LŐJETEK MÁR RÁ AZ ISTEN SZERELMÉRE, MERT MINDJÁRT BEÉRÜNK BUDAÖRSRE!

LŐJETEK MÁR RÁ AZ ISTEN SZERELMÉRE, MERT MINDJÁRT BEÉRÜNK BUDAÖRSRE!

 

 

 

 

 

 

 

 

LŐJETEK MÁR RÁ AZ ISTEN SZERELMÉRE, MERT MINDJÁRT BEÉRÜNK BUDAÖRSRE!

 

 

       Elöljáróban el szeretném mondani azt, hogy az életben vadászpuska nem volt a kezemben,(fegyverben kivételt képez a géppisztoly és pisztoly katonaidőm alatt) éppen ezért mindig fenntartással fogadtam a vadász barátaim történeteit.

Ettől függetlenül nagyon szeretem az őz ragulevest és a vaddisznópörköltet krumplival és vegyes savanyúsággal, jóféle borocskával nyakon öntve, amit anno több alkalommal ettem az egyik erdei vendégházban. Természetesen így vagyok a horgászokkal is. Pecabot, merítőháló, szák stb ugyanúgy távol áll tőlem. A hallal is akkor vagyok barátkozó viszonyban, mikor már halászléként ott gőzölög előttem csípősen, vagy rántott és egyéb formákban illatozik az asztalon.

      Élvezettel hallgatom akár órákon is a vadásztörténeteket, mert benne van egy olyan szenvedély, amit talán mások nem tudnak úgy átélni, vagy legalábbis beszélni róla. Mikor utólag előadják a történéseket, alkalmassá teszik még arra is számunkra, hogy a megrezdülő bokorra történő lövés egy tucatnyi vadat sejtet mögötte. Az ilyen „Ráfogtam a puskát és nem sült el” – típusú történetektől pedig néha a mosoly is harsány hahotává torzul az arcomon, vagy akik szájtátva hallgatjuk az igaznak mondott vadászkalandot.

     Természetesen nem tisztem meghazudtolni az ilyen elbeszéléseket, éppen ezért történetem főhőse is az egyszeri vadász, aki órákon át tudta az élményeit mesélni. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer Veszprémben egy vadász, aki szabadidejét ennek a különleges szenvedélynek szentelte. Falusi születésű ember vagyok, mifelénk azt szokták mondani erről a hobbiról:”A vadászat úri passzió, nem szegény embernek találták ki.” A puska, a lőszer, a különféle tartozékok, távcső, tőr, messzelátó, ruházat stb, mindig is költséges mulatság volt. Természetesen a kétkezi melósnak sem lehetősége, sem tehetsége nem volt a hatalmas költségek finanszírozására. Az én barátom is egy nagy Üzemnél dolgozott vezető beosztásban és lehetősége volt ebbe a körbe bekerülni. Szerette nagyon, de ennél is jobban szeretett tetteiről mesélni.

       Egyik alkalommal, személykocsival Budaörsre kellett menni a kollégáival. Alig értek ki a városból és rátértek a Budapest felé vezető útra, megindult a vadász mese. Útitársai, akik már nagyon sokszor hallották tőle a történeteit, megadóan legyintettek, mert tudták, hogy nem sok szó jut nekik a hosszú úton:

-Tudjátok az úgy volt, hogy éppen egy német vendégvadászt kísértünk szarvasbika kilövésre. Egy jó helyen álló vadász lesre mentünk fel, ahonnan be lehetett pásztázni a környéket. Az erdő szélén egy kukoricás volt, amire rendszeresen rájártak a vadak. Gondoltuk a helyi vadőr útmutatása alapján, hogy gazdag trófea lesz ezen az éjszakán. A csendes éjszakában csak a vadak különféle hangjai hallatszottak, ahogyan felelgettek egymásnak. Hívogatták, vagy éppen elriasztották egymást, annak nincs is jelentősége.

- Nálad volt a puska?- szólt közbe az egyik útitársa, miközben robogtak a Főváros felé.- Még jó hogy nálam volt, hogy a fenébe tudsz ilyen marhaságot kérdezni? Puska is volt, lőszer is, enni és innivaló, hisz ezeket egy vérbeli vadász nem felejti otthol sohasem. A német már olyan izgatott volt, hogy minden lombrezzenésre lőni akart, alig tudtuk megállítani többször is. A Holdfény elég jól világított ahhoz, hogy tisztán kivehetők voltak az éjszaka mozgásai. Láttunk elsurranó őzeket, nyulakat, de mi most nagyobb vadra jöttünk ide, hisz a németnek szarvasra volt kilövési engedélye.

 -Nem voltatok szomjasok ebben a nagy izgalomban? – szakította félbe az elbeszélést a másik kollégája.–Persze hogy nem, hisz jóféle házpálinkát is hoztunk magunkkal, hogy a kissé hűvös éjszakában valami melegség is áramoljon bennünk. Elgémberedett ujjakkal ugyanis nem lehet a ravaszt meghúzni. Ha állandóan félbeszakítotok, akkor nem tudom elmesélni a történetet. Szóval, ahogyan meresztjük a szemeinket várva, hogy mikor lesz csővégre való jószág, egyszercsak elősétált méltóságteljesen a fák közül egy kapitális bika. Még a lélegzetünket is visszafojtottuk, nehogy szagot kapjon a vadállat. Beleszimatolt a levegőbe, aztán körülnézve mintha ember lenne, óvatosan enni kezdte a kukoricát.

      Halkan odaszóltam a németnek:-Ez éppen jó lesz a kilövésre, célozd meg Hans!-A vendégvadász komótosan megtöltötte a kétcsövű puskáját és figyelmesen célozni kezdett. Az idő mintha megállt volna, a percek lassan teltek, de a német csak nem akart lőni. Mi a fenét akar vajon a marhája, még a végén elszalasztja, és akkor hiába ücsörgünk már itt órák óta. Eddig alig tudta magát visszafogni, minden rezzenésre lőni akart. Nekem már izzadt a homlokom, minden bajom volt, de bizony semmi nem történt. A német csak némán, célra tartott fegyverrel várt tovább, de nem lőtt. Gondoltam, hogy szólok neki, amikor…-Az Isten szerelmére lőjetek már rá, mert mindjárt beérünk Budaörsre!- bökte oldalba a jó mesélő barátomat a társa.

     Kedves olvasó! Mi ebből a tanulság? Csak annyi, hogy akkor ülj le vadászkalandokat meghallgatni, ha megfelelő türelmed van hozzá!

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 06. 19

 

Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2017. március 9. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 704


   


Tetszik