NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ
Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi Református
Lelkészre, halálának 78. évfordulóján
Édesapám legidősebb testvére Nagy Gyula, Bakonyszentkirály szülötte volt. Rövid földi életében igyekezett gyorsan és sokat cselekedni, hogy minél többet megvalósíthasson elképzeléseiből. Talán a túlfeszített szellemi munka, talán a sors különös játéka folytán életútja nem teljesedhetett ki igazából.
1928. November 22 – én 6. Osztályos gimnazista korában a „Zúgó – búgó Bakony felett” – című versében is előrevetítődik a tragikus jövő képe:
Zúgó – búgó Bakony felett
Őszi szelek járnak,
Hideg ősz van, vége rég a
Napsugaras nyárnak.
Hullanak a falevelek
Csendesen a földre,
Behantolják nótás kedvem
Fagyos sírgödörbe.
Önéletrajzának egy kis töredékében így ír pályakezdéséről:
„Születtem 1910. nov. 9 – én Magyarszentkirályon, Veszprém megyében.
Még nem voltam 6 éves, midőn elemi iskolába adtak. Ugyanis nálamnál kisebb fiúk is jártak akkor elemi iskolába s arra kértem édesapámat, hogy én is hadd mehessek. Mint első tanuló, én vezettem nagyünnepeken a kis legátusokat. Így alkalmam volt megismerni némiképp a pápai diákot. Vágy támadt bennem. Én is diák szerettem volna lenni! De hogyan? Szegény szüleimnek elég teher volt a megélhetés is. A Gondviselés gondoskodott. A megüresedett parochiába a gyülekezet Tóth Sándor nagytiszteletű urat hívta meg. Ő lett ezután az én Mecénásom. Behozott a pápai öreg kollégiumba. Ismeretlen falak, idegen emberek közé. II. Osztályos koromban terítő lettem. Később 1, 2, sőt 3 fiút is tanítottam. Legációba is jártam. Csak minél kevesebbet kelljen áldozni értem szegény szüleimnek. Tanultam, ahogy csak tudtam. Tavasz volt életem. Virág nyílt körülöttem, hogy annál fájóbb legyen az ősz. Most itt vagyok az V. Osztály falai közt. Vajon milyen lesz a tél, mikor életem tavaszát is bánat felhők borítják sötétre. Hej, emlékek, kedves emlékek…”
Egy érdekes epizód, hogyan került kapcsolatba a már akkor legendának számító költővel, egykori Pápai diákkal, Kozma Andorral:
„A szegény falusi kisdiák már korán közelségbe került az irodalommal, ezért a Képzőtársaságon belül sorra jelentek meg a versei és műfordításai. 1928 júniusában, a Kollégiumi Lapokban megjelent Longfellow műfordításával elnyerte a Képzőtársaság pályadíját. A fordítás így szólt:
AZ ÉNEK ÉS A NYÍL
Műfordítás Longfellowból
Nyilam suhanva szállt tova;
A légben elveszett nyoma.
Letűnt előlem hirtelen
S nem lelte föl tekintetem.
Dalom lágyan gyűrűzte át
A léget. Vajjon merre szállt?
Ívét ki látta? Senki sem.
Erőtlen követni szem.
A nyílra sok – sok év után
Ráleltem egy fa oldalán.
A dalt is megtaláltam ott,
Hol egy baráti szív lakott.
Nagy Gyula VI. o. t.
Rövid időn belül a református Főgimnázium pedellusa levelet hozott a diáknak a következő címmel:
„Nagy Gyula főgimnáziumi tanuló úrnak. VI. osztály, Pápa. Református Főiskola
Budapest, 928, június 17.
