SZULTÁN
Évek óta ott mentem el a kerítés mellett, de soha nem vettem észre hogy ellenségesen viselkedett volna. Csak állt, vagy járkált az udvaron, nem volt egy hangos vakkantása sem a járókelők felé. Sokan tartottak tőle, mert hatalmas egy német juhászfajta kutya volt, aki tekintélyt parancsoló termetével talán rémisztőnek hatott annak, aki nem ismerte. Volt ott egy cicus, akivel nagyon jó volt a haveri viszony, mert napsütéses időben sokszor ott feküdtek egymás mellett. Előfordult az is, hogy úgy szunyókáltak, hogy a kutya volt az ágy, mert a Cirmi a hátán elnyújtózkodva lustálkodott, vagy aludt. Először én is tartottam tőle, amíg nem ismertem meg alaposan, pedig nem félek a kutyáktól. Tapasztalatom szerint az ilyen nagytermetű jószágok szoktak barátságosabban viselkedni. A kisebb kutyák alattomosabbak néha, ha az ember hátat fordít nekik, de Szultán a maga nagyságában is a világ legszelídebb házőrzője volt.
Ismerek egy asszonyt, aki egyszer egy műanyag szatyorral nyitott be az udvari kiskapun, mire odaballagott hozzá és elkezdte nyalogatni a jövevény kezét. Az barátságosan megsimogatta és beszélni kezdett hozzá. A kutya olyan értelmesen tekintett rá, mintha tökéletesen megértette volna a hozzá intézett szavakat. Az asszony kinyitotta a szatyor száját és kivett belőle olyan drága finom csoki és nápolyi szeleteket, hogy magam is elcsodálkoztam a látványtól, ami következett. Mosolygós arccal tömte a szájába a finomságokat, amelyeket a kevés kis nyugdíjából is megvett nekik. Az is igaz, hogy mindennapos látogatója volt a gazdának, mivel tőle szokott kis borocskát venni, hogy a tűző napon szomját oltsa.
Most utólag tűnt csak fel, hogy nem láttam Szultánt már pár napja. Ma ismét ott mentem el a járdán a ház előtt. Az udvaron ott állt Mészáros bácsi. Kölcsönösen köszöntöttük egymást, amikor halkan megszólalt:
-Meghalt a Szultán! – Ebben a pillanatban megláttam egy könnycseppet csillanni a szemében. Megálltam és pár percig beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy az utóbbi napokban valami betegség támadta meg és mikor kihívták az állatorvost, azt mondta menthetetlen, nem tudja meggyógyítani. Nem akarták, hogy szenvedjen, ezért a doki elaltatta örökre. Mikor ezeket mondta, megkért hogy menjek be vele a hátsó udvarra. Ekkor hirtelen bevillant az agyamba, hogy talán ott temették el a kutyát. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy azt akarja vajon megmutatni, mikor beértünk. A látvány, ami elém tárult, olyan szívszorító volt, hogy majdnem én is elsírtam magamat.
Az udvar hátsó felében egy szabályos sírt láttam, amely szépen megformázva, keresztfával ellátva ott domborodott. A kereszten ez állt: Szultán. A sír közepén egy csokor lila orgona díszlett. Mészáros bácsi újból megszólalt:
-Tudja, az unokáim nagyon szerették, megfelelő emléket akartak állítani a kutyának, ezért döntöttem úgy, hogy emberi módon temessük el. Nevessenek ki érte, akik akarnak, mondjanak el bolond vénembernek, de az unokáimat nagyon szeretem. Az ő kedvükért tettem meg azt, hogy ne menjen feledésbe Szultán neve. Nyugodjék békében. – Szótlanul elővettem a fényképezőgépemet és pár felvételt készítettem a sírról, majd elbúcsúztam a házigazdától. Menet közbe egész hazáig csak a kutya járt az eszembe és az öreg bánatos szavai: Meghalt a Szultán.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 05. 03
