrizzék, ismertessék, minél szélesebb körben terjesszék ezt a sajátságos műfajt, ami a népi költészet gyöngyszemének számít. Azon fognak munkálkodni, hogy egykoron az egyetemes magyar irodalmi oktatás részeként tanulhassák majd a fiatalok különféle iskolákban műveiket.

       2001 – ben szülőfalujában szabadidő parkot neveztek el róla.

       2001 – ben az alapítvány elkezdte parasztköltők verseinek a kiadását antológia formában. Az első kötetünk címe Paraszti Mezők Küldötte Vagyok – volt, amelyben Nagy Bálint is helyet kapott 15 versével.

       2002 – ben az alapítvány kiadásában megjelent az Alkonyati séta a Bakonyban – című, válogatott verseit tartalmazó verseskötete. Ebben a könyvben a költő gazdag életművéből egy csokorra valót válogattunk össze. A válogatás legnagyobb blokkját a szerelmes versei teszik ki, amelyből az élete során elég bőséges terjedelemben énekelt.

      2003 – ban az alapítvány kiadásában megjelent Szántogat a paraszt - című parasztköltő antológiában is helyt kapott 7 versével, amelyet az 5. Magyar Parasztköltészet Napján mutattunk be. Ugyanekkor avattuk a Róla elnevezett Nagy Bálint Parkot is.

      2004 – ben parasztköltők szerelmes verseiből kiadtunk egy szerény válogatást Letűnt szép napok emlékére - címmel, amelyben 8 versével szintén helyet kapott.

      2005 – ben Szép vagy Magyar Hazám – címmel megjelentettünk hazafias és háborús verseiből egy válogatást.

       2006 – ban „Hűséget számomra örökül jussoltál” – címmel a költő fia ifj. Nagy Bálint írt Róla egy szubjektív életrajzot, amelyet a 8. Magyar Parasztköltészet Napjára jelentettünk meg.

     2008. október 4. – én immár tízedik alkalommal rendeztük meg Bakonyszentkirályon a Magyar Parasztköltészet Napját. Az egész napos rendezvényen versmondó versenyen a témába vágó versekkel, valamint kulturális műsorokkal adóztunk emléküknek. Itt került bemutatásra a költő Paraszti Mezők – című válogatott vers és prózakötete. Ebben sok olyan verse jelent meg, amely eddig csak kéziratban volt olvasható. Ezen a napon avattuk fel és megkoszorúztuk a róla elnevezett Nagy Bálint Parkban felállított szerény emlékművet, amellyel Bakonyszentkirály Önkormányzata adózott a helyi parasztköltő emlékének.

      A következő években is megrendezésre kerültek a Magyar Parasztköltészet Napja rendezvényeink, legutóbb 2012. október 06 – án 14. alkalommal adóztunk emléküknek, köztük Édesapámnak is.

   Kicsit talán hosszúra nyúltak a visszaemlékezésem fonalai, de aki majd rászánja az időt és elolvassa, merem remélni, hogy utólag nem fogja sajnálni és nem veszi időpocsékolásnak.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2020. 08. 09. Vasárnap

Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2020. augusztus 9. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 20


   


Tetszik