Kedves fiatal diák öcsém, a Pápai kollégiumi lapokat mindig figyelemmel olvasom. Jól esik abban, mint tükörben azt látnom, hogy régi iskolánkban most is az a nemes művelődésre törekvő szellem uralkodik, amely már három század óta sok dicsőséget szerzett nemzetünknek. – Most a kollégiumi lapok legutóbbi számában mindjárt Fejes tanár úr igen értékes tudományos értekezése után mely nemcsak czime szerint „Fény sugár”, hanem valóságban is az. – a te Longfellow műfordításod örömteljes meglepetés volt számomra. Azért is, mert Longfellowot az angol amerikai költészet legnemesebb nagyságának tartom, akivel nagyon szeretek foglalkozni – és azért is, mert a te műfordításod nekem nagyon tetszik. Bátor szabad fordítás az, de teljesen tükrözi az eredeti angol költemény lelkét és kifejezési módját. Magam is lefordítottam Longfellownak egyéb versei közt ezt, de azért elismerem, hogy az én fordításom, ha részletekben az eredeti szavaihoz szigorúbban alkalmazkodik is a te fordításodnál nem fejez ki többet. Hatodik gimnazista koromban pedig, úgy hiszem, nem tudtam volna még olyan jól lefordítani ezt a kis dalt, mint te.
Az én fordításomat, amelyet én nem adtam ki csak a magam múlatságára írtam, íme, elküldöm neked, hogy te is elolvasd, ha már én is elolvastam a tiedet. Tanulnod nincs mit belőle. A te ösztönös módszered igen jó műfordítói lelemény. Annál maradj. A szavaknál a lényeg kétségkívül fontosabb. Az eredetinek szellemét a fordított szavak néha inkább elburkolják, mintsem megvilágosítják. Köszöntöm az egész iskolát veled együtt.
Kozma Andor”
A költő fordítása így szólt:
A NYÍL ÉS A DAL
/Longfellow/
Nyilat lőttem ki czéltalan,
Szállt, földre húllt és oda van;
Röptét oly gyorsnak véltem én,
Hogy szemmel nem követhetém.
Egy dalt zöngtem ki czéltalan,
Szállt, földre húllt és oda van:
Mert látja: e bármi fürge szem,
Hogy a röpke dal hová leszen?
S utóbb egy tölgyfa háncsaiban
Megkerült épen a nyilam:
S a dalt is hibátlan meglelém
Egy baráti értő szivben én.
Angolból:
Kozma Andor
A levelet és a verset elolvasva a fiatal diák olyan ösztönzést kapott az országos hírű költő és műfordító Kozma Andortól, amely meghatározója lett Nagy Gyula református lelkész tragikus sorsú rövid életének. Öt évvel később az akkor már harmadéves teológiahallgató meleg hangú cikkben méltatta Kozma Andor munkásságát a Pápai Kollégiumi Lapokban a költő halálakor. A levelét nagy becsben tartva én őrzöm Édesapám és Nagybátyám irodalmi hagyatékában.”
A Pápai Református Főgimnáziumot 1930 – ban végezte el. Közben 1929 – ben részt vett Angliában a Jambore Nemzetközi Cserkész találkozón.
1930 – 34 között a Pápai Református Teológia Akadémián tanult.
1933, október12 – én segédlelkésznek nevezték ki Pápára. 2 évig töltötte be ezt a hivatást.
1935 – 36 – os tanévben, Skóciában végezte egyetemi tanulmányait St. Andrews ben.
1935. November 16 – án egy napot töltött el Áprily Lajossal, aki akkor tanulmányúton volt Skóciában.
„ „ Skócia. St. Andrewws. 1935. 11. 16
Nagy Gyula a Pápai Református Teológia Akadémia elvégzése után az 1935 – 36 – os tanévben ösztöndíjjal Skóciába, St. Andrewsbe ment egy évre, egyetemi továbbképzésre. Novemberben Áprily Lajos költő, műfordító, nyugat – európai tanulmányutat tett a Baár – Madas Budapesti Leányiskola megbízásából. Meglátogatta a St. Andrews – i Egyetemet, ahol magyar diákok is tanultak. A hivatalos programja közben megtudta, hogy itt tanul egy Pápai ifjú teológus, aki maga is foglalkozik versírással és műfordítással. Kérésére Nagy Gyulát november 16 – án mentesítették a napi foglalkozások alól és az egész napot együtt tölthették.
