NEM SZÜLETETT KRISZTUS
Negyvenkettő karácsonyeste volt,
Puha, fehér hó mindent eltakart.
Ágyúink álltak némán kihűlve,
Mély, halálos csend ült Uriv alatt.
Bunker fenekén fagytól reszkettünk,
Néztük egymást – hazaszállt a lelkünk.
Mi, kik átéltünk véres csatákat,
Kíméletlen, zorddá vált a lelkünk –
Karácsonyesti halk áhítatban
Imádságra kulcsolódott kezünk.
Odafönt a Hold szomorú képe
Fagyos fénnyel ült a Don vizére.
Szerettünk volna mindent odahagyni,
Lemosni a gyilkot, vért kezünkről.
S hol még béke ült – magyar ég alá
Hazatérni idegen mezőkről.
Megbékélést vártunk, a Messiást
Kínos, nagy csendben néma katonák.
Egyszer csak óriási dörgés támadt,
Ezer ágyú kinyitotta torkát.
Fehér havon piros tócsa áradt,
Halál ülte meg azt az éjszakát.
Ömlött a vér… ronggyá szakadt a hús –
Karácsony volt – s nem született Krisztus.
Nagy Bálint
Uriv, 1942. XII. 24.
A mellékelt fotón baloldalt fent behajoló katona, az Édesapám.
