AZ UTOLSÓ BEVETÉS.
A hősi halált halt Ötvös Péter főhadnagy és hajózó társai emlékére.
Pápai katonai emlékeimből.
Egy átlagos hétvégi szolgálatnak indult az a Szombati nap is 1968. 03. 12 – én. Éppen az én rajomnak kellett menni a Harcálláspontra. Szokás szerint a folyosón felsorakoztattam őket, majd az ajtón belépve bejelentkeztem Páy őrnagynál szolgálattételre. Tudomásul vette és kijött hozzánk eligazításra. Akkor az emlékeim szerint, valami hasonlókat mondott.
-Elvtársak! Remélem ma is nyugis, jó napunk lesz és az időjárásra való tekintettel elmarad a repülés. –
Ezt azért szokták mondani többen is a mindenkori Főügyeletes tisztjeink közül, mert akkor kevesebb légi cél van a levegőben és nekik is jobban telik el a 24 órás szolgálat. Ezt követően megtörtént a váltás és elfoglalta mindenki a rábízott helyeket. Rajzolók a plexi táblák mögött, a diktorok pedig előtte.
Menetközben aztán kiderült, hogy mégsem marad el a Pápai Repülő Ezred gyakorlata sem annak ellenére, hogy eléggé hózivataros volt az időjárás így tél vége felé. Nekem akkor már rajparancsnokként nem kellett részt vennem a konkrét tábla mögötti munkában. Újoncként a Vadász Harcálláspont mögötti úgynevezett ÁTK táblánál teljesítettem szolgálatot és valamilyen szintű rálátásom volt az ottaniak munkájára is. Időnként azonban le szoktam egy kis időre váltani az ottani beosztottaimat és talán ebből adódóan egy kicsit valamilyen szinten részesévé váltam az eseményeknek is. A felszállásra váró hajózó tisztek minden alkalommal bejelentkeztek orvosi vizsgálat utána a feletteseiknél, ami ez alkalommal is így történt. Jóval később, nem régen szereztem csak tudomást arról, hogy a géppárban feladat teljesítésére induló két pilóta, Mészáros János százados és kísérőjeként Ötvös Péter főhadnagy készülődött a felszállásra, ami rendben meg is történt. Az útvonalukat akkor az ÁTK tábla mögött vezettem a térképen, ahogyan az a titkosított számrendszeren érkezett hozzám fülhallgatón keresztül a radarállomástól.
Mi rajzolók az adatok felrajzolása közben ugyanis különféle jelkulcsokat használtunk és mikor a diktortól meghallottuk, soha nem tudtuk, hogy valójában mi is történt. Mikor azt hallottuk, hogy 695, akkor az azt jelentette, hogy „a cél eltűnt.” Természetesen nem kellett a legrosszabbra gondolni akkor sem, mert leszállhatott, de általában a gyakorlatból tudtuk, hogy repülőtér közelébe nagy valószínűséggel ez történhetett. Akkor kezdtünk igazából mi is pánikolni, ha azt hallottuk a diktortól, hogy 697, ami azt jelentette, „a cél végleg eltűnt.”
Sajnos aznap is valami hasonló történt, mert egy idő után nem kaptunk többé adatot az egyik gépünkről. Még ott voltam a tábla mögött, amikor visszatért Mészáros százados és közölték vele, hogy Ötvös főhadnagy gépe sajnos Bakonyszentlászlónál lezuhant, akkor még nem tisztázott körülmények miatt. Láttam Őt megrendülten ott állni, hiszen egy bajtárs elveszítése mindig nagyon fájdalmas pedig tudták, minden alkalommal úgy szállnak fel, hogy bármelyikükkel hasonló tragédia történhet.
Természetesen mi is ledöbbentünk még akkor is, ha személyesen nem ismertük a pilótákat, hiszen mi külön ezredhez tartoztunk és a repülősök is, de a Harcállásponton mégis együtt voltunk szolgálatba az Ő irányítóikkal.
A vizsgálat az okokat illetően nem tudom, milyen eredménnyel zárult. Ami információt mások jóvoltából a napokban megszereztem, az röviden így írja le az eseményt:
„1968. 03. 12. Pápa. Ötvös Péter. Géppárrepülésben – Mészáros János szds. kísérőjeként – felhőáttörés közben térbeli helyzetét elvesztette és Bakonyszentlászlónál egy vasúti töltés oldalába függőlegesen csapódott be.”
Az esemény után mikor legközelebb haza tudtam menni Szülőfalumba Bakonyszentkirályra, a bátyámmal beszélgettünk az eseményről. Ő abban az időben gépkocsivezetőként a Fenyőfői Bauxitkutatónál dolgozott. Mikor hallották a nem messze történő robbanást, azonnal odaindultak a helyszínre, hogy mit tudnának segíteni, de már csak a borzalmas látványra értek oda, amit itt nem szeretnék a maga valóságában felidézni.
Most, mikor ennyi év, évtized után elevenítem fel a történéseket, ismét elfog engemet is a bánat, hiszen Ötvös főhadnagy fiatalember volt és a többi társával együtt az életét áldozta az idők során előtte és utána is a Hazánkért, szolgálatteljesítés közben. Éppen ezért nemcsak rá gondolok most, hanem mindnyájukra és tisztelettel adózom az emléküknek, akik egykor az utolsó repülőútjukra indultak, de többé soha nem ereszkedhettek le a repülőtér betonjára.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 01. 18. Péntek Délelőtt 8:55
