A KATONA, AKINEK ARCÁRA
FAGYOTT A MOSOLY
Katona emlékeimből
Emlékeim néha olyan élénken törnek elő az agyam rejtekéből, hogy akaratlanul gép elé kell ülnöm, hogy megörökítsem őket és mások is derülhessenek rajta, vagy szomorkodjanak, ha úgy adódik. Régi cimborám, egykori katonatársam, akivel együtt húztunk csizmát, ahogyan szoktuk volt mondani, Veresegyház lakójaként vonult be Pápára az RT 10 – es rádiótechnikai ezredhez 1966. november 24. – én. Évtizedekkel később volt Zircen egy hivatali munkatársam, akinek a következő volt a szavajárása, természetesen nem szó szerint idézve: „Én sem vagyok egy Matyó hímzés, de Öregem, ahogyan ez kinéz, az sem egy szép látvány.”
Mikor visszagondolok a régi szép napokra, kedves katona cimborámra Fialka Józsefre, mindig eszembe jutnak ezek a szavak. Isten bocsássa meg nekem, ha valaki azt feltételezi majd rólam, hogy esetleg csúfot űznék belőle, hisz nagyon jó barátságban váltunk el 2 évi szolgálat után egymástól leszereléskor 1968. december 13. – án. Vele kapcsolatban szokták még emlegetni a körletben azt is, hogy szépsége vetekszik a Párizsi Notre Dame toronyőrének szépségével, de ez megint csak nem a kigúnyolása az egykori katonatársamnak.
Képzeljenek el egy olyan arcú 18 éves fiatalembert, aki mindig úgy néz ki, mint aki kacarászik. Ugyanis erős arccsontjainak olyan volt a felépítése, hogy a száját teljesen soha nem tudta becsukni és a hatalmas fogai állandóan kilátszottak, ami sajnos olyan hatást keltett, mintha mindig nevetgélne. Bármilyen komoly témáról is volt szó, ha Fialka barátunk megszólalt, akkor előbb utóbb nevetés lett a vége. Egymás között még csak elment a dolog, de amikor az újonckiképzés alatt feladat közben rászóltak, neki természetesen a katona regula szerint kellett válaszolni. Lett is ebből rengeteg kitolás mindaddig, amíg nem rögződött mindenkibe, hogy szegény barátunk nem neveti ki az elöljárót, hanem csak a kinézete szerint tűnik annak.
Egyébként egy középtermetű, hozzám hasonló dalia volt (a maga százhatvan egynéhány centijével. Izmos testi felépítésű, aki hamar dühbe is gurult, ha valaki szekálta magunk közül. Jó barátságunk ellenére néha én is felbosszantottam egy kicsit. No, nem az arcára tett célzással, ilyenre soha nem vetemedtem az életben. Nagyon csiklandós volt a Jóska és én ezzel hoztam ki a sodrából mindaddig, amikor már kissé haragossá is vált a tekintete és nekem esett. Birkózni kezdtünk, és legtöbbször én győztem, mert közben is csiklandoztam szegényt. Dühösen csapkolódott, de a kezeit erősen lefogva, egy idő után mindig lehiggadt és megengeszteltem valamivel. Szolgálatban ügyes, szorgalmas ember, jó rajzoló volt. Mi a Harcállásponton kísértük figyelemmel a légi célokat, amiket egy átlátszó plexi táblán lévő térképen kellett jelkulcsrendszerrel vezetni. A fülünkön egy fejhallgatón keresztül kaptuk a „diktor” által megnevezett célokat. Néha Józsi barátunk majdhogynem földhöz vágta a hallgatót, mert a távoli területről jövő hangokat elég halkan hallotta és nem tudta időben a táblára felvinni a kódolt jeleket.
Amúgy jószívű gyerek volt, aki az otthonról kapott csomagot másokhoz hasonlóan Ő is mindig megosztotta velünk. Külsejéből adódó hibája, ami az arcára vonatkozott, természetesen bizonyos fokú gátlásokat is okozott nála, főleg a hölgyek körében, de azért viszonylag elég jól viselte ezt is. Sajnos azonban nem csak ez a probléma volt vele, mert még a fejformája sem volt igazán szabályos. Hátul egy olyan, szinte lépcsőszerű alakzatot öltött, amit a haj valamilyen módon eltakart ugyan, de... Mint minden katona, mi is el voltunk látva, ha jól emlékszem, 48 mintájú gázálarccal. Ha mégsem az volt a szakmai elnevezése, nézzék el ezt nekem ennyi idő távlatából még akkor is, ha újonckiképző rajparancsnokként jómagam is okítottam a katonákat a használatára egy évvel később.
