MINDEN ÚT TIHANYBA VEZET! Életképek katonaidőmből. Egy év után IV.

MINDEN ÚT TIHANYBA VEZET!  Életképek katonaidőmből. Egy év után IV.

 

 

 

 

 

 

 

 

MINDEN ÚT TIHANYBA VEZET!

Életképek katonaidőmből. Egy év után IV.

 

 

     Bodó Laci nagyon huncut egy gyerek volt. Termetre ő is inkább azok közé tartozott, akikre velem együtt azt mondják, csiklandozza a fű a hátsóját, ha a mezőn halad. Ráadásul alacsony termetéhez még hozzájárult egy eléggé jól táplált elölnézet, amelyet a Jóisten megáldotta egy mosolygós gömbölyű ábrázattal is. Ha ez még nem lett volna elég, állandó problémája volt a borotválkozással. Mikor még újoncok voltunk, hiába borotválkozott frissen minden reggel, a vattapróbán fennakadt a sűrű borostás arca miatt. Olyan tökéletesen ugyanis senki nem tudott megborotválkozni, hogy a reggeli szemlénél, ha ki akartak vele szúrni, akkor kicsit jobban az arcához nyomtak egy kis csomó vattát. Pár szál mindig odatapadt és már mehetett is vissza a borotvájáért. Biztosan megbocsátod nekem Drága Barátom mikor azt mondom, hogy hasonlítottál külsőleg Jaroslav Hašek Svejk figurájára.

     Ha azt hiszi a tisztelt olvasó, hogy ezzel már vége, akkor bizony téved. Színtiszta magyar gyerek volt az én tiszteletreméltó katona sorstársam, de bizony a bőre kissé sötétebb volt az átlagnál és ebből akadtak más problémái is. Problémának talán mégsem mondható, de mikor egyszer eltávozásról visszaérkezett, felháborodottan fennhangon kezdte mesélni a következőket:

-Képzeljétek el, mikor jöttem vissza Tihanyból a vonaton, mellém ült egy népes cigányzenekar és elkezdtek muzsikálni. Ezzel még nem is lett volna baj, hanem egyszer csak megszólalt a mellettem ülő, aki talán a prímás lehetett elég hangosan:

-Testvér! Nem próbálod meg Te is? Biztosan tudsz játszani rajta. Olyan becsületes cigányképed van!- Gondoljatok csak bele, én, aki színmagyar gyerek vagyok, hogyan restelltem magamat akkor. Nem azért mondom, semmi bajom nincs a romákkal, csak hogy közéjük valónak gondoltak, arra nem számítottam. Nem akartam elvenni a kedvüket, udvariasan elhárítottam magamtól, hogy nem tudok hegedülni.

     A századnál is voltak nálunk nagyon rendes roma srácok, azok majd eldűltek a nevetéstől, mikor meghallották a történetét. Szegény Laci attól kezdve nagyon sokszor megkapta:

-Na, mi van testvér, még mindig nem tanultál meg hegedülni?

        Bodó barátunk a civil életben becsületes kárpitos volt, aki nemcsak a szakmájához értett, de korához képest elég jó általános műveltséggel is rendelkezett. A katonai alakulatok között rendszeresek voltak a vetélkedések nemcsak harcászati vonatkozásban, hanem ezen a téren is. Minden negyedévben, félévben, erre már utólag nem emlékszem annyira, műveltségi vetélkedőket is rendeztek. Ezeknek a helyszíne mindig változott. Előfordult az is, hogy Miskolcon rendezték, ami bizony a Pápai helyőrségtől még légvonalban is több száz kilométerre volt. A résztvevő ilyenkor menetlevéllel közlekedett, nem kellett fizetni a járműveken. Egy valamit azonban meg kellett tenni, időközönként le kellett pecsételtetni, amikor haladt a célállomás fele és vissza.

    A mi ravasz barátunk éppen ez miatt bukott le egyszer. Molnár századosnak egy idő után feltűnt a következő:

Bárhol is volt a vetélkedő az országban, a menetlevélen mindig Tihany is szerepelt. Akárhova vezényelték, mindenhova Tihany érintésével ment el, vagy visszafele járt arra. Egy idő után betelt a pohár, ezért magához hívatta a katonát és kérdőre vonta:

-Ide figyeljen Bodó!

Hogy a fenébe került maga Tihanyba, mikor Miskolcon volt a vetélkedő, ami mint tudjuk, nem esik bele a maga fatornyos faluja irányába!- Bodó Laci kerek képére kiült a mosoly és heherészve, jópofáskodva így válaszolt vissza:

-Tudja százados elvtárs, Minden út Tihanyba vezet!- A százados paprikavörös arccal, ordítva így rivallt rá a katonára:

-Bodó! Vegye tudomásul, megvonom az évi rendes szabadságát aztán majd meglátjuk, ilyen jó kedve lesz – e a jövőben is! Leléphet!

      Laci nem törődött ezzel sem, mert tudta, hogy a parancsnok úgysem váltja be a fenyegetőzését, mert szükség lesz rá a továbbiakban is. Egy epizód még hozzátartozik ehhez a történethez. 1973 – ban, 5 évvel a leszerelésünk után Csopakon voltam Ifjúsági Felelős Tanfolyamon. Éppen várakoztam a buszra visszainduláskor a faluban, amikor kit látnak szemeim, az én Laci barátom közeledik felém a megszokott mackós járásával. Már éppen el akart menni mellettem, amikor ráköszöntem hangosan:

-Szia Bodiladi!

(Ez volt a beceneve a seregben)- Hunyorogva rám nézett, de láttam, rajta hogy nem akaródzik neki megismerni.

-Mi van tihanyi gyerek! Már meg sem akarsz ismerni?

-Ismerős vagy! Várgyá!

-Várok én, de csodálkozom, hogy nem ismertél meg rögtön cimbora!

-Várgyá, itt van a nyelvem hegyén!- Láttam a kerek arcán, hogy erősen gondolkodik, amikor hirtelen széles mosollyal felordított:

-Váltáspéká! Váltáspéká! Váltáspéká!

(Nálunk, a századnál a rajparancsnokokat hívták váltásparancsnoknak és annak volt a rövidítése. Egy rajban voltunk és én a közvetlen parancsnokaként jártam vele szolgálatba)

      Mikor sikerült neki tökéletesen felismerni, azt a pár percet, amíg jött a buszom, gyorsan átbeszélgettük. Röviden felidéztük a két év történéseit, különös tekintettel a Minden út Tihanyba vezet – epizódot. Azóta nem találkoztam vele, nem tudom hogyan alakult a sorsa. A mosolygós, kerek arca azonban most is itt van előttem, soha nem fogom elfelejteni.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 07. 01

 

 

 

 

 

 

Szerkesztés dátuma: kedd, 2016. augusztus 30. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 486


   


Tetszik