Emlékeiről a fiatal lelkész később így mesélt a családjának, amit Édesapám elbeszéléseiből ismerek, természetesen nem szó szerint, de mégis idézve Őt:
„Hideg, borongós, nyirkos idő volt aznap, ezért a szobában a meleg kályha mellé telepedtünk le a padlón lévő szőnyegre. Beszélgettünk az iskoláról, a Pápai Főgimnáziumban eltöltött esztendőkről, de mindig visszakanyarodtunk a költészethez és a műfordításhoz. Élénken érdeklődött, hogy milyen verseket szoktam írni, mely költőktől fordítottam eddig. Elmeséltem, hogy a Pápai Kollégiumi Lapok – c. újságban jelentek meg verseim, fordításaim. Ezekkel több iskolai pályadíjat is elnyertem. Kozma Andor 1928. június 17 – i levelében melegen gratulált „Az ének és a nyíl” – c. Longfellow fordításomhoz. Egyébként tőle ültettem át magyarra a legtöbb verset.
Áprily Lajos nem elégedett meg azzal, hogy csak meséljek az életemről, hanem arra kért, hogy az egyik Longfellow fordításomat, ha lehet, mondjam el. Kérésének eleget téve elmondtam a nagy amerikai költő „Pirkadat” – c. versét, amely a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. januári számában jelent meg:
PIRKADAT
/Longfellow után/
Szellő kél benn a tengeren,
-Homály, köd illan nesztelen.-
Alvó hajósra rákiált:
„Elmúlt az éj, munkára hát!”
A part mentén végigriad:
„Hagyd álmodat, már megvirradt!”
Zengő erdőt így kelteget:
„Bontsd zászlódat, a selymeset”!
„Kit rejt mélyén lombos magány,
Ébredj, csapj dalba kis madár!”
A vén kakashoz ez szava:
„Az ébresztőt, öreg koma!”
Ringó arany kalász felett
Hajnalt dalol, míg ellebeg.
Beszól a toronyablakon:
„Hirdesd: a nap az ormokon!”
A sírlakókhoz így susog:
„Nyugodjatok!... Nyugodjatok!...”
A költő a fordításomat figyelmesen végighallgatta, majd a következőket fűzte hozzá:
„Kedves öcsém! Azt hiszem, hogy Kozma Andornak nem véletlenül volt jó véleménye a fordítói leleményességedről. Longfellow az amerikai költészet nagy öregje, ezért fordítani sem egyszerű feladat. Nagy gyakorlatot kíván, aki hozzányúl, de te ezt a feladatot remekül megoldottad. Ennek alapján én is csak gratulálni tudok neked. Haladj tovább ezen az általad megkezdett úton, érdemes!”
A továbbiakban úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy csak repültek az órák és a percek. Közeledvén a búcsú ideje, azt kértem tőle, hogy mondja el a „Tavasz a Házsongárdi temetőben – c. költeményét. A verset végighallgatva azt gondoltam magamban: Itt ülök közvetlen közelségben egy ismert költővel, aki csak nekem mondja el a versét. Szinte hihetetlen, soha vissza nem térő alkalom a számomra. Hála az Istennek, hogy a sors most vezérelte őt ide.
A vers így szólt:
TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN
Apácai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének
A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.
Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.
S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.
Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
S a dallamot karral kísérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,
hol a sötétség tenger –árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.
Aletta van de Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.
S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,
míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.
Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.
Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…
A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.
S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet – nak megköszönjem.
Az idő lejárt, Áprily Lajosnak mennie kellett. Búcsúzóul egy St. Andrews – i képeslapra az alábbi sorokat írtam, amelyet a költő ellátott kézjegyével:
Emlék, 1935. nov. 16 – ról, amikor Áprily Lajos meglátogatott és vendégem volt egész nap.
