A KENYÉRGÁZ HATÁSAI…
Avagy, mikor leégett a segg szőrzete.
74. évem felé közeledve úgy érzem, hogy annyi mindent átéltem, tapasztaltam már és sok mindent hallottam másoktól, éppen ezért időnként az a bizonyos íráskényszer arra ösztönöz, hogy akár a megélt pillanatokból, vagy a mások által elmondottakból rittyentsek egy igaz története, amiben csak az elmesélésben lehet egy kis jól megírt szín, de attól még igaz. Egyébként is az egyszeri újságíró a legenda szerint ezt mondta:
„A téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni!”
Valamikor immár elég régen, a mi kis szerény falusi parasztportánkon is az önellátásra berendezkedve különféle apró és nagyobb állatjószágok népesítették be a mindennapjaink világát. Ezek közé tartozott a disznó tartás is, hiszen ebből volt a főzéshez zsír, húsfélék, szalonnák, kolbászok stb, mikor Karácsonyra készülve, a jószágokat év közben felhizlalva levágásra kerültek.
Gyerekkorom nagy élménye volt még akkor is, ha a belek tisztításánál nekem is közre kellett működnöm, úgymint meleg vízzel való öntözés, mikor már az asszonyok egy félreeső helyen ezt a műveletet végezték.
Édesapám szinte mindenhez értő parasztember volt, de az a bizonyos böllérkedés távol állt tőle. Disznóvágáskor az egyedüli közreműködés részéről a disznó lefogása volt, majd később mikor már az „alkatrészek” feldolgozása történt, a zsírszalonna felkockázását kitűnően ellátta. Másnap pedig a zsír kisütését volt az Ő reszortja és ezt megint csak nagy szakértelemmel végezte. Szerencsére Édesanyám testvérei közül a Szülőfalujában Veszprémvarsányban élő Imre Nagybátyám, illetve a Szülőfalumba, Bakonyszentkirályra nősült Karcsi Nagybátyám kitűnően értett a disznók levágásához és feldolgozásához. Sajnos, már mindketten, Drága Szüleimmel együtt örökre eltávoztak a földi világból. Ne higgye most sem a nyájas olvasó, hogy messze elkalandoztam a címben jelzett témától, mert éppen Karcsibátyámmal kapcsolatos a történet.
Nem fogok semmi rosszat mondani róla, miért is tenném, de jó magyar ember módjára Ő sem vetette meg a borocskát, ami azért legyünk őszinték, disznóvágáskor is fontos kellék volt a jószág becserkészésétől, lefogásától, nyakon szúrásától, perzselésétől kezdve a feldolgozásig, előtte és közben egy kis jóféle pálinka elfogyasztása mellett. Természetesen ez vonatkozott az összes segédkezőre, beleértve még az asszonyokat is, akik szintén megnyalogatták az italféleségeket.
Karcsibátyám jó szakember volt, a disznó leszúrásához, perzseléshez és a feldolgozáshoz kitűnően értett, de azért eközben általában nekem szólt, hogy töltsek neki egy pohár bort, mert kiszáradt a torka. Drága Édesanyámtól kaptam is ezért sokszor, hogy miért itatom a testvérét, pedig azon kívül, hogy egy kicsit furcsábban beszélt, a munkáján soha nem lehetett hibát észrevenni. Arra sem emlékszem, hogy esetleg közben elvágta volna ebből kifolyólag valamelyik ujját. Igazi profi módján tudott bánni az eszközökkel és a húsanyagokkal.
Természetesen arról sem szabad elfeledkezni, hogy ilyenkor ment a móka és sztorizgatás, amelyen aztán jót nevettünk mi is gyerekek, nemcsak a felnőttek.
Említvén fentebb, hogy közeledek a 74. évemhez, de leginkább az egyik humoros elbeszélése maradt meg Karcsi bátyámnak, miközben a kezei is tovább jártak a szerszámokkal a húsokon.
Megpróbálom felidézni az elmondása alapján, természetesen nem szó szerint, hiszen akkor még nem voltak olyan hangrögzítő eszközeim, mint manapság. Mit nem adtam volna azért akkor, ha a mai technikával fel lettem volna szerelkezve, ezért csak az emlékezetemre tudok hagyatkozni:
Következzék tehát Karcsi bátyám sztorija:
„Mint tudjátok, én sem voltam elveszett gyerek fiatalkoromban. Mindenféle hülyeségben benne voltam még akkor is, ha ezt teljesen józanul, vagy egy kicsit feltöltekezve valami jóféle itókával, olyat tettem, tettünk, amit, ha nem is szégyellek, de azért valami csibészség is volt a dologban. Abban az időben, történetem idején éppen katona voltam, szesz ugyan nem volt kéznél, de valaki emlékezett rá, hogy hallotta, hogy a fingot meg lehet gyújtani. Ezen aztán elkvaterkáztunk egy darabig, mert volt, aki elhitte, de volt, aki erősen kételkedett benne. Addig ment a vita, amíg arra jutottunk, hogy erről mindenképpen meg kellene győződni. Talán még a szerencse is mellettünk volt akkor, mert jóféle babfőzeléket kaptunk vacsorára és bizony beszélgetés közben is néha valamelyikünk eldurrantotta magát irtózatos bűzfelhőt húzva maga után a hátsó fertályából.
Nem volt kérdés egy idő után, hogy meggyőződjünk róla, de ki legyen a bátor jelentkező, aki feláldozza magát a bátorság oltárán, hogy kinek van igaza? Mivel nem akaródzott jelentkező, azt mondtam, lássátok milyen a Veszprémvarsányi virtus, majd én kipróbálom.
Így is történt. Levetettem a nadrágot és az alsógatyát, majd hanyatt feküdtem a vaságyon és a lábaimat az ég felé tartva megpróbáltam a bennem összegyűlt babgázokat kiszorítani a seggem lukából, az egyik cimbora pedig ott guggolt egy égő öngyújtóval, várva a pillanatot, ami be is következett.
A következő pillanatban egy jó nagyot durrantottam, de után meg fel is ordítottam, mert valójában meggyulladt a fingom és leégette a szőrt a valagamról, amit napokig kenegettem, hogy begyógyuljon a megégett bőröm.”
Természetes volt, hogy egy jó nagyot nevettünk és Karcsibátyám felém fordulva így szólt:
-Bálint ecsém tölts egy kis borocskát, mert kiszáradt a szám a meséléstől!
Most, ennyi idő után sem tudom eldönteni, hogy meg lehet – e gyújtani a fingot, mert én nem próbáltam, de miért kételkedtem volna a Nagybátyám szavaiban?
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2021. 11. 05. Péntek Délelőtt 10:20
