CIVILESEN ÉS MÉGIS KATONARUHÁBAN,
Avagy az éjszakában a kifutópályára tévedtem.
Katonaidőmből.
Abban az időben mikor én is katona voltam Pápán 2 év és 20 napig, a legnagyobb örömünk az volt, ha kimaradásra, eltávozásra, vagy szabadságra mehettünk. Természetesen ezt is ki kellett érdemelni, mert, mint ahogyan Molnár Sándor százados (Csombe) mondta valamikor:
-A szabadság nem jár, csak adható!
Volt olyan is, mikor valaki merészelte neki azt mondani, hogy:
-Százados elvtárs! Azt mondta legutóbb, mikor kérelemért folyamodtam és ezt megígérte, hogy legközelebb elenged szabira és most mégsem mehetek?
-Ide figyeljen fiam! A Magyar Néphadsereg még olyan szegény nem volt, hogy ígérni ne tudott volna! – azzal mosolyogva faképnél hagyta a katonát.
Szóval, nem volt mindig egyszerű a repülőtértől kívülre kerülni még akkor sem, amikor úgymond „béke időszak” volt, ha semmi korlátozás nem rendeltek el. Nem kellett Teljes, vagy bármilyen harckészültségnek lenni ahhoz, hogy mindennemű eltávozást letiltsanak. Ilyen időszak volt az is, mikor nekem öregkatona rajparancsnokként már megvolt az Állandó Kimaradási engedélyem, de ideiglenesen valamiért bevonásra került a többiekével együtt. Nem is lett volna ez baj egyébként, csakhogy akkor már intenzíven udvaroltam egy Pápai szép kislánynak, mellette pedig még leveleztünk is. A hétvégére terveztem hozzá a kimenetelt, de közben jött a letiltás és már annyi idő nem volt, hogy egy levél biztonságosan elérjen hozzá, hogy füstbement a találkozás és ne várjon.
A katona azonban leleményes volt mindig, ha akadály gördült eléje, főleg akkor, ha egy adag szerelemmel is meg volt áldva, éppen ezért rajparancsnokhoz méltatlanul, mindent kockára téve döntöttem a „Négyes kapus kerítésparancsnokság” igénybevételéről. Nem számoltam azzal sem, mi lesz, ha menetközben, vagy a városban elkap a VÁP és esetleg fogdába kerülök a jobbik esetben, a rosszabbikról nem is beszélve. Előtte kikértem a raktárból a kimenőnadrágomat, ingemet, nyakkendőmet és cipőmet, majd átvedlettem első ránéztében civilesnek tűnő alaknak és úgy távoztam a körletből estefelé, a még mindig meleg nyári napon. A Téglagyár fele mentem, majd átvágtam az Esterházy Kastélykert, a helyiek szerint Várkertnek nevezett parkos területen és a Piactér jobb oldalán a Tapolca folyó vonala mentén haladva próbáltam megközelíteni a randevú helyszínét, ami a Március 15 téren, a Református Templom előtti padoknál volt.
Megmondom őszintén, kockázatos vállalkozás, hiszen az a rész éppen beleesett a VÁP útvonalába is, ezt tudtam gyakorlatból, hiszen ki voltam párszor vezényelve hozzájuk, szolgálatba. Szerelem is fűtött, éppen ezért a klasszikus mondás elveit követve:
„A kocka el van vetve!” – módszert alkalmazva találkoztunk.
Ott elmondtam neki, hogy milyen veszélyt vállalva tudtam csak kijönni, de ilyenkor az ember ezzel sem törődik, hiszen fiatal és hajtja a vére is, ami buzog benne óriási sebességgel. Úriember nem szokott belebonyolódni az ezt követő részletekbe és én sem teszem.
Lassan elkövetkezett a búcsú pillanata, amikor vissza kellett mennem a Laktanyába, ezért hazakísértem Kedvesemet, de ott problémák akadtak, mert a szigorú Édesapa bizony nem engedte be a lakásba és mérgesen kiszól:
-Menj oda, ahol eddig voltál! – azzal, többszöri próbálkozás után továbbra sem történt bebocsájtás, éppen ezért azt mondta, visszakísér egy darabig. Úgy is történt, a már említett útvonalon egészen a Parkig jött velem, majd ott hosszas búcsúzkodás után elváltunk.
Sikerült a már említett illegális „kapun” át visszajutni a repülőtér területére. Szerencsére nem jártam úgy, mint az egyik beosztottam, aki az Üzemanyag raktár mellett haladva beleütközött az őrségváltásba és fogdába került, de ez egy másik történet. Óvatosan haladtam tovább a Körletünk az RT – 10 – es feltételezett irányába, nehogy valaki észrevegyen. Persze ezt csak én gondoltam, hogy jó irányba megyek, mert kiderült, hogy az éj leple és a nem megfelelő fényviszonyok alaposan megtréfálták az érzékszerveimet. Mire észbe kaptam, akkor már a kivilágított kifutópálya szélén jártam. Gyorsan észbe kapva, most már abban a pillanatban beugrott a helyes irány és visszajutottam a Körletünkbe. Ott már az ügyeletes tűkön ült, állt, mert meg volt győződve róla, hogy elkapott a VÁP a városban. A történet jól sült el, de hasonlóra leszerelésig többé már nem vállalkoztam.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 02. 04. Hétfő Reggel 8:05
A fotóhoz képest a történetem idején kissé hiányosabb volt az öltözékem.
