MAGYAR ZOKOGÁS.
Meddig tart még a magyar zokogás?
A vér patakja mikor csillapul?
Viharba szakadt magyar utakon
A Hős – küldött egy szálig elpusztul?
Örök Isten az égboltozaton,
Tekints le ránk, elpusztul ez a nép!
Vért ereszt a magyar a magyarból,
Széthullunk, mint az összetört cserép.
Harcban állunk az egész világgal,
Vihar, vihart vág a fejünk felett.
Mégis egymásra kardot rántottunk,
Bemocskoltunk egy szent évezredet,
Mely kibomlott Árpád idejében
S Hadak útján hős Rákóczi vitte –
S népem, te ezt mind elfeledted?
Magad szórod átkod önfejedre!
Mit éreztek, jaj, feldúlt városok,
Várad, Kolozsvár, Szeged, Debrecen…
Hazánk szive vérfüstben gomolyog,
Nagy Budapest elpusztul, Istenem.
Ne verj tovább mind a két kezeddel,
Hazugság volt, tudjuk a Hitvallás.
… Megőrülünk, meggyulladt a házunk,
Jaj, Uristen, meghal ez az ország!
Jaj, jaj, nekünk megvert kicsinyeknek!
Annya karján meghal a gyermekünk.
Lányaink tébolyodva futnak,
Megsokasodott halott nemzetünk.
Istent kiált, aki sose hívta,
Aki mindig szidta, gyűlölte Őt –
De nagy az Úr, büntető, hatalmas,
Nem emeli fel most a szenvedőt.
… És zúg tovább a magyar zokogás,
Megérzi minden talpalatnyi föld.
Elhullik régen a hősi Küldött,
Véres testén már acél dübörög.
Tornyok pusztulnak, omlanak össze,
Ki megvédje már, nincs magyar.
Jó barát is ellenségként öli,
A drága föld egy gyászos temető.
Meddig tart még a magyar zokogás?
A vér patakja mikor csillapul?
Viharba szakadt magyar utakon
A hős Küldött egy szálig elpusztul?
Örök Isten az égboltozaton
Tekints le ránk, nyújtsd le a keresztet,
Kérünk, bocsásd meg sok – sok bűnünket,
Áld meg még egyszer a magyar népet.
Nagy Bálint
Iharosberény, 1943. január 17 – én.
