TUDOD SÓGOR, EZEK A HORDÓK ELADÁSRA VANNAK, EZEKBŐL MEG MI FOGYASZTUNK! Igaz mese a borkészítés rejtelmeiről

TUDOD SÓGOR, EZEK A HORDÓK ELADÁSRA VANNAK, EZEKBŐL MEG MI FOGYASZTUNK!  Igaz mese a borkészítés rejtelmeiről

 

 

 

 

 

 

 

TUDOD SÓGOR, EZEK A HORDÓK ELADÁSRA VANNAK, EZEKBŐL MEG MI FOGYASZTUNK!

Igaz mese a borkészítés rejtelmeiről

 

 

 

    Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért vannak a boltokban még a márkásnak számító borosüvegekre is ráírva a szavatossági időpontok. Születésem szerint falusi gyerek vagyok, akinek volt alkalma megfigyelni a tőkén lévő szőlőfürtök fejlődését, a szüretelést, a préselést, majd a mustnak hordóban borrá válását egyaránt. Nekünk is volt valamikor, illetve a Szüleimnek egy kis darab szőleje Sándor Nagybátyámékkal közösen Bakonyszentkirályon a Hajmás felé menő hegyoldalban az erdő szélén. Igaz, hogy nem valami extrafajtákról van szó. Ha jól emlékszem, mi Cilifán és Novának neveztük, illetve egy kevés fekete szőlő is volt, talán Otelló fajta.

   Nem voltunk valami nagy borivók ettől függetlenül, de annyi azért mindig lett szüretkor, hogy kitartott a következő évig, mert zömmel csak vendégek számára tartogattuk. Fiatal koromban akkor még bort nem is fogyasztottam. Ma pedig csak ritkán és akkor is módjával, mert sok a gyomorsavam. Annyit azonban tudok, hogy nem volt rá példa, hogy megromlott volna valamikor is a borunk.

     Manapság ha üzletben vásárolunk, nagyon sokszor kiderül, hogy ha nincs elfogyasztva, még a hűtőben is megromlik, megbuggyan a pár napja felbontott, látszatra és ízre kitűnőnek gondolt itóka. Valamikor erre szokták mondani mifelénk, hogy: „Szocialista bor.” Azt jelentette, hogy független a tőkétől. Még magyarabbul értelmezve, az üvegben lévő bor, szőlőnek még a közelében sem tartózkodott. Ezen kívül mindenféle tartósítószert raknak bele, de ennek ellenére sem tartja a kezdeti minőségét tartósabb ideig. A részeges embernek azonban teljesen mindegy, csak olcsó legyen és ártson. Emlékszem Édesapámék milyen alapos gondossággal készítették elő szüretre azokat a hordókat minden évben, amibe aztán a préselt must került, hogy megforrva, többször is lefejtve rendeltetésszerűen kerüljön majd az asztalra a vendégek elé. Színe, illata, zamata is olyan volt, mint ahogyan a nagykönyvben meg van írva.

    Szülőfalumban Bakonyszentkirályon van egy kocsma, amelynek „Fácán” az elnevezése. Nagyon jó fekvése van, mert a falu közepén épült nagyon régen. Közelségében áll talán kétszáz méterre a református templom, ahonnan Istentisztelet után az Igével feltöltött, de torokilag az éneklésben eltikkadt atyafiak is tudják szomjukat oltani. Történetem idején a vezetője egy agronómus volt, aki jobbnak látta itt kamatoztatni mezőgazdasági szaktudását. Valamikor régebben, talán már van annak 30 éve is, ebben a műintézményben pincérként dolgozott az unokaöcsém. A kocsmának megvolt a megszokott törzsvendégköre. Mindenkiről tudta, hogy mit szokott inni és kérés nélkül vitte asztalhoz az italát, ha meglátta belépni az ajtón. Volt ott mindenféle rövidital, palackozott és csapolt bor, sör egyaránt. Egyedül az olyan vendég nem volt annyira kedves, aki betévedve szódával szerette volna a szomját oltani.

    Mint tudjuk, ilyen helyeken nincs olyan, hogy részeg ember, akit azért nem szolgálnának ki, mert sokat ivott. A fizetővendég mindig kedves, az üres zsebűre fogják rá egy idő után, hogy ittas egyén. Hitelt csak olyan ember kaphatott, aki megfelelő kapcsolatban volt Lajos bácsival, a tulajjal, illetve akkor még nem magán intézmény volt, hanem az ÁFÉSZ volt a gazdája, de Ő vezette a becsületsüllyesztő műintézményt. Egyszóval a vezető kegyén múlott, ha valaki hitelbe is berúghatott. Természetesen a bor minősége annak arányában lett egyre jobb, ahogyan emelkedett belső nyomása a tisztelt vendégnek.

