LUBULKA UBUL TÖRTÉNETEIBŐL
I.Történet
UBUL SZÍNRELÉP ÉS AZT MONDJA, HOGY
MANAPSÁG LÉGVÁRAKAT ÉPÍT
Ki ne ismerné Lubulka Ubult, aki a Dunántúli Kisváros jellegzetes figurája már évtizedek óta? Ha lehet így mondani, szerény személyem is régtől fogva ismeretségben van vele, hiszen lépten, nyomon belebotlottam, mikor az utcákon és tereken jártam. A megismerkedésünk nagyon is hétköznapi volt, hiszen nem sűrűn fordul elő az emberrel, hogy segítség esetén köszönet helyett jól elküldik a balfenékre, pedig így történt. Tél volt, eléggé hideg, a hó vastagsága is éppen akkora, hogy majdnem belepte az utcánkban lévő járda melletti vízelvezető árkot. Ügyeimet intézni mentem a városközpontba, amikor félúton megláttam az árokban heverni Lubulka Ubult, aki ahogy mondani szokás, kissé illuminált állapotban leledzett, magyarán szólva tökrészeg volt. Nem messze van egy „becsületsüllyesztő intézmény”, magyarul kocsma, valószínű ott veszíthette el az egyensúlyi érzékét nem sokkal előtte, vagy ki tudja? Nála ez nem mindig jelentette a napjában látogatott kricsmik számszerűségét, ami nem korlátozódott egyetlenegy ajtajának az átlépésére. Volt ahova mindennap menetrend szerint érkezett, hacsak el nem térítette a belülről lábaiba áramló atmoszféra jellegzetes következménye, magyarul, ismételten padlót fogott valahol az utcákon és tereken. Természetesen ezt akkor még nem tudtam, mert csak látásból ismertem az illető úriembert. Az úriembersége természetesen némi kivetnivalót vont maga után, de manapság Mindenkit így szólítanak, pedig ugyanúgy nem általánosítható, mint Anno az elvtársozás sem volt jellemző, csak a szokásjog diktálta valamikor. Történetem szempontjából azonban ennek semmi jelentősége nincsen. Gondoltam én balga, nem fogok mellette elmenni úgy, hogy ne segítsek rajta. Hóna alá nyúlva megpróbáltam kiemelni az árokból, de felnézve köszönetképpen ezt dünnyögte:
- Menj a pi…ba!
- Jól van Ubul, ha neked ez így jó, akkor feküdj csak tovább és fagyoskodj a hóban! – azzal továbbmentem. Ha valaki nem akarja, hogy segítsenek rajta, akkor ezzel nem sok mindent lehet kezdeni sajnos. Így kezdődött a mi közvetlen ismeretségünk, ami aztán később, ha nem is barátsággá, de megszelídült kapcsolattá vált a továbbiakban. Természetesen az ilyen embereket valamilyen módon az Isten is szereti, mert másnap már a haverjaival ott láttam a városközpont parkjában kannás bort iszogatni hangos diskurzus közepette. Ennyit a megismerkedésünkről. Elhatároztam azt is, hogy mint érdekességet, figyelemmel kísérem az életét és írok majd róla később valamit, ezért gyűjtögetni kezdtem hozzá azokat a témákat, amik vele kapcsolatban történtek. Ma már letisztultan emlékszem vissza és itt az ideje, hogy megosszam a nem különösebben izgalmas, de mégis, az életből merített hétköznapi történeteket. Elhatározásom azért is vált aktuálissá, mert mint ahogyan azt is szokás mondani, a mellékhelyiségben jutnak az ember eszébe a legjobb témák és ötletek. Így voltam vele én is, mert ma reggeli melléktermék eltávolítása okán (magyarul, trónoltam a WC kagylón) ücsörögve az egyszemélyes kis helyiségben, éppen Ubul jutott valamiért az eszembe. Dolgom végeztével kézmosás után azonnal rohantam a témát felírni egy cetlire, hogy a rengeteg feldolgozatlan ötletem között ne maradjon veszendőbe. Arra azonban nem gondoltam, hogy még ma reggel nekivágok és elkezdem megírni Lubulka Ubul hétköznapi történeteit. Akkor csapjunk bele az elsőbe!
Lassan bandukolva haladt az utcán Lubulka Ubul, aki a nép egyszerű gyermekeként, csak mindig a józan, úgynevezett „paraszti eszére” hivatkozva tengette a hétköznapjait. Hívő ember volt, de nem a szó legszorosabb értelmében a vallásos hitben, hanem a saját, jól felfogott, megtapasztaltakban hitt csak, mert nem szerette, ha valaki meggyőződése ellenére akarja megváltoztatni a világnézetét vallási és politikai tekintetben egyaránt. Valamikor, szépreményű ifjabb korában, egy helyi vasipari üzemben dolgozott, ahol éppen Május 1. megünneplésére készülődve osztogatták a transzparenseket és a zászlókat. Neki is a kezébe akartak nyomni egy táblát, de fennhangon így utasította vissza:
-Nekem szuverén jogom az, hogy tüntetek, vagy nem! – nem tudván azt, hogy a tüntetés és a felvonulás között van egy árnyalatnyi különbség. Nem is tudták rávenni még akkor sem, amikor a szokásos ingyen sör és virsli adagjának megvonását helyezték kilátásba számára.
