KARÁCSONYI VERSEK   I.   Szeretnék a világba kimenni, Bekötni a feltépett sebeket. Helyére szépen vissza tenni, Felszedni az elvesztett szíveket.   Úgy szeretnék tiszta lángot vinni – Mindenkihez napfényt és meleget, Szépült szívvel szeretnék hinteni Mindenkinek meghitt békességet.   II.

                KARÁCSONYKOR   Ma jött el az idők teljessége, Szeretet, béke ül a szíveken. Pásztorok éneke ide hallik, Megváltó született Betlehemben. Induljunk el halk éji mezőkön, Napkeletnek kövessük csillagát, Boruljunk le a jászol – bölcsőnél És imádjuk ott az Isten Fiát.     Nagy Bálint   Bakonyszentkirály  

           BAKONYSZENTKIRÁLYI KARÁCSONY 1944 – BEN   Kilencszáznegyvennégy Karácsony hajnala – Szomorúság, bánat ült a kisfalunkra. Közeledik a front, itt zúg véres szele, Bomba csapódott a templom közelébe. Mintha gyászlobogó lenne minden házon, Milyen lesz az ünnep, milyen a Karácsony…? Nincsen harangozó, kúrátor se dékán, Mindenki ott küzd a véres Hadakútján.

              NEM SZÜLETETT KRISZTUS   Negyvenkettő karácsonyeste volt, Puha, fehér hó mindent eltakart. Ágyúink álltak némán kihűlve, Mély, halálos csend ült Uriv alatt. Bunker fenekén fagytól reszkettünk, Néztük egymást – hazaszállt a lelkünk.

              STOROSHEVOJE   Storoshevoje véres erdejében Harcát napokig állta az üteg. Ajkak némultak el – ömlött a vér, A földet pirosra festette meg. Fák tetején fent ember – cafatok- Ágyuk nyögtek, gránát, bomba hullott.   Reszketett minden talpalatnyi föld, Szétömölve járt a poklok pokla. Véresen dőlt az ágyúkerékre Haló honvéd – s anyját sóhajtotta.

              FENYVES ERDŐK   Hívnak, várnak a zúgó fenyvesek S ölükben csengő ringó kis patak. Ottan vár rám hamis lány, szerelem, Csalfa szemek ott boldogítanak.   Éjszakánként, ha el – elbolyongok, Szabad mezőn csillagos ég alatt, Fenyvesek közt ezer színben látom A lombokat s a síró habokat.   Csókos bájjal ring a szomorú hold.

                 ELVESZETT A FÉNY.   Te voltál a lelkem drága csendje, Te voltál a fény az életemben. Kezed szelíden szívem emelte -, Termő ágak virultak a kertben.   Valahol csendes vizek partjainál Zenélő sziget volt az életem. Múzsák berkeinek árnyainál A boldogságról zengett énekem.   S egyszer Valahol vihar közelgett: Hegedű tört, kihalt a költemény.

              ŐSZ DOBÁN   Letépett levéllel szalad a szél, Az ősz fájón itt zokog Dobán. Az alkonyuló, hűvös ég alatt Élettelenül áll a vén platán.   Bolyongva, merengve, meg – megállva, A szívem mintha fájni kezdene, Szelíd galambként visszaszállva Drága emlékek jutnak eszembe.

                TEMPLOMI HÁRSAK PUSZTULÁSAKOR   Nem nyílnak már a templomi hársak, Lombjuk nem jár suttogva a szél. Nincs fészke az énekes madárnak, Késő őszben nem zokog a levél.   Ítélet jött – ki vannak terítve – És elbúcsúzik csendesen az ég. Jaj, nagyapám s a tiéd ültette A Hétvezérnek emlékére rég.

                TŰNŐDÉS   Hogy fáj nekem mikor a virágok Késő ősszel leejtik szirmukat. Szerte, mikor csak hervadást látok, Némán állnak mezőn a halk utak.   Úgy fáj a mezőknek hervadása, Mikor a dér a fűre rátapad. Gond és fájás szakad a kaszásra – A szél sárgult levelekkel szalad.   Úgy fáj, mikor őszi alkonyatban A Nap elvérzik az ég peremén.