     A kocsma törzsközönsége között előfordult mindenféle ember, a Tsz kocsistól kezdve pedagógusig, vagy az üzemi munkásig, tisztviselőig bezárólag. Itt nem volt férfi soviniszta szemlélet, mert ide olyan hölgyek is rendszeresen jártak, akik padló alá tudták inni a férfinépet, ha nagyon belelendültek a tréningbe. Kocsmánk utca felőli falára a cégtáblára fel volt festve a név, innen tudhatta minden betérő idegen, hogy a „Fácán” – vendéglőben jár. Akkoriban és ma is az a neve, de helyben mi csak kocsmának tituláltuk. A vendégek itt szomjoltás közben nemcsak beszélgettek, hanem kártyázhattak, sakkozhattak is, akinek kedve volt hozzá, vagy partnert talált ehhez.

      Mára ez a régi szokás is feledésbe merült, inkább csak szomjat oltani és beszélgetni, politizálni járnak be az emberek. Érdekes, mert nem mindenki szeret ott ücsörögni, mert a nagy hangzavarban nem érzi jól magát, de egy korsó sörre, egy felesre, vagy egykét pohár borra megáll a pult előtt. Gallér alá löki, aztán már megy is tovább a maga útján. Törzsközönsége azonban mindennap időt és fáradtságot nem kímélve megadja a módját annak, hogy jól érezze magát. Ennyi előzmény után kanyarítsuk vissza a történetem fonalát oda, ahonnan elindultunk.

- Laci szaladj hátra, mert megérkeztek a szállítók! – szólt oda a főnök az unokaöcsémnek. A pincér még befejezte legutolsó vendégének kiszolgálását, majd hátrament az udvarba hogy a Veszprémből jövő italszállítóktól átvegye a legújabb hordókat. A papírokat aláírva, mindenki ment a maga dolgára. A hordók ott sorakoztak a raktárban. Egyiket odavitte a pult alá és csatlakoztatta a csapoló rendszerhez, majd egy próbaeresztést végezve meg akarta kóstolni. Maga sem vetette meg a jóféle borocskát, de keze félúton megállt a pohárral, amibe bele akart kóstolni, majd elordította magát:

- Lajos bácsi jöjjön ide gyorsan!

- Mi van, gyerek mi a fenét ordibálsz? – jött elő gazduram a hangos kiáltásra.

 - Kóstolja meg ezt a bort, aztán majd megérti, hogy miért háborgok!- azzal feléje nyújtotta a poharat. A kiérdemesült mezőgazdász maga elé tartotta, majd tüzetesen megvizsgálva, szagolgatva elrikkantotta magát:

- Azt a jó K… a I… nit annak a csavargó bandának! Már megint átvertek bennünket, hisz ez tiszta víz! Na, megálljatok csak! Laci hívd fel gyorsan a szállító céget, mert mindjárt széjjelrobbanok! - azzal töltött magának egy kupica konyakot, mert ezt nem lehetett száraz torokkal megemészteni.

     Akkor még nem voltak mobiltelefonok, ezért várni kellett, hogy visszaérkezzenek a szállítók Veszprémbe a telephelyre. A lerakat vezetője kérdőre vonta a csapatot, majd visszatelefonált békéltető hangon szólva feldühödött kocsmárosunknak:

- Lajoskám ne csinálj botrányt kérlek! Egy órán belül személyesen lemegyek hozzátok és elintézzük a dolgot. Addig is nyugodj meg ha lehet! – azzal letette a telefont.

- Ne csináljak, ne csináljak! – dohogott felháborodottan. - Mit csináljak? Örüljek neki, hogy egy hordó tiszta vízzel akartak átverni bor helyett? Laci! Nézzük át a többit is, hátha van még közöttük több is! - Tüzetesen átvizsgálták az összes hordót, de szerencsére csak az - az egy volt kakukktojás, amit véletlenül szúrt ki a pincér, mikor csapra verte.

     A lerakat vezetője valóban elég gyorsan megérkezett Veszprémből és sűrű bocsánatkérések közepette kért elnézést a hiányosságért. Ami ezután történt, az azt hiszem megrengette a borívó törzsközönség, hordós borból készült fröccs, vagy tiszta kimért borba vetett bizalmát. Mint minden bizalmas ügy, egy idő után ez is kiszivárgott. Kiküszöbölte a szállító úgy a csorbát, hogy a tiszta vizes hordóba belerakott három, vagy négy darab nagyméretű tablettát ezekkel, a szavakkal:

-Lajoskám! Egy óra múlva újból csapra verheted a hordót, elkészül a príma borocska. - Azt már nem idézem, hogy mi volt a viszontválasza a kocsmárosnak, mert a nyomdafesték nem bírná el szavait. Mikor elterjedt az eset híre a környéken, sokáig emlegették azt a már az írásom elején is említett, klasszikussá vált mondást, ami a rendszerváltás előtt szokásos volt bizonyos körökben: „Ez egy olyan szocialista bor, amely független a tőkétől.”

