Valahol a Hargitán egy kicsit innen, ott ahol borús időben a hegyek az eget súrolják, ott ered a Deres, vagy ahogy a helyi, hegyi emberek mondják: a Deres-pataka. Egy tágas, hegyekkel koszorúzott, dombos völgykatlannak ő a vízgyűjtője. Ezt nevezték el a helyben lakó székelyek Deres-mentének. Több falu is húzódik itt egy-egy mellékvölgyben, s habár lakosaik már rég nem katolikusok, mégis az itteni települések szentekről kapták a neveiket, mint: Deresszentandrás, Deresszentpéter, Deresszentimre, Deresszentlászló és természetesen Deresszentkirály, amelyik egyben a vidék központja is. Hogy ki a Szent Király, arra magyar embernek, nem kell magyarázatot adni!
Érdekes, hogy egyes falvak, habár ősiségük vetekszik az imént felsoroltakéval, mégis egy másikfajta falunevet viselnek és általában ezek a falvak eldugottabb helyeken vannak. Úgy mondják, hajdanán, minden falunak volt szent neve is és más neve is. Az idők során aztán vagy az egyik név, vagy a másik maradt használatban.
Az egyik ilyen másnevű falu Dereske, a Deres patak legfelső folyásán. Középkori keletkezésű, mindvégig katolikus falu, temploma Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt, de mégsem Deresszentmihály, hanem csak Dereske, amelyet 1857-ben még 1748 lakossal jegyeznek. A beírást a falu plébánosa írta, tentával, pennával, tehát a hitelességéhez kétség nem fér.
Dereskén a közelmúltig harminckilenc nyakas székely képviselte a megmaradást. De, amint ez lenni szokott, amikor az ember a régi csűrjének fedelén, megunja számolni a havonta elrepedő cserepeket és egy szép napon újat rendel, hát így történt, hogy az Úr tavasszal egy hatgyermekes családot rendelt ide, és mindjárt megváltozott az elöregedés-megújjulás aránya.
Mindenki alföldieknek gondolta őket, de egyikük a Mezőségről, másikuk a nyárádmenti dombvidékről került az alföldre, a jobb megélhetés reményével. Ott találkoztak, s mert egymásba szerettek és gondolkodásban is összeillettek, hát összeházasodtak. Jöttek a gyerekek és amikor már a harmadik született, a környezetük elkezdett hüledezni, hogy miből fogják őket felnevelni. Erre az asszonyka csak két szóban válaszolt: – Isten kegyelméből! Amikor elvesztettek egy-két munkahelyet és munkát már csak a világhálón kaptak, eldöntötték, hogy hazahúzódnak, így kerültek Dereskére. Megpróbáltak beilleszkedni. A gazdaságot, amelyet három hektár erdővel együtt vásároltak, próbálták megtakarítni a gyomtól és beindítni a gazdálkodást.
Dereske külön világ, s mint ilyennek van egy kormánya, mert ugye ilyen minden világnak van. Ez a kormány a hajdani plébánia gondnoka körül alakult ki, aki a deresszentkirályi polgármesteri hivatalnál, községi képviselő volt. Itt fenn a hegyen pedig minden csak úgy állhatott ahogy ő akarta, a plébánia fél oldala megroskadtan, a templom keresztje ferdén, és a templom kertje tele korhadt alma- és szilvafákkal. Favágatási engedélyt is csak az ő jóváhagyásával adtak. Midőn a havonta egyszer ideingázó plébános, az új családot megkérte, hogy a plébánián és a templom kertben rendet rakjon, meg is lett a baj.
Éppen pünkösd szombatja volt. A család a templom kertjét kipucolta minden felesleges bozóttól. Három szekér félig korhadt gyümölcsfa ágat-bogat hordtak haza tűzrevalónak. Ahol annyi gyermek van, ott sok a kis nyüzsgő láb, a felülvigyázatlan kéz. Egyik lurkó kitépett egy nagy csokorra való „piros tulipántot”, a templom előtt gondozott másfél négyzetméteres virágoskertből. Boldogan vitte haza édesanyjának a virágot, aki a ház tatarozásán fáradozott, magyarul szalmás-agyagos ganéval tapasztott.
Amikor a hatgyermekes anyuka a csokor tulipánt meglátta, már tudta, hogy ezt valahogyan el kell boronálni. Azzal átment a harmadik szomszédba a gondnokékhoz, bocsánatkérően. A gondnoknénak egy szem gyermeke volt, s ilyen felülvigyázatlanságot még álmában sem tudott elképzelni, hisz neki még három nagyszülő is segített a gyermekre való ügyelés nehéz feladatában, így az arca ”tulipiros” lett a hír hallatán és otthagyta a kezét tördelő asszonyt az udvaron. Bement és becsapta az ajtót. Mit tehetett mást az anyuka, hazament, befejezte a tapasztást és azután elment virágpalánot kölcsönkérni. Kapott is egy „fél köténre valót”, s azzal nekilátott helyrehozni a gyermeki jóindulattal okozott kárt.
Olyan jól sikerült a virágoskert újjászervezése, hogy a pünkösd-vasárnapi szentmise után, amelyen minden járni tudó ember részt vett, számszerint negyvenegy, a plébános a hírdetéseknél még nyilvánosan is megdicsérte a hatgyermekes fiatalasszonyt. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy a régi gondnok és gondnokné mikor esik ki a kenyérből, így nekik is tenni kellett valamit. És tettek is, vagyis ott tettek keresztbe a fiatal családnak, ahol csak lehetett.
A fiatalember lement a szentkirályi községházára, hogy egy-két fának a kivágásához engedélyt kérjen, de ott azt válaszolták, hogy erre csak majd késő ősszel adhatnak engedélyt, mivel addig az erdő fejlődik. Hiába a rimánkodás, hogy neki most kéne csűrt tatarozni, kerítést fundálni medve s farkas elől, szegény ember nem tudhatta, hogy az öreg gondnok a „jó szókat” már előre elhullatta a községházán.
Dolgavégezetlenül ment haza a fiatalember, de azért jószándékú emberek mindig akadnak, s a jó dolgos embernek mindig lesz keletje széles e világban, pláné ha nem eperszedő kétbalkezes, hanem ért egy kicsit az ács mesterséghez, egy kicsit a kőművességhez és minden házkörüli munkához. Kalákába segített egyes szomszédoknak, mások pedig munkájáért deszkával, gerendával fizettek.
Őszire már állt is szépen helyrehozva a ház, az udvar, a csűr, a kerítés, szóval minden, kivéve a csokor piros tulipán, amit úgy tűnt, hogy semmi módon nem lehet helyrehozni. Betakarítottak minden terményt a mezőről, karámot építettek a juhoknak, gömbölyödött a disznó az ólban, „megbornyúzott” a tehén. Sőt, tavaszra várták a kiscsikót, a gyermekek nagy örömére. Addigra már tíz kaptár méhre is futotta, hat-hét libára, kacsára, friss tojást tojó tyúkokra, kendermagos kakasra, csak a csokor piros tulipánt nem lehetett semmi módón visszaültetni, mintha a gondnokné szívéből lettek volna kitépve, s a helyük nem akarna beforradni.
Eljött a halottaknapi világítás, amikor mindenkinek meg kell bocsátania, mert az elmúlás szomorú tényének számbavétele által, mindenki rájön arra, hogy nem élhet örökké. Lement a mi emberünk a polgármesteri hivatalba, hogy kérjen engedélyt, hogy a saját erdejéből öt, gerendának való rönköt kitermelhessen. Akkorra ugyanis már a szomszédoknak hárommal tartozott. A másik kettőből meg egy kisebb szénáscsűrnek akarta volna a négy sarokgerendáját a télen kifaragni, az ágakból pedig a hidegben tüzelni. De, engedély nincs. Nem lehet, mert ..., szóval, mert az önkormányzat úgy akarja, de van engedély szárazfa kitakarításra:
– Ha gondolja, fiatalember, a saját erdejéből a száraz ágakat kitakaríthatja.
A fiatalember meggondolta. Legénykorában a Mezőségen, ahol évente egy szekér ágfa jut minden családnak, az is kalapból, sorshúzással, még csak nem is álmodta, hogy valaha erdős gazda lesz. A fát megbecsülte és cseperedő fiait is erre tanította. Kimentek az erdőre. A nagyobbacska gyerekek és az asszony a száraz ágakat kisebb csomókba gyűjtötték. Az ember egy bakon vágta kézi fűrésszel, olyan kétméteres husángokra. A legnagyobb fiúcska, aki addigra már úgy bánt a lóval, mintha nyeregbe született volna, csak térült-fordult az enyhén megrakott szekérrel. Nézték is a faluban, hogy ez szinte csúfság, s csodálkoztak, hogy a fiatalember miért nem káromkodik, miért nem mérges. Nem tudhatták, hogy amit itt három nap alatt a család behordott, az a Mezőségen a három évi „porció”.
