SISAKÁLARCBAN A FORRÓ KÁLYHA MELLETT.
Életképek katonaidőmből II.
1966 – 68 között teljesítettem a tényleges katonai szolgálatomat Pápán, a repülőtéren. Az újoncélet nehézségei, sokszor megalázó jelenetei sem hagytak bennem olyan nyomokat, amelyekre máig gyűlölködve emlékeznék. Az idő már régen elfeledtette velem azokat a gonoszságokat, amelyeket egyes, elvetemült, primitív észjárású emberek tettek velünk, kihasználva a hatalom picike lehetőségét, amikkel időnként rendelkeztek. Nem titok ma már, hogy milyen alakulatnál szolgáltam akkor. RT 10 – es Rádiótechnikai ezred volt a neve, ahol nekünk a légi célokról küldött jelentések feldolgozása volt a feladatunk, mikor szolgálatban voltunk a Harcállásponton. Mostani történetemnek azonban nem ezzel kell foglalkozni, hanem a téli időszak viszontagságaival, ami akkor zajlott körülöttünk.
1966. November 24. – én zuhogó esőben szállítottak át bennünket Veszprémből ponyvás teherautón, amit akkor katona buszként neveztek el számunkra. Alaposan átfázva léptük át a körlet bejárati ajtaját, ahol azonnal ruha és egyéb katonai javak felvételére került sor a raktárból. Utána léphettünk csak be abba a terembe, amely azután több mint két esztendőn keresztül szolgált a szolgálaton túli tartózkodásunk színhelyéül.
Körletünk egy nagy hodály volt, ahogyan mi hívtuk, amelyet középütt egy oszlopokkal jelölt, mennyezetnél alátámasztott nyitott folyosó szelt ketté, amely a bejárati ajtótól a terem végéig tartott, ahol a KISZ Klub volt egy külön helyiségben. Oda csak külön engedéllyel lehetett az újoncállománynak bemenni, mert az ott tartózkodás az öreg katonák privilégiuma volt egy darabig. Természetesen erre „csak” kizárólag íratlan szabály biztosított nekik lehetőséget, de ez is egy másik történet.
Két oldalt emeletes vaságyak voltak, amelyekben nem matrac, hanem szalmazsák szolgált fekhelyül, amit nekünk kellett személyesen megtömni, mikor kijelölték a helyeket számunkra, de ez most szintén nem a címben foglaltakkal kapcsolatos információ.
Ekkor már javában fűtési szezon volt. A teremben, ha jól emlékszem, két, vagy három darab vegyes tüzelésű nagy kályha volt a folyosón, aminek az „etetése”, szintén a mi feladatunk volt, az öreg katonák csak pihengettek az ágyakon, vagy a Klubban töltötték el a szabadidejüket. Nem is lett volna baj, ha megfelelő mennyiségű szén, vagy fa állt volna a rendelkezésünkre az épületen kívül. Később is csak viszonylag kevés tüzelőt kaptunk, aminek az lett a következménye, hogy nem hivatalosan ugyan, de parancsba kaptuk az illegális fűtőanyag beszerzést, jó magyarra fordítva, lopnunk kellett valahonnan. Volt a közelben egy raktár, ahol a kinti részen tároltak fát és egyebeket és onnan kellett „vételeznünk” az éj leple alatt, minden pillanatban a lebukás és fogdába kerülés veszélyét kockáztatva.
A fa és szén nedves volt, nehezen akart begyulladni és állandóan az újoncállománynak mozgásban kellett lenni egyéb elfoglaltsága mellett az ágyak, kályhák és a kinti tüzelő behordási útvonalán. A mindenkori ügyeletes, aki az öreg katonák közül volt vezényelve felügyelt 24 órán keresztül a körlet rendjére, melléje pedig az újoncok közül volt egy fő naposi szolgálatra kijelölve. Olyan, hogy tökéletes rend nem létezett, ezért sokkal többször volt az újrázásra riasztva a „kopaszok”(újoncok) serege, akik seprű, rongy, lapát és vizesvödrökkel a kezükben mozogtak fürgén a fürdő helyiség és a körlet külső és belső folyosóin egyaránt. Természetesen azt is el kellett viselni, hogy az öreg katonák kórusban kiabálták azt, hogy: „Fusson, Bazmeg!