    Haló porában is áldja meg az Isten, nem akarom bántani a kiváló tollú Bakonyi író Barátomat H. Józsefet. Neki is volt a Balaton környéken egy kis szőlőbirtoka, ahol szabadidejében a bor készítés tudományával foglalkozott, kipihenve az írás közbeni szellemi fáradalmakat. Finom vörös bora volt, amit volt szerencsém több alkalommal is megkóstolni. Történetem ideje is visszanyúlik több mint húsz évre. Karácsonyi készülődés közben jártunk nála Bakonybélben M. Pista Barátommal, amikor kérdezte, hogy elfogadható áron a finom vörösborából ha úgy gondoljuk, tudna hozni számunkra is. Baráti ár volt valóban és vettünk is belőle. Mivel mi nem voltunk nagyon borosak a családban, én csak 5 litert, Pista a dupláját. Az ünnep alatt vendégünk nem volt, ezért kevés fogyott belőle. Egy literes palackkal betettem a hűtőbe, a többi a hideg éléskamrába került. Talán egy hét múlva akartam belőle inni ismét, ezért kitöltöttem egy pohárra valót és megkóstoltam. Sajnos a hűtés dacára már kissé elveszítette azt a finom ízét, ami a vételkor még megvolt. Kimentem a kamrába és a sejtésem beigazolódott. A többi bor is már elindult az enyészet útján, magyarul megromlott. Puhatolóztam másnap Pista Barátomnál is bor ügyben. Neki nagyobb szerencséje volt arányaiban, mert az ünnepi vendégsereg a javát elfogyasztotta, de a maradék nála is megromlott. Nem volt szívünk reklamálni közös író Barátunknál, inkább nevettünk rajta egy nagyot.

Valójában nem feltételeztük róla hogy pancsolt bort adott el nekünk, inkább valami technológiai folyamat zavart ideologizáltunk bele a bor megromlásába a mentségére. Egy tanulság azonban maradt a számunkra: Legközelebb más forrásból szereztük be az ünnepi itókát a családjaink számára.

    Végezetül még elmesélek egy témába vágó történetet, ami családon belül esett meg, mégpedig Édesapámmal. Parasztember, valamikori kis tételben gyártó bortermelő volt, ahogyan már az írásom elején is szóltam róla. A Somló – hegy és környéke régtől fogva finom borok szülőhelye is egyben. Nem véletlen az a mondás sem, hogy: „Finom somlai bort ittam.” Édesanyám Veszprémvarsányban született. Az egyik, már meghalt testvérének a családja a faluval egybeépült Sikátoron lakott ebben az időben. Egy ideje már noszogatták Édesapámat, hogy menjen el velük egyszer a Somlóra, mert az ottani famíliájuk messze földön híres bortermelő és kellene kóstolót tartani a készletéből. Kocsival eljöttek érte és megtörtént a nevezetes látogatás a hegyen lévő komfortosan berendezett pincében. Nem maradhatott el a jóféle törkölypálinka kóstoló, egy kis elemózsia, finom füstölt szalonna, kolbász, sonka, frissen sült kenyérrel, zöldhagymával, paprikával, paradicsommal, majd a fő attrakció következett. A házigazda végig mutogatta a hatalmas hordókat a pince egyik oldalán, majd a kisebbeket a másikon és Édesapámhoz fordulva hamiskás mosollyal a következőket mondta:

„Tudod sógor, ezek a hordók eladásra vannak, ezekből meg mi fogyasztunk.”

Természetesen, a saját fogyasztású borok a kisebbik hordókban voltak, amiből kóstolót is tartottak a finom falatok után.

     Végezetül a már jól ismert történettel fejezem be a borról szóló igaz mesémet:

Halálán van a szőlősgazda, ezért magához hívatja a gyermekeit és a következő hagyatékkal búcsúzik tőlük: „Kedves Gyerekeim! Most a halálom pillanatában elárulok egy titkot és ezt jól véssétek az eszetekbe. Szőlőből is lehet bort készíteni.” – azzal örökre lehunyta a szemeit.

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2010. 05. 06.

 

Szerkesztés dátuma: szombat, 2017. július 1. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 894


   


Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint