SZÜLETÉS ÉS EGY KIS
ELŐREUGRÁS A TÖRTÉNELEMBEN.
Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő:
„Hol van már a paraszt” - című életrajzi kötetéből.
„1914. szeptember 3 – án születtem Bakonyszentkirályon. Akkor már javában folyt az első világháború. Júniusban kezdődött, édesapámat augusztusban vitték be. Egyéves lehettem, mikor édesapám először hazajött. Akkor már hárman voltunk, a Sanyi bátyám kétéves, a Gyula meg hároméves volt. Arra is emlékszem, mikor végleg hazajött a háborúból. Még akkor nem jártam iskolába. Az utcán futkároztunk, hát látjuk ám, hogy Németfalu felől jön két katona! Egészen közel voltak már. Beszaladtunk a kerítés mögé. Hát az egyik mihozzánk kanyarodott be! Futás…! Hátul bújtunk el, a pajtában, a porta végén. Egyszer csak kiált édesanyám: „Gyertek elé! Megjött apátok a háborúból!” Csak néztünk rá: ki ez az ember? Évekig nem láttuk, ugye…
Az olasz frontról jött meg a háború végén, egy cseszneki bajtársával. Volt az orosz, a román fronton is, Erdélyben meg Olaszországban is, és olyan szerencséje volt, hogy még csak meg se sebesült! Hazakerült. Mondogatta is anyám: „Jók legyetek, mert estére apátok itthon lesz!” Vártuk mi, de nem tudtuk kit. Míg le nem vetette a katonaruhát, féltünk tőle, aztán megszoktuk.
Mikor az a szerencsétlen, Károlyi Mihály azt kiabálta: „Nem akarok katonát látni!”, akkor a katonákat hazaküldték. Visszarendeltek mindenkit a kiindulási helyére, ott leszerelték, aztán mehetett, amerre látott! Nem állította meg Károlyi a csapatokat a határon, hanem szétzüllesztette a hadsereget. Így veszve lett az ország. Pedig a magyar csapatok meg akartak állni a határon, hogy senki a lábát be ne tehesse az országba! De hát nem védhették a határt! Be is jöttek a románok! Budapestig akartak jönni, de a 82 – es székely gyalogezred visszazavarta őket. A románok már 16 – ban megtámadták a Monarchiát, de akkor a magyarok a németekkel visszaverték őket. És 18 – ban újra támadásba lendültek! Ebből a székely gyalogezredből még együtt maradt egy zászlóalj, aki még a Tiszánál is verekedett velük. Ezeket aztán elárulták, hogy kik, azt nem tudjuk. Franciák is jöttek a románokkal Szegedről, gyarmati csapatok, bekerítették a székelyeket, és elfogták őket. Elrendezgették őket aztán Erdélyben… Erről a történelem se szól.
Mert sok mindenről nem szól a történelem! Arról sem szól, hogy 19 – ben a magyar urak behívták a románokat, hogy verjék le a kommunizmust! Ezt a tanítónk mesélte. Inkább vesszen az ország, csak maradjon meg a hatalom! Ezért az igazáért a szegény öreg Lajos Pál tanítónkat a csendőrök meg is verték egyszer Zircen. Mert elmondta ezt nekünk az iskolában. Nem tudom, igaz volt – e, de én elhiszem! De sokszor gondolkodtak így az urak: „Inkább pusztuljon az ország, de a hatalom maradjon meg!” És ha ez nem lett volna igaz, akkor miért verték volna meg az öreg Lajos Pált?
Károlyit meg azért szidták – átkozták a katonák, mert azt mondták, hogy az olasz fronton még két hétig kellett volna a magyaroknak kitartani, és akkor győztek volna a Monarchia csapatai. A katonák abban bíztak, hogy rövidesen összedől az olasz front. Nem biztos egyébként, mert Károly király felesége, Zita királyné – aki is egy olasz nő volt – elárulta az olaszoknak a magyarok haditerveit. De az I. világháborús veteránok a Károlyi bűnéül rótták fel a vereséget. Voltak mitőlünk is az olasz fronton. Az öreg Németh még él, 95 éves, tüzér volt, az is ezt mondja. Most meg annyira imádjuk Károlyit, hogy az borzasztó! Hát akkor miért szökött meg az országból? A II. világháború után megint csak hazajött, aztán visszament, talán Franciaországba. Miért nem maradt itt a Rákosi alatt építeni az országot ő is?! Ha olyan nagylegény volt 18 – ban! Az a Tanácsköztársaság is közutálatnak örvendett. Azzal kezdték, hogy aggatták föl a papokat meg a parasztokat. Ez éppen elég volt a népnek. A nép a papokat tisztelte, az ereje pedig a parasztság volt. Azokat kellett volna meggyőzni vagy megijeszteni. Na, az is eljött később… úgy látszik, amit Rákosi főzött, azt nem akarta Károlyi sem megenni… Az öreg Kellner – a zsidó boltos – meg egy jópofa ember volt, és azt tanította nekünk 19 – körül:
„Kiskertemben Tisza Pistát ültettem,
Éjjel – nappal forró vízzel öntöztem,
Mégis kinőtt keze, lába, szakálla,
Kötelet a Tisza Pista nyakára!”
Nem lett volna szabad akkor már, de csak úgy danoltam ezt az utcán végig. Az „elvtársak” az I. világháborúért Tisza Istvánt okolták. Azt mondták, hogy ő vitte bele a háborúba a magyar népet. Pedig nem akarta, nem is engedte a magyarokat a háborúba. Le is mondott a miniszterelnökségről, huszárszázados lett kint a fronton. Mégis őt okolták érte, és orvgyilkosok agyonlőtték.
Egyszer egy cseszneki tanítónő akart szavalni egy verset a templomban október 31 – én, a reformáció emlékünnepén. Kiment, az Úr asztalánál meghajolt és elkezdte:
„Kelj fel, Tisza István!” Nem jutott neki semmi az eszébe. Még egyszer elkezdte:
„Kelj fel, Tisza István!”
Nem kelt fel. Harmadszor is elmondta, aztán meghajolt és visszament a helyére. Én is jártam így, mikor másodszor szavaltam egy vallásos estén az iskolában. A tisztelendő úr meg a tanító úr fent ült a dobogón, szavalni meg az asztal előtt kellett. Felálltam én is nagy bölcsen:
„Füstbement terv, írta Petőfi Sándor.”
De nem jutott eszembe semmi sem. Elmondtam háromszor, négyszer:
„Füstbement terv”, ötödször az öreg Lajos Pál tanító úr jól odavágott az oldalamba hátulról:
„Egész úton, te marha!”
Besúgta nekem, hogy mi vagyok. Egy vallásos estén!
Szóval Károlyi nem akart több katonát látni. Haza is jött mindenki a háborúból. Volt olyan csapat, amelyiket teljesen érintetlenül küldtek haza, még oda se értek jóformán… Szóval akkor is annyi baj volt ezekkel az urakkal. A szerencsétlen baka még ki akart tartani, de nem engedték.”
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály
