„APU MAGOS A VALAGAD!”
Betanított vízvezeték szerelő korszakom történeteiből 1.
A rendszerváltás előtti pár hónap és azt következő időszak gyökeresen megváltoztatta az életemet. Több alkalommal voltam kénytelen átmenetileg enni a munkanélküliség keserű kenyerét. Közben azonban több alkalommal kb. 1, 5 évig különféle olyan munkákat is elvállaltam, amit eddig csak hírből ismertem.
Régi békebeli Barátom B.I. Eredeti szakmája lévén vízvezető szerelőként kiváltotta az ipart és megnövekedett munkái miatt már egyedül nem bírta. Látván az éppen aktuális munkanélküliségi állapotomat, munkát ajánlott számomra is betanított jelleggel. Közöltem vele, hogy annyit értek én a vízvezeték szereléshez, hogy meg tudom nyitni a csapot és elzárni még akkor is, ha eredeti szakmám szerint vasesztergályosként van némi szakmai ismeretem, de a kettő nem ugyanaz.
Így aztán saját jól felfogott érdekemben nem tehettem mást, elszegődtem hozzá dolgozni. Ekkor még nem tudhattam, hogy igazából mivel járó munkát vállaltam el, de mivel nem voltam sohasem válogatós, ha melóról volt szó, örömmel éltem ezzel a lehetőséggel és igent mondtam a felkérésre. Abban igaza volt, hogy viszonylag rövid idő alatt elsajátítottam azokat a szakmai fogásokat, amikkel már be tudtam folyni a mindennapi munkákba a szakik mellett, de mégis önállóan. Itt tanultam meg forrasztani is, pedig annak előtte ezt sem csináltam sohasem. Majdnem félévig Veszprémben a Haszkovó lakótelepen is dolgoztunk, ahol 8 - 10 emeletes lakótömbökben végeztük el a műanyag főnyomócsövek cseréjét rézre, valamint a lakások vizesblokkjainak vízórával való ellátását és újracsövezését is. Egyszóval, lassacskán, de belejöttem a melódiába. Ahány épület, lépcsőház, emelet és lakás, mindegyik tartogatott számunkra olyan váratlan fordulatokat, amelyek megírásra kívánkoznak, de ezek majd máskor kerülnek sorra, nem most.
Mikor Veszprémben elfogyott a munka, hazajöttünk Zircre és itt új házak szerelési munkáit és régiek vízvezeték-szereléssel kapcsolatos hibák kijavítását végeztük. Volt köztünk egy fiatal szakmunkás is, aki Feri névre hallgatott. Nagyon összehaverkodott Józsival, aki korban közel állott hozzá, aminek az lett az eredménye, hogy általában még az ebédjüket is megosztották egymással. Gyümölcs és zöldség szezon volt éppen és Ők cseresznyére almát ettek, paradicsom és paprika sem volt ritkaság, az egyéb hús és szalámiféleség, kenyér, kifli, üdítő elfogyasztása mellett. Történetem idején akkor éppen az úgynevezett „Kukoricaföldek” elnevezésű területen egy új házban az X utcában dolgoztunk.
A magyar gyomor legendásan jó a táplálkozás tekintetében, de van olyan pillanat, amikor bizony a gyomorsavak bármennyire is jól végzik a dolgukat, beindul egy versenyfutással is felérő állapot a felelőtlenül zabálóknál. Már Arany Jánosnál is előfordult, másmilyen tekintetben a tűréshatár emlegetése (Tűrte Miklós tűrte, ameddig tűrhette…), de Józsefünk is csak egy darabig tudta tűrni a gyomorbéli állapotok zavartalanságát. Ebéd közben egyszer csak hirtelen felugrott és már futtában kezdett el gombolkozni a nagy sietségben. Talán a ház tulajdonosai sem tudták meg sohasem, hogy az akkor még ajtó nélküli garázsba szoktunk leszaladni a munkálatok közben előforduló kis és nagydolgunkat elvégezni. Lehet, hogy ez nem volt valami elegáns dolog, de nem volt számunkra más megoldás, nem akartunk minden alkalommal bekopogtatni a szomszédokhoz. Szorult helyzetében Barátunk is arrafelé vette az irányt.
Közben számunkra lejárt az ebédszünet, ezért nekiálltunk folytatni a munkánkat. Telt múlt az idő, de Józsefünk csak nem került elő. Talán másfél óra is eltelt már, amikor egyszer csak mosolygós arccal megjelent kék munkaruhába öltözve. Akkor már mi is kezdtünk élni a gyanúperrel, hogy valami történhetett, de álmunkban sem gondoltuk azt, hogy valójában mi volt az oka a távolmaradásának, de mielőtt megkérdeztük volna, már magától mesélni kezdett:
-Képzeljétek el mi történt!
Ferivel összeettünk mindent, nem gondolva az esetleges következményekkel, hogy mi lesz ezután. Nálam sajnos lett, mert mikor felugrottam azért történt, a hasam elkezdett csikarni és mindenképpen nagydolog vette kezdetét. Csak az – az átkozott overall ne lett volna. A főnök jól kibabrált velünk, amikor ilyen munkásruhát vett nekünk. (Slicc nélküli, kantáros overall volt. Még a folyó ügyek elvégzésekor is ki kellett gombolni a kantárt, hogy lehúzva el tudjuk végezni a műveletet. Hideg idő esetén még jobban bonyolította a dolgot az, hogy előtte a kabátot is le kellett venni. Ekkor nyár volt, de az idő mégis rövidnek mutatkozott) Csak annyi időm volt, hogy kigomboljam, de már lehúzni becsülettel nem tudtam. Szégyen ide vagy oda gyerekek, becsületesen befostam a nadrágba.-
Mikor ehhez a ponthoz ért, rettenetesen elkezdtünk nevetni. Még Feri Barátunk is, aki ugyanolyan falánk módra összeevett mindent, mint Józsi, de neki az égvilágon semmi baja sem lett tőle.
- Tudjátok, hogy nem messze lakom innen, ezért nem volt mit tenni, kertek alatt próbáltam hazalopakodni, de ez nem is volt olyan egyszerű. Még a legrövidebb úton is kellett járdán mennem. Olyan büdösnek éreztem saját magamat, hogy még én is undorodtam ettől. Ha megláttam valakit velem szemben jönni, akkor átmentem az utca másik oldalára és onnan köszöntem neki.
Mikor végre hazaértem, azonnal siettem be a fürdőszobába levetkőzni és lefürödni. Éppen cibáltam magamról lefele az összefosott ruházatot, közben hirtelen rám nyitott az Általános Iskolás fiam, aki nevetgélve megszólalt:
-Apu, magos a valagad!- azzal kisietett, az orrát befogva.
-Ugyanis ahogyan vetettem le magamról az overallt és a gatyámat, a gyalázat végtermékeként még a cseresznyemagok is ott díszelegtek az alsónadrágomban és a hátsó fertályomon a többi feldolgozott étel között. Szóval én még ugyanabbul jártam, mint az egyszeri Miska gyerek, akit musttal kínáltak:
-Miska! Iszol egy kis mustot? – mire a gyerek így válaszolt vissza:
-Nem iszok, mert befosok!
– Neki szerencséje volt, de nekem sajnos nem.-
Józsi a történet végére érve elnevette magát, mi pedig eget - verően hahotáztunk vele együtt. Ettől kezdve, amíg együtt dolgozott kis csapatunk, elég sűrűn előfordult, hogy megkérdeztük tőle:
-Jóska! Nem kell egy kis cseresznye?
Ilyenkor elkerítette a válaszát oly módon, amit most nem szeretnék felidézni, mert eléggé nyomdafestéket nem tűrő határmezsgyén mozog. A tanulság ebből az, hogy mindennek van határa, még az összevissza zabáló táplálkozásnak is, mert megbosszulja magát, mint ahogyan az igaz történetem szereplőjével megesett annak idején.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2011. 12. 01. Péntek Reggel 7:35
