ötvösművész, szobrászművész
Született Répcelakon, 1928. április 27.-én.
Tanulmányait a Magyar Iparművészeti Főiskolán végezte, 1950 – 1955 között.
Fontos egyéni kiállításai:
1960: Fényes Adolf Terem, Budapest
1966: Bakony Múzeum, Veszprém
1988, 1993: Főszékesegyház Kincstára, Esztergom
1998: Engelsz József 70 éves, Művelődési Központ, Répcelak
2002: Xantus János Múzeum, Győr
Fontos csoportkiállítások:
1953, 1954, 1955: Magyar Képzőművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest
1957: Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest
1958: A FIDEM kiállítása, Párizs
1963: Modern iparművészeti kiállítás, Janus Pannonius Múzeum, Pécs
1970: Ékszer ’70, Csók István Galéria, Budapest
1984: Zománcművészet, Vigadó Galéria, Budapest
1999: Tisztelet Engelsz Józsefnek, Iparművészeti Múzeum, Budapest
2003: Ékszertől a plasztikáig, Kortárs magyar ötvösművészeti kiállítás, Iparművészeti Múzeum, Budapest
Engelsz József életműve két igen fontos, egyenrangú és elválaszthatatlan részből áll. Az egyik az alkotó-művészi, a másik a művész-pedagógusi. Ebben a könyvben arcok, műhelyek és művek sorakoznak, okszerű volna hát, hogy itt is csak az alkotó Engelsz Józseffel foglalkozzunk.
Ám ez az okszerű döntés egyben oktondi is volna! Engelsz József életművének ugyanis szerves része az a száz körüli tanít-vány, aki tanári pályafutása alatt keze alól kikerült. És nem csak azért, mert Engelsz jó néhány művében benne van a tanítványok keze nyoma – mivelhogy a régi mesterek módjára ő is a munkáiba való bevonással nevelte maga mellé való alkotóvá a növendékeket – hanem azért is, mert ez okból, ha áttételesen is, ő a szellemi ősatyja egy sor olyan eredménynek, amelyet tanítványai műhelyében formált a szerszám és a szellem. Arcok sokasága néz persze vissza a magyar ötvösök családfájának ebből a hatalmas koronájából: Engelsz nem utánzókat nevelt, hanem utódokat. Hogy milyeneket és mennyire jókat, azt a tanítványaival közösen rendezett – hetvenedik születésnapját köszöntő – kiállítás mutatta meg 1999-ben, az Iparművészeti Múzeumban.
Ennek a kiállításnak, persze, műveivel is Engelsz József volt a központja. A tárlat logikája szerint új műveit, szakrális alkotásait vonultatták fel a rendezés munkáját vállaló növendékből lett kollégái. Ha előröl kezdték volna – érmek kerültek volna a tárlóba. Engelsz József ugyanis Borsos József növendéke volt a főiskolán, és mestere súlyt helyezett rá, hogy a tanítványok ne csak az ötvösi és vésnöki munka fogásait sajátítsák el, hanem a művészi alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges tér- és anyagformálás törvényeivel is tisztába jöjjenek. Így Engelsz József is megtanult mintázni, s oly magas szinten, hogy művész-érmeinek sorozatával már főiskolai növendékként helyet kapott a képzőművészek országos seregszemléin.
Életpályájának azonban ez a képesség a megalapozója maradt – Engelsz József nem csábult át a másik műfajba az ötvösségtől. Ő ugyanis ötvösként gondol-kozott, nem pedig szobrászként: rávall elkötelezettségére az elemi vonzódás a színekhez, a zománcokhoz, a változatos felületekhez. Munkásságára persze tagadhatatlan hatással volt a kor, amelyben dolgozott, s azok a korlátok, amelyeket a magyar ötvösség nem hághatott át. Ilyen volt a nemesfém- és drágakő kiutalások kemény rendszere, ami Engelsz ékszerműveit is korlátozta. Másfelől az is igaz, hogy az ékszerművesség elé állított korlátokat az eladdig „nemtelennek” tekintett anyagok beemelése – Engelsz munkálkodásában is – a modernitás felé terelte. És arról se feledkezhetünk meg, hogy a fémművesség felé szorított ötvösség – mintegy kárpótlásul – jelentős plasztikai feladatokat kapott. Ilyen munkája Engelsz Józsefnek is számos akadt az évtizedek során: faldíszek, előtetők, csillárok, díszítő plasztikák váltak a korszerű épületek részévé munkássága révén.