Ennek a gázálarcnak sisak álarc is volt a neve, ami valamilyen gumírozott anyagból készült és egészen hátul a nyaki kezdésig lenyúlt, így védve meg viselőjét. Elöl volt a csatlakozója, ahol egy gégecsövön keresztül kaptuk a levegőt az oldaltáskában lévő szűrőkészülőktől. Amikor elrendelték gyakorlatkor a gázveszélyt, meghatározott időnorma szerint kellett gyorsan elővenni és felhúzni a fejünkre. Hord helyzetben a készülék alján lévő kerek nyílást egy gumidugóval be kellett fedni, hogy megvédjük a szűrőberendezést a táskába bejutó portól. Volt, hogy hónapokig sem kellett használni és akkor el is dugulhatott volna. A probléma akkor volt, amikor a katona a gázveszélyt jelző parancsszó hallatára azonnal előkapta az álarcot, és gyorsan felhúzta, a dugó pedig benn marad. Persze egy pillanattal később fuldokolni kezdett a balfácán, de akkorra már a gyakorlatvezető ezt észrevette és probléma lett belőle az elbírálásnál.
Gondolhatja a tisztelt olvasó, hogy Józsi barátunknak is problémája akadt ilyenkor. Neki nem a dugó kihúzása okozott gondot, hisz elég katonás egy gyerek volt. Szürke hétköznapi gyakorlatnál semmi problémája nem volt, de bizony élesben…
Ne gondoljanak konkrét gáztámadásra, hanem csak az imitációjára. Fribék Gyula őrmester, szolgálatvezető szokta általában ezeket a gyakorlatokat levezetni. Akkor még nem tudta senki, hogy Fialka barátunknál nagy probléma adódik ebből is. Gyula bácsi (Fribék őrmester elvtársat hívtuk így egymás között, mikor nem volt magasabb rendfokozatú elöljáró a közelben. Akkor még ez a titulus dukált, hisz ez a Rendszerváltás előtt történt. Később lett csak mindenkiből Úr.) beindította a könnyfakasztó, de ténylegesen nem robbanó gránátot, amely pillanatok alatt átláthatatlan füsttengerré változtatta a gyakorlóteret. Mivel mi nem vegyvédelmi, hanem Rádiótechnikai alakulat voltunk, gázkamrás gyakorlatunk nem volt a két év alatt egyszer sem. Ha jól emlékszem, talán kézigránátdobó gyakorlatot is csak egy alkalommal végeztünk.
Szóval, igyekeztünk a gázálarcot a vezényszó hallatán a lehető leggyorsabban elővenni és felhelyezni. Akkor nyugodtam meg én is, amikor már a friss levegő kezdett beáramlani a számba a tömlőn keresztül. Volt, aki kicsit bokákolt, mert nem volt elég gyors és egy kis könnyfakasztó anyagot beszippantott, mire működőképessé tette a készüléket. Arra azonban mindannyian felfigyeltünk elég gyorsan, hogy Fialka honvéd hangosan, szinte vészjóslóan kezdett el fuldokolni. Állj - t vezényelt erre az őrmester és biztonságos helyre vonszolva barátunkat, levettük a gázálarcot magunkról és róla is. Ekkor tudtuk meg csak igazából azt, hogy a sisakálarc hátul a lépcsőzetes fejállásán természetesen nem tudott megtapadni úgy, hogy zárt legyen, a vegyi anyag pedig akadálytalanul be tudott rajta szivárogni a szájába és az orrába. Szerencsére nem lett semmi baja a belélegzett könnyfakasztó gáztól, csak, mint ahogyan felénk mondani szokás: „Taknya – nyála összefolyt szegénynek.”
Kedves, mindig arcodra fagyott mosolyú Fialka Jóska Barátom! Mi lett veled az óta? Remélem, hogy már Te is a jól megérdemelt nyugdíjas éveidet töltöd, és nosztalgiázva emlékszel meg ezekről, a napokról, évekről, mint én, amiket együtt töltöttünk jóban és rosszban a Magyar Néphadsereg kötelékében Pápán.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2009. 09. 06.