Mint ahogyan már fentebb szóltam róla, fűtési szezon lévén, a kályháknak is izzaniuk kellett. Történt egyszer kicsit már később, hogy éppen az egyik primitívnek mondott, Pápáról származó öreg katona volt ismét az ügyeletes, akitől mondhatnám, minden újonc rettegett, beleértve magamat is. Nagyon élvezte, Bódai honvéd azt, hogy egy napon keresztül folyamatosan alázhatott bennünket. Mikor ő volt a góré, akkor még gyorsabban kellet rohanni a már említett kellékekkel, mert ha nem volt vele megelégedve, akkor vödörszámra borogatták be a vizet a körletbe és azt nagyon nehéz volt a kis felmosórongyokkal feltörölni. A téli időszakban meg természetesen pluszként jött hozzá a fűtéssel való állandó elégedetlensége is. Voltak az öreg katonák közül páran, akik még cukkolták is, hogy nem tud rendet tartani, ami még jobban feltüzelte ő primitívségét az ügyeletes elvtársnak, aki se nem elvtárs, se nem úr nem volt, vagy talán még ma sem az, ha közben az Úr magához nem szólította.
Történetem idején sem volt teljes mértékben elégedett a fűtéssel, ezért egy olyan gonosz tervet eszelt ki, amilyenhez foghatóra egyáltalán nem számítottunk. Az újoncállománynak sorakozót rendelt el, majd utasításba adta a sisak gázálarcok felvételét és odaállított bennünket a meleg kályhák köré. A kényelmetlen gumi alatt még hideg idő esetén is befülled a feje az embernek, a meleg kályha körül pedig megsokszorozódott a hatása. Úgy éreztük, mintha tüzes tűk szurkálták volna az arcunkat és a fejbőrünket, nem beszélve a levegővétel nehézségére is a jelen körülmények között. Az egyik társunk ráadásul elfelejtette a szűrőbetét levegőt szívó nyílásának gumidugóját kivenni és fulladozni kezdett, majd lerántotta fejéről a sisakot. A nagypofájú ügyeletes hangosan üvöltözni kezdett vele, hogy tegye vissza, mikor az eddig tétlenül nézelődő öreg katonák közül többen odasiettek segítségünkre. Az egyik így szólt:
-Te szarházi Bódai! Hagyd békén az újoncokat, mert mindjárt jelentem az ügyeletes tisztnek és pillanatok alatt a fogdában találod magadat! Nem volt még elég a szekírozásból?
Ekkor lassan mindnyájan levettük a gázálarcot majd szétszéledtünk a körletben és a helyünkre ballagtunk. Azon az estén már több kiszúrásban nem volt részünk. Szerencsénk volt, hogy nem minden öreg katona osztotta a gonoszkodó ügyeletes mindenáron való szekírozós nézetét, mert ki tudja, hová fajult volna el a helyzetünk azon az ominózus estén. Egy év után mi lettünk az öreg katonák, de közülünk senki sem követett el ehhez hasonló ostobaságot az ifjabb állománnyal szemben, pedig közöttünk is voltak revánsra vágyó gyerekek. Újonckiképző, majd utána rajparancsnok lettem, de nincs tudomásom ma sem, hogy ilyen esemény előfordult volna a leszerelésünkig. Természetesen voltak keménykedések akkor is, de volt egy bizonyos határ, amit nem engedtünk átlépni, akiknek valamilyen befolyásunk lehetett a körletben, az „ideiglenesen állomásozó lakók” védelmében. Ennyi idő távlatából nem haragszom senkire, még a történetben szereplő Bódaira sem.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2014. 01. 04. Kedd délután 14: 15