Jelen történetemet folytatva elmondhatom, hogy cipője és ruhája kopottas, a kabátja is széllel – bélelten vékonyka volt, de az a bizonyos kalap a fején még nyári napmelegben is ott ült az általa ésszel – bélelt kobakján. Termete olyan százhatvanhárom körüli lehetett, a súlya pedig vaságyastól nyomhatott úgy cirka ötven kilogrammot egy kis jó indulattal, ami természetesen nem a jól és túltáplált emberek jellemzője. Néha lehajolt, de nem azért, hogy az egyszeri újságíró szemlélete szerinti témát vegye fel, ami köztudottan mindig az utcán hever, hanem egy még ott izzó csikk, saját fogalmazása szerint dekk mozgatta meg a fantáziáját. Óvatosan felvette, majd a szájába illesztve élvezettel, energiatakarékosan, szinte a körmére égetten szívta el, amíg már muszáj volt neki is eldobnia, mert a szemetelés, mint olyan, ismeretlen fogalom volt a számára. Nem számított, hogy az utcai kuka ott volt előtte, hiszen nem is lett volna ő a Lubulka Ubul, ha ilyen kicsiségekre ügyelt volna.
Zsebében a szintén kopottas bukszája most is árválkodott az ürességtől, de ez őt, egy cseppet sem zavarta, mert mindig számíthatott a „Barátai” támogatására kocsmaszinti értelmezésben. Nem volt ő alkoholista tisztelettel, csak szerette azt, ha a torka sem télen, de még nyáron sem közelíti meg a kiszáradás határát. Ő is azt hangoztatta, mint hasonló sorstársai a piálás ürügyén:
-Higgyétek el, én mértékkel és tartózkodással iszom. A mérték a vödör, a tartózkodás az asztal alja! – szólt és legyintett egyet, miközben felhajtotta az ügyeletes becsületromboló piáját.
Szerette a munkát, de csak tisztes távolságból nézni, mert azt hangoztatta, amit már nagyon régen a hozzá hasonló úriemberek is vallottak:
„A munkához úgy kell hozzáállni, kérem szépen, hogy lehetőleg más is hozzáférjen!” Saját maga ezt szigorúan be is tartotta, éppen ezért csak olyan munkát vállalt el, ami a légvárak építésével valamilyen formában-kapcsolatban állt.
Ragyogóan sütött a Nap, éppen ezért nemcsak a torka kezdett nagymértékben kiszáradni, hanem az izzadtságcseppek is kezdték ellepni a testét a nagy melegben. Az is igaz, hogy ráfért volna egy kis égi áldás csapadék formában, mert, legyünk őszinték, nem mindig volt erőssége a mosakodás sem. Ezt abból lehetett megállapítani főleg melegben, hogy intenzív illatfelhő csíkot húzott maga után elmentében, ami ugye nem éppen a Boss parfüm legújabb márkájának hatása lehetett, főleg nála. Kedvence volt a Kisvárosban található toroköblítő intézmények közül a Kántor Pisti Betyár Kocsma, számára mindig nyitott ajtaja, mert itt bármikor, valaki bukszája megnyílt előtte, hogy a port leöblíthesse kiszáradt torkából. Másrészről azért is, mert a csapos egy jó kézbemarkoló mellizmokkal rendelkező leányzó volt, akinek a dekoltázsából szinte kibuggyantak azok az ikrek, amiket Ubul csak ilyetén becézgetett mindig hangosan szólva. Most is ezekkel a szavakkal lépte át a helyiség küszöbét:
-Julis, neked orbitális csöcseid vannak, töltsd tele a poharamat!
Természetesen senki, az illető hölgy sem vette tőle zokon, mert egy pillanat alatt már tolta is feléje a tele poharat ezekkel a szavakkal:
-Egészségedre Ubi! Látom, már megint nem dolgozol, csak a kocsmákat járod!
-Legelőször is nem vagyok Ubi, az én becsületes nevem Lubulka Ubul. Másodszor, pedig egy építőipari cégnél dolgozom.
-Na, ne mondd Ubulka! Mivel foglalkozik az a cég, hiszen egy téglát sem tudnál már felemelni, ahogyan elnézlek?
Kaján mosollyal így felelt vissza a mi emberünk:
Tudd meg Nagycsöcsű, hogy mi állandóan légvárakat építünk három műszakban! – azzal fogta a poharat és a fejét égnek fordítva egy slukkal lehörpintette, a következő pillanatban pedig hanyatt vágta magát a kocsma padlójára.
Folytatása következik
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2014. 05. 19. Hétfő délelőtt 9:30
A fényképen nem a történetben szereplő kocsma látható-:)))
Szeretettel: Bálint