Áprily Lajos”
Az akkor 25 éves református lelkész évekkel később is jó emlékekkel telve gondolt az együtt töltött órákra. 1943 – ban bekövetkezett korai haláláig szüleinek, testvéreinek annyiszor elmesélte, hogy szinte betű szerint tudták megőrizni ezt a szép emléket Skóciából.
A féltve megőrzött levelezőlap jelenleg abban a családi archívumban található nálam, ahol Nagybátyám és Édesapám irodalmi hagyatékát tartom.”
1936 – 37 – es tanévben, Franciaországban, Strasbourgban járt egyetemre.
1937 – 38 – ban Csurgón volt segédlelkész. Ugyanitt tanított a Református Gimnáziumban is.
41 napig szülőfalujában Bakonyszentkirályon is segéd-lelkészkedett. Mikor itt szolgált, az erdőben járva gyakorolta az istentiszteletre megírt beszédeit. A fák között sétálva, hangosan mondta az evangéliumból elkészített gondolatait.
Mellhártyagyulladásból indult betegsége azonban ekkor már egyre jobban elhatalmasodott rajta. A következő évek sem hozták meg számára a gyógyulást. 1943. Január 29 – én Bakonyszentkirályon, halálos ágyán még a kezébe vette kedves hegedűjét, amelyen elkezdte játszani a „Lekaszálták már a rétet” – című nótát. Az utolsó strófát már nem tudta eljátszani, mert a keze nem bírta el a vonót. Az akkordokat kézzel pengette ki a húrokon, majd a hegedűt elengedve ezt rebegte halkan: „Idesapám!” - azzal a szíve utolsókat dobbanva örökre megállott.
Másnap a faluban senki nem akarta elhinni, hogy meghalt, mondván, hogy az éjjel még hegedülni hallották a Gyulát. 31 – én volt a temetése, ahová szinte az egész falu népe elkísérte. A Pápai Alma Mater képviseletében Ólé Sándor lelkész búcsúzott el tőle. Pár gondolat a beszédből:
„Középiskoláit a pápai református kollégiumban végezte. 1922 – től 1930 – ig. mindvégig jeles eredménnyel. Tehetsége és kitűnő képességei utat nyitottak volna előtte bármely pályára, ő azonban lelkészi hivatásra érezte magát elkötelezve. A pápai református főiskolán végezte teológiai tanulmányait, ugyancsak kitűnő eredménnyel. Az alatt a 12 év alatt, míg intézetünk tanulója volt, dísze és büszkesége volt az iskolának. Azután külföldre ment. 1935 – 36 – ban St. Andrewsban a következő évben pedig a Strasbourgi egyetemen folytatta tanulmányait és képviselte fajtánkat odaadó és lelkiismeretes munkával, meg becsületet szerzett neki messze idegenben és tisztességet a szülőknek, az iskolának, a nemzetnek, akik nevelték… a lélek és a munka embere volt. Kollégiumi pályafutása alatt, mint kitűnő tornász, zeneértő, irodalmár, gyorsíró, teológus és jó barát, mindig társai élén állott. Elnöke volt a gyorsíró körnek, a Kántusnak, a Főiskolai Képzőtársaságnak, titkára a Tóth Ferenc Körnek, volt főiskolai szenior stb. Ezekben az ifjúsági egyesületekben nem csak, mint vezető, hanem mindig, mint példamutató munkás is elöl járt, amit mutat az a sok pályadíj és kitüntetés, amit az évzáró vizsgákon neki átnyújtottak.
