FELLÁZADTAK A „KOPASZOK,
Azaz, „Fogja be a száját katona, ha velem beszél!”
Többször hallottam már azt az utóbbi időben, hogy minek Magyarországnak Hadsereg, nem kellenek nekünk katonák, hiszen bármelyik környékbeli ország hadereje adott esetben pillanatok alatt bekapna bennünket. Ha az elődeink is így gondolkodtak volna, akkor úgy hiszem, ma már talán semmi nem lenne belőlünk még akkor sem, ha Trianon majdnem a halálos ítéletünket mondta ki a szégyentelen Diktátummal. Szóval vessen meg érte, aki akar, én ma is úgy gondolok vissza arra az időszakra, amikor tényleges katonaként szolgáltam, hogy nem bántam meg egyik percét sem annak, még azokat sem, amikor újoncként sokszor kibabráltak velünk az előttünk bevonuló hadfiak. A mostani történetem már éppen akkor játszódott, mikor mi voltunk az öregkatonák és éppen az egyik bevonult állomány kiképző rajparancsnoka voltam a három közül.
Éppen pihenősök voltunk a Körletben és az ágyainkon ülve beszélgettünk, amikor a helyettesem jön oda lélekszakadva és panaszkodva. Ő volt akkor éppen az ügyeletes és egy kis rendcsinálásra akarta befogni azokat, akiknek az íratlan szabály szerint ez volt a dolga, mégpedig a „kopaszokat”, az újonc ifjoncokat. Sajnos valamiért nem akaródzott ez sikerülni, mert inkább ők is leültek az ágyaikra és eleresztették a fülük mellett a felszólítást. A Barátom próbálkozott egy darabig, de mintha összebeszéltek volna, meg sem moccantak, éppen ezért jött oda hozzám segítséget kérni tehetetlen dühében. Jómagam nem szerettem soha az, amikor csak kitolásból ugráltatta valamelyik ügyeletes az embereket, de most éppen nem ez történt, ráfért a körletre egy kis rendcsinálás valóban. Felkeltem az ágyamról, kimentem a külső folyosóra és elég hangosan elordítottam magamat:
-Újonc állomány sorakozó, de szaporán! –
Tudták azt, hogy én szigorú vagyok, mikor a fegyelemről van szó, de engedékeny is tudok lenni, ha a helyzet úgy kívánja, de a mostani éppen nem ilyen volt. Rövid idő alatt ott álltak kint és várták, hogy mi fog most történni. Mikor újból megszólaltam, a következőket mondtam:
-Mit képzelnek maguk? Megtagadják a parancsot? Tudják, hogy ez mivel jár? Hadbíróság elé akarnak kerülni?
Két választásuk van. Fogom a telefont és felszólok a Harcálláspont Főügyeletesének és akkor ne akarják tudni, hogy mi következik!
A másik lehetőségnek sem fognak örülni, de ez magukra nézve a lehető leghumánusabb megoldás lesz most. Fogják magukat az eszközökkel együtt és olyan rendet csinálnak a körletben, amilyenre még nem volt példa és ezt szó nélkül teszik. Választhatnak, melyiket akarják az általam felsoroltak közül.-
Láttam az arcukon a megdöbbenést és a tanácstalanságot, de azt is, hogy inkább az utóbbi lehetőség lenne számukra is a legjobb megoldás. Nem sok időt hagytam a gondolkodásra és újból elkiáltottam magam:
-Oszolj!
Egy szempillantás alatt szétrebbenve nekiálltak a munkálatoknak. Azt persze tudni kell, hogy ilyenkor azért nem volt kímélet az öregek részéről sem, mert gondoskodtak arról, hogy egy darabig legyen elfoglaltsága a „lázadóknak.” Pár vödör víz is bezúdult ilyenkor és az szétterülve valóban elég sok problémát tudott okozni az ágyak alatt a feltakarításhoz. Biztatták is őket hangosan:
-Fusson bazmeg! Ne lazsáljon katona! Nem ismeri azt, hogy mit jelent a koppanástól koppanásig a felmosóronggyal? Megalszik a tej a szájában katona! -
Mi pedig folytattuk a diskurzust tovább odabent, de most már a Klubhelységben, hogy ne legyünk útban a szorgoskodó újoncoknak. Volt közöttük egy jó rajzoló srác is, aki elmehetett volna karikaturistának a Ludas Matyihoz, mert olyan kitűnő képeket tudott készíteni, mikor éppen nem a seprűvel, vagy a felmosó alkalmatossággal kellett barátkoznia.
Az előtérben volt egy olyan faliújságféle, ahova pár nappal később felkerült egy újabb rajz. Szóltak nekem, hogy nézzem meg, mert érdemes. Úgy is történt és semmi harag nem volt bennem, mikor megtekintettem, mert az éppen engemet figurázott ki. Köztudottan nem vagyok egy hatalmas, szálfatermetű dalia, hanem olyan mokányabb féle, mélynövésű emberke és ez kitűnt a karikatúrából is. Nem lehetett volna félreérteni, hogy nem nekem szól. Két katona volt rajta. Az egyik egy hatalmas termetű ember, akinek a derékszíján áll egy picurka emberke csípőre tett kézzel és ezt mondja:
FOGJA BE A SZÁJÁT KATONA, HA VELEM BESZÉL!
Sem akkor, sem később nem haragudtam rá, mert annyira jó volt a rajza, hogy aki ezen megsértődik, az valóban nem ismeri a viccet. Sőt, még gratuláltam is neki ezért az alkotásért. Hogy mi lett a rajzzal és ezzel a sráccal ma sem tudom, de az biztos, hogy ilyen rajztehetséggel akár művésszé is válhatott az óta.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 02. 07. Csütörtök Délelőtt 9:20
