TEREPGYAKORLAT TELJES FELSZERELÉSBEN,
Avagy, mikor a trehány katona elhagyja a géppisztolyát.
Katonaidőmből.
A katonaságnál azt szokták mondani, hogy a fegyver az egy olyan valami, mint a testvér, akit nemcsak illik szeretni, hanem még az élete árán is meg kell védeni. A fegyvert meg különösképpen, hiszen minden pillanatban üzemképes állapotban kell tartani, tisztán és olajozottan kell az alkatrészeknek benne lenni. Éppen ezért rendszerességgel ki volt adva, hogy akkor is meg kell pucerálni, ha hónapok óta ott volt a fegyverszobában érintetlenül. A kiképzési feladatokhoz tartozott az olyan terepgyakorlat is úgynevezett házon kívül, (a repülőtér területét elhagyva, ezt kell érteni ez alatt) mikor a környező területen, legtöbbször Vaszar környékén kellett teljes menetfelszerelésben tevékenykednünk. Már arra nem emlékszem, hogy a hátizsákban a szükséges váltóruhán kívül még „tartózkodott – e” valami, de arra igen, hogy azon kívül igencsak csüngtek rajtunk az eszközeink. Gyalogsági ásó, tártáska, bajonett, kulacs, gázálarctáska a benne lévő sisakálarccal és szűrővel, vállunkon pedig a PPS dobtáras géppisztoly. Ha valami kifelejtődött, azt úgyis jelezni fogják majd a történetemet olvasó egykori katonatársaim.
Természetesen a terepgyakorlat vezetője Fribék Gyula őrmester, Szolgálatvezető volt, aki Vaszari lakosként ilyenkor is „hazai vizeken” hajózhatott, mivel onnan járt be szolgálatba. Azon a bizonyos napon mikor felkészülünk az indulásra, nótaszóval az alaki szabályoknak megfelelően kivonultunk a repülőtér területéről és a kapunál jobbraátot csinálva folytattuk tovább az utunkat a kijelölt terület felé. Mikor eléggé kívül estünk már a látótávolságtól, Gyula bácsi lazább fokozatra szólította fel a csapatunkat, mert tudta, hogy azért a felszerelésben katonásan haladni egy kicsit fárasztó. Mivel tőle magasabb elöljáró akkor nem jött velünk, hiszen, legyünk őszinték, a tiszti állomány sem nagyon szeretett hosszú kilométereken keresztül bandukolni, ha nem volt muszáj. Nekünk kötelező volt, de szótlanul tűrtük, úgysem tudtunk volna mást csinálni.
Mikor Fribék őrmester úgy gondolta, hogy elég messze vagyunk már, akkor az útról balra levezényelte az egységünket és egy kis pihenőre megállhattunk. Persze azért ez a pihenő nem olyan civilesen kényelmeskedő, a füves talajon kinyújtózkodó, heverészgető valami volt, de letehettük a cókmókunkat és kissé kifújtuk magunkat. Nem sokáig örülhettünk, mert egyszer csak Gyula bácsi hangosan elkiáltotta magát:
-Szerelvényt föl és indulás! –
Úgy is történt, ahogy mondta, ezért ahogyan csak tudtunk, villámsebesen újból felmálháztunk és elindultunk a kijelölt irányba. Ott aztán valóban egy kis ízelítőt kaptunk abból, mi történne, ha harci körülmények között kellene kúsznunk, másznunk az ellenség felé, vagy esetleg fedezéket ásnunk a földbe a gyalásóval. (gyalogsági ásó)
Persze egy kis gödröt azért most is kellett ásnunk, hogy az illúziónk meglegyen ahhoz, hogy nem is olyan egyszerű ez a feladat. Azt is tudomásul kellett vennünk, hogy néha ránk szóljon Fribék őrmester:
-Ne lazsálj katona, mert mindjárt nyakunkon az ellenség, és ha nem ásod be magadat a földbe, eláraszt egy jó kis adag golyózáporral! – közben kuncogott magában, hiszen jó ember volt, de azért a katonai fegyelmet is be kellett valahogyan tartatnia, a kiképzési feladatról nem is szólva.
Utána ismét felállva kellett tovább folytatni az utunkat előre, egyszer csak újból szólt a parancs:
-Repülő! –
Mindannyian tudtuk, hogy ugyan nem messze van tőlünk a repülőtér, ahonnan a MIG- 21 – esek szoktak felszállni, de ez a parancs ebben a pillanatban nem ezzel volt kapcsolatban. A katonai szlengben azt jelentette, hogy ilyenkor álltunkból villámsebesen hasra kellett vágódni, nem számított, hogy éppen egy pocsolya, vagy gödör, bármi van alattunk. Szerencsére ekkor a Vaszari határban nem volt csapadékos a talaj és szárazon kecmereghettünk fel a feltételezett légitámadás után. Ehhez hasonló nyalánkságokkal szórakoztunk, de egyszer mindennek vége lesz, szokták mondani. Fellélegeztünk, mikor megkaptuk a parancsot, hogy:
-Gyerekek, laza menetben irány a laktanya! –
Elindultunk visszafele kissé fáradtan, de mikor a repülőtér főkapuja felé közeledtünk, akkor már valóságos alakzatba fejlődve, nótaszóval kanyarodtunk balra a szélesre tárt bejáraton keresztül és folytattuk utunkat a körlet felé. Ott leraktuk a felszerelésünket a helyére és a fegyverszobába mentünk, ahol el kezdtük volna az ilyenkor szükséges tisztogatási akciónkat. Mielőtt elkezdődött a feladat, az egyik társunk arcára hirtelen kiült a rémület.
Kiderült, hogy Vaszar határában ottfelejtette a géppisztolyát visszainduláskor úgy, hogy nemcsak ő, hanem rajta kívül senki nem vette észre. Hű, mi lesz most ebből, gondoltuk. A mokány Fribék Gyula őrmester, aki külsőre olyan „Jutasi” – féle, szigorú őrmesternek nézett ki, azonnal intézkedett. Gyorsan utasította Dongó Lacit, hogy azonnal indítsa be a Csepel teherautót és hármasban a fegyvert elhagyó katonával gyors iramban visszaindultak a helyszínre. Mi addig is izgatottan, a géppisztolyunk tisztogatásával voltunk elfoglalva, ami egyébként sohasem lett tiszta, csak tisztított. Ezt szokták mondani a feletteseink, főleg még újonckiképzés alatt, bármennyit is suvickoltuk.
Végül a dolog szerencsénkre jól sült el, mert megtalálták épségben a fegyvert és Gyula bácsi sem jelentette az esetet, mert ebből lehet, hogy hadbírósági ügy lett volna. Leszerelésig hálásak is voltunk neki érte, mert valamilyen szinten mindnyájunknak a felelőssége bent volt ebbe a szokatlan dologba. A történet ugyan már elévült, de maradjon a felejtés jótékony homályába a neve a fegyverét elhagyó katonának.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 02. 10. Vasárnap Délután 16:00