Az - az óriási munka, amit állandóan végzett és az a mindenkor emelkedett és vidám lelkület, amellyel végezte, tette, azt hogy tanulótársai és tanárai egyformán szerették… Mi, akik fájó szívvel tesszük le az emlékezés koszorúját, havas sírhantjára, úgy érezzük, hogy ő ez alatt a 32 év alatt, míg élt többet dolgozott, mint mások egy hosszú életen át. A többlet abban a példamutatásban van, amit ő egész életében a kötelesség és a hivatás teljesítése terén elénk állított…”
Dr. Lőrincze Lajos, a neves nyelvészprofesszor, egykori pápai diák így írt kettőjük kapcsolatáról egy nekem küldött levélben: „Igen. Nagybátyjával jó ismeretségben, barátságban voltam. Igen kiváló diák és teológus volt. Nagy kár érte, hogy olyan fiatalon meghalt.”
Életében telve volt optimizmussal, a jövő reménységével. Ezt illusztrálandó álljon itt a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. Márciusi számában megjelent „Kilátók” című vezércikkének néhány sora:
„Az én szemem előtt a temetők völgyei magaslatokká emelkednek. Feléjük túl az árnyékba vont horizonton messze jövendők napsugaras reménységei integetnek. E kilátókon közelebb az Isten, biztatóbban hívogat a holnap!
Azért ne sajnáljuk az időt és a fáradtságot. Zarándokoljunk fel néha ezekre a kilátókra. Szívjuk tele magunkat szebb idő reménységével és álmaival. Azután szálljunk alá a völgyekbe és vágjuk, döngessük a holnap kapuit. Megnyílnak, csak higgyük és akarjuk. Mikor, hogyan? Erre te keresd meg a feleletet imádságoddal, életeddel!”
Nagybátyám hegedűjét családi örökségként máig is őrzöm. Még az a korabeli vonó is megvan, ami halálos ágyán kiesett a kezéből. Abban az állapotában őriztem meg, ahogyan 1945 – be egy orosz katona dulakodás közben eltörte nagyanyám kezében, mikor el akarta tőle venni. Nem akármilyen hegedű volt ez, amit egykor használtan vett egy Pápai cigányzenésztől.
Köszönettel tartozom Berki Károlynak, Az Állami Népi Együttes Örökös, a Száztagú Cigányzenekar Alapító tagjának a segítségét a hegedű beazonosításával kapcsolatban.
Mikor a hegedű fényképét meglátta, a következőket írta a hozzászólásában:
„Nagyon szép mesterhegedű. Abban az időben még nem készítettek „gyári hangszert"Hegedűs vagyok valamennyire értek hozzá… Még egy dologra felhívnám a figyelmét, ha belenéz a hegedű hasán lévő résbe, akkor látni fog egy cédulát, amin rajta a hegedű készítőjének a neve és az, hogy mikor és hol készült a hangszer, ez nagyban meghatározza a hegedű értékét.”
Ezt követően utánajártam az interneten és meg is találtam azt a híres műhelyt, ahol készítették: Laumann Róbert hangszerkészítő Budapest VII. Erzsébet körút 36. Pilát Pál mellett a 20. század elejének másik vezető hegedűkészítő mestere. 1895-ben nyitott önálló műhelyt Budapesten. Stradivari modelleket készített". Ugyanez a cím van a cédulán és ezzel már be is bizonyosodott, hogy nem egy hétköznapi hangszer gazdája lehetek.
Egy olyan tehetséges fiatalember volt, akinek nem adatott meg, hogy kiteljesedjen az élete. Csak Krisztusi kort érhetett meg, akiből ma már nem tudni, hogy mi lehetett volna, hiszen 6, vagy 7 nyelven beszélt, műfordított verseket és vannak sajátjai is, de prózákat is írt, kiváló gyors és gépíró, tornász, zenész volt és még sorolhatnám. Sajnos én már nem ismerhettem, mert Ő örökre elment 1943 – ban, én pedig 1948 – ban születtem.
DRÁGA NAGYBÁTYÁM!
Nyugodj békében az oltalmat adó csendes Bakonyszentkirályi Református Temetőben.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2021. 01. 29. Péntek Reggel 7:40
További fotók láthatók az írással együtt az alábbi linkre kattintva:
https://www.facebook.com/balint.ifjnagy/posts/4105735396127739