Szóval, nem fagytak meg, s közeledett a Karácsony. A fiatalasszony nagyot gondolt. Betlehemeset! Szóval, arra gondolt, hogy itt, az Isten háta mögött, azért mégis csak szép lenne valami ajándékot vinni a kis Jézus jászola elé. A faluba volt öt gyerek, az övével, a hattal már tizenegy, ebből össze lehet hozni egy betlehemest. A gondolatot tett követte és már alakult is a kis betlehemes csapat. Ekkor azonban olyan történt, mint a népmesében, amikor a gonosz boszorka előáll, hogy a hetedik próbát a királyfi még nem állta ki! Hát az történt, hogy a gondnokné, hajlandónak mutatkozott a megbékélésre, ha a lánya a betlehemesbe, Mária szerepébe kerül.
A fiatalasszony, összehívta a gyerekeket advent első vasárnapján délutánra próbára, de amit itt tapasztalt, azt csak este a lefekvés után merte a férjének elmondani.
– Sajnos a gondnokné lányából semmit nem tudok kihozni, semmit sem tud, se szavalni se énekelni, mit tegyünk, mert részükről tényleg örök harag lesz belőle, ha nem választom meg a gyermeket: Máriának. – Törték a fejüket és imádkoztak, s abba belealudtak. Reggelre lehullott az első hó, s mintha csak úgy az égből, az ártatlanság tiszta fehérje alatt, úgy érkezett a gondolat is. Mária és József szerepe legyen felnőttnek való.
A fiatalasszony tiszteletét tette a gondnoknénál, a fekete kávét is elfogadta, szerencsére azzal már a hír közlése előtt megkínálták, mert lehet, hogy elmaradt volna. Lekonyult a gondnokné szája széle, hogy az ő leánya nem lehet csak angyal vagy bárány, de erre most nem mondott semmit.
A következő vasárnap a leányka elmaradt a próbáról, mert betegeskedik és köhög – üzenték a szomszéd kisfiútól. Meg kellett gondolni, hogy kik legyenek a felnőttek, „József s Máriának” valók, de „nem akadt ember a szálláson”. Józsefnek találtak egy jelöltet, az idén ősszel kinevezett új káplán személyében, de Mária csak nem akart mutatkozni. Végül a fiatalasszony elpanaszolta a szentkirályi református papnénak a nagy bánatát, mire azok összenéztek a férje urával, s azt mondták, ilyenbe még úgyse volt részük, a papné meg éppen Marika, hát miért ne vállalhatná el a szerepet.
S a csoda megtörtént. Szentestén megtelt a templom, az idegenből hazajött családtagok, az otthoniak is mind eljöttek, el még a szentkirályi tiszteletes is. Kocsin hozta a feleségét, mint primadonnát az előadásra, elvégre mégiscsak főszerepet játszott a papné. Az előadásnak olyan sikere lett, hogy a szentkirályi tiszteletes ott helyben meghívta a rögtönzött színházat Szentkirályra, a karácsony-másodnapi istentiszteletre. Oda meg a szentpéteri, szentandrási és a többi egyházközség küldött tagokat és egyben meghívót is. A farsang végéig az egész Deres-patak völgyét bejárták, igaz a káplánt néha a hatgyermekes családapa helyettesítette, mint pótszereplő, de szerencsére ő nem lehetett Mária, így nem esett rá a gondnok lánya szabotálásának gyanúja.
A húshagyókeddi fonóba, amit a gondnokné szervezett, már meghívták a hatgyermekes fiatalasszonyt is, mert azért élni mégis csak kell, s ha lehet haragmentesen. A felszólalásokban sora ment a betlehemes sikerének és ezért dicséretet és ajándékcsomagot kaptak a gyerekek, elismerték a felkészítő anyuka szaktudását, akiről csak most derült ki, hogy diplomás tanítónő. Asszonykánk csak annyit tett hozzá az esti beszélgetésben a történtekhez, hogy:
– Értsék már meg, mi itt csak élni akarunk!
Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2015. május 31.
