„KIMENŐRE SORAKOZÓ, KOTONOKAT ELŐKÉSZÍTENI!”
Avagy az ÜTI (Kapuügyeletes Tiszt) vegzálja a távozókat)
Lassan közeledem ahhoz az időszakhoz, amikor egy kerek évforduló választ el attól, mikor a Magyar Néphadsereg katonája lehettem és elérkezett a leszerelés pillanata. Igaz, a kerek évforduló 2018 – ban lesz, de jövő hónap 13 – án 49 esztendeje annak, hogy ez megtörtént. Az ott eltöltött 2 év és 20 nap alatt annyi minden történt velem, velünk ott, amely a nehézsége ellenére is meghatározója lett az én további életemnek. Vannak olyanok, akikkel mint ahogyan szoktuk mondani, „együtt húztunk csizmát”, akik csak a nehézségekre emlékeznek és ma is szidják a Néphadsereget, de én ezt soha nem tettem és nem is fogom, amíg élek. Számomra, aki egy év után kiképző rajparancsnok,(nálunk váltásparancsnoknak hívták, mert 24 órás szolgálatba jártunk váltásokban 3 raj és helyileg nem rajparancsnokként titulálták, de ugyanazt jelentette valójában) majd szolgálatba járó rajparancsnok lehettem, megmutatta azt, hogy milyen az, mikor mások iránt is felelősséggel tartozik valaki, nemcsak magáért. Éppen ezért határoztam el már évekkel ezelőtt, hogy visszaemlékezés töredékekben is megpróbálom feldolgozni az ottani emlékeimet, bármik voltak azok, mert a nehézségek ellenére örömteli és szórakoztató pillanataink is történtek.
Ilyen volt az is, mikor kimenőre, eltávozásra, vagy szabadságra szeretett volna menni valaki, aminek megvoltak a maga szigorú feltételei és szabályai. Parancsfoglalkozáson kellett engedélyt kérni erre, majd ha erre lehetőség adódott, akkor az írnok elkészítette az engedélyt, a raktáros kiadta a kimenő ruhát, aztán a megadott időpontban el lehetett hagyni a Körletet. Előfordult olyan is, hogy nem teljesült a kérelem, mert fegyelmezetlenség, vagy valami más ok miatt Molnár százados századparancsnok ezt megtagadta. Még az újonckiképzés alatt fordult elő, hogy az egyik kiképző társam Nagymamája temetésére szeretett volna elmenni, de a háta mögött csak „Csombénak” – nevezett parancsnok nevetgélve ezt mondta:
-Ide figyeljen Erős! Magának mióta itt van, már legalább 3 öreganyjának a temetésére kért eltávozást, vagy szabadságot. Nem hiszek magának és nem engedélyezem!
Úgy is történt és most az egyszer sajnos valóban meghalt a Nagymamája és sírva vonult el, pedig határozott, katonás gyerek volt, aki jól végezte a rábízott újonckiképző feladatokat is. Ennek az lett a következménye, hogy felmentette magát a további kiképzési feladatok alól, mert ezek után nem tudta volna ezt szívvel – lélekkel végezni. Egyébként nem egyszer előfordult, hogy mást sem engedett haza Molnár százados még akkor sem, ha ezt megígérte. Mikor erre emlékeztették, ezt szokta mondani:
-Édes fiam!
Vegye tudomásul, hogy a Magyar Néphadsereg még olyan szegény nem volt, hogy ígérni nem tudott volna! – azzal sarkon fordulva otthagyta a katonát és ment a dolgára.
Visszakanyarodva a konkrét elmenetelre tehát, ha minden rendben volt, akkor megborotválkozva, megfürödve az erre rendszeresített Fürdő helyiségben (ami abból állt, hogy a vályúhoz hasonlatos, felette hideg vizes csapnál történt a tisztálkodás) rendbe szedetten, kimenőruhába öltözötten indulhatott a Laktanya kapuja felé, hogy eltávozhasson az úti céljához. Ez eddig viszonylag simán is történt, csak egy volt a bökkenő. Mindenki rettegett attól, mikor az a Kapuügyeletes Tiszt volt szolgálatban, akinek a nevére már 49 év után nem emlékszem, de nem is ez a lényeg. A Kapuügyeletes helyiségben az eltávozóknak harsány hangon kiadta a parancsot:
„KIMENŐRE SORAKOZÓ, KOTONOKAT ELŐKÉSZÍTENI!”
Jaj, volt annak a katonának, akinek a zsebében nem volt legalább 1 db óvszer, amit fel is kellett mutatni, nélküle nem léphette át a kaput, hanem vissza kellett menni a Körletbe kérni társaitól, ha neki éppen nem volt. Szerencsésnek mondhatta magát akkor, ha az éppen vele együtt távozók közül ki tudták segíteni, mert előrelátóan több is volt valakinél. Ha minden rendben volt, akkor még végig kellett hallgatni azt is, hogy:
-A magyar katona vitézül álljon helyt a nők combjai között is minden esetben, de nem eshet meg az a szégyen, hogy felcsináljatok valakit!
Erről nem szabad elfeledkezni sohasem. Most már mehettek!
Szóval nyájas olvasó, ilyenek is voltak „katonáéknál”, amit már csak derűs képpel tudunk felidézni. Kérdezem én, halkan:
A mai fiataloknak mikor lesznek ilyen élményeik, mikor azt sem tudják, mi az a katonaság?
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 11. 24. Péntek Reggel 8:15
