„A TÚRÓS FASZODAT ÉDES FIAM!”,
Avagy, Váradi százados Főügyeletes tiszt vezetésével is jó volt szolgálatban lenni.
A hosszú évtizedek alatt, mióta leszereltem a katonaságtól, egyre – másra jönnek elő a különféle sztorik velünk kapcsolatban és természetesen ehhez kapcsolódóan az elöljáróink is, akiket megkedveltünk a két év húsz nap alatt. Tisztek, tiszthelyettesek egyaránt voltak köztük, akikkel akár szolgálatban, vagy kiképzés közben, avagy szabadidőnkben együtt voltunk. Már több írásban is szóltam arról, hogy nálunk a rajokat váltásnak hívták és három naponként mentünk 24 órás szolgálatba, ahol egy Főügyeletes tiszt és ifjú hadnagyok és tiszthelyettesek mellett végeztük el a feladatainkat a megadott beosztási helyeinken a tervtáblák mögött rajzolóként, a diktorok pedig előtte. A mostani történetem már akkor játszódik, mikor egy év után az újonckiképzés befejeztével jártunk szolgálatba.
Volt egy étkezde is a Harcálláspont épületében és felváltva itt szoktunk étkezni. Mivel hosszú a szolgálat, amibe az éjszaka is beletartozott, erre külön kaptunk ennivalót, amit „éjszakai pótléknak” neveztek. Ezt ugyanúgy nekünk kellett elhozni az ebéddel együtt a távolban lévő központi étkezdéből, mint a meleg ételt. Voltak olyan nagy alakú alumínium edények erre a célra és a legénységi állományból, aki éppen nem fülhallgatóval a fején végezte a dolgát, pihenősként kellett rudakon cipelve elhozni a járandóságunkat. Nem volt gépkocsi, hogy azzal érkezzen a kaja, éppen ezért a mindenkori szolgálatban lévő rajparancsnok kíséretében lehetett csak a konyhára menni. Mivel az egyik váltás parancsnoka szerény személyem volt, sokszor mentem el a beosztottaimmal elhozni a kaját. A Főügyeletes tisztek közül kedveltem Váradi Lajos századost, mert minden alkalommal megkérdezte valahogy ilyenformán, hogy:
-Mondja Nagy Elvtárs! Ma milyen éjjeli pótlékot kaptak? –
-Nem szeretnék vele dicsekedni, mert nem valami finomat, - feleltem vissza, - eléggé zsíros szalonna a járandóságunk és ezt bizony nem nagyon szeretjük.-
Mikor ezt meghallotta a százados, akit háta mögött egyszerűen csak Lujcsinak hívtak a katonák, de talán még a tiszttársai is, felcsillanó szemekkel így szólt nekem:
-Nem cserélné el velem Nagy elvtárs? Mi éjjelre szalámit kaptunk, de én jobban szeretem a szalonnát. –
Ugyan előtte nem mutattam, de kitörő örömmel tettem eleget a kérésének, hiszen a tisztek mindig jobbnál – jobb ételeket kaptak és ahhoz képest, amit nekünk jutott, lecsókolbász, vastag zsíros szalonna és effélék, nem éppen kedvenc eledel volt. Falusi gyerek vagyok és a füstölt szalonna számomra ismert és kedves étel volt, de nem az a fajta, amit ha jól emlékszem, már akkor is „kenyérszalonnának” – hívtak, mert egy szemernyi húsos rész sem volt rajta. Mivel a társaimnak sem nagyon ízlett, éppen ezért egy jó nagydarabot kanyarítottam belőle és vittem a felettesemnek. Még most is magam előtt látom, ahogyan jóízűen falatozza és elismerően, többször is megköszönte, hogy cseréltem vele azon a napon is.
Tulajdonképpen mindegyik Főügyeletes tisztet kedveltünk ettől függetlenül, mert nekik is érdekük volt, hogy jó kapcsolatban legyen a kiszolgáló személyzettel, adott esetben mivelünk, sorállományú katonákkal és természetesen a beosztott tiszti és tiszthelyettesi állománnyal egyaránt. Tudtuk, hogy szolgálatban nem szabad tegező viszonyban lenni még azokkal sem, akik megengedték ezt nekünk. Egy alkalommal éppen megint Váradi századossal voltunk szoliba, mikor fent a pulpitusról meghallotta, hogy pertuban beszélgettem az egyik hadnaggyal. Leszólt odafentről jó hangosan:
-Jöjjön ide Nagy elvtárs!
-Parancs százados elvtárs! – és már siettem is oda hozzá, mert nem tudtam elképzelni, hogy mit akar.
-Ide figyeljen! Milyen jogon tegezte le a hadnagyot?
-Azért százados elvtárs, mert megengedte.
-Vegye tudomásul, meg ne halljam még egyszer, hogy szolgálatban tegeződjenek!
-Értettem százados elvtárs. – azzal visszamentem a helyemre.-
Egyik alkalommal valami gubanc volt a légi céloknál és fentről a térképre nézve leszól a diktornak, aki magyarázkodni kezdett, mire kissé idegesen így szólt:
„A TÚRÓS FASZODAT ÉDES FIAM!”
Illik, vagy nem illik, de a teremben lévők erre a kijelentésre eléggé elítélhető módon, mondhatnám úgy, hogy kacagtunk oly nagyon, de ez bizony röhögés volt a javából. Egyébként ezt a kijelentését már máskor is hallottuk tőle, de most ebben a szituációban elég komikus volt és nem tudtuk visszafordítani a pillanatnyi reakciónkból adódó röhögésünket.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2019. 02. 11. Hétfő Délelőtt 10:35
A fotó csak illusztráció a történetemhez
