Hiába na, a harminc év az harminc év. Ennyi ideje, hogy sikeresen vizsgáztam amatőr hajtásira. Eddig kétszer kellett meghosszabbítani a jogosítványt, és mindkétszer ez csak formaság volt: egy kézzel írott kérvény, egy személyigazolvány-másolat és a leadott régi hajtási elegendő volt hozzá, hogy az újat házhoz szállítva kézbe kapjam. Úgy gondoltam, most is így lesz, de hát, fejlődik a világ.
A határidőt közeledni érezvén, gondoltam, benézek a világhálóra, már csak azért is, hogy ne menjek el a hivatalba Bálám szamarának. Jól tettem. A hivatal honlapján kiderült, hogy analóg módon oda be se lehet jutni, csakis digitálisan. Vagyis, az intézmény honlapján szabályosan le kell foglalni, azt az írd és mondd, öt perces időintervallumot, ami alatt az előre elkészített rendelkezésükre álló digitális kérvényt elődbe tehessék aláírás végett. Elvégre a legújabb GDPR szerint, személyes adataink konfidenciálisak, ezért vannak a nyilvántartásban gombnyomásnyi távolságra.
Ugyanitt, vagyis az intézmény honlapján írta, hogy szükség van egy orvosi igazolásra, ami igazolja a személy, kocsivezetéshez való egészségi készségét; no meg a szokásos személyi igazolvány másolatra, amit hagyományos módon papírra, fekete-fehér fénymásolón kell elkészíteni. Gondolom, nem azért, mert róla bármiféle adatra is szükség lenne, hanem azért, hogy azt a nyolc bani költséget, amibe a fénymásolat kerül, az intézmény megspórolja. Ugyanis ez a 65 lejes felújítási költség-nyugtába már nem fért bele. Persze a 65 lej is a hivatalnak megy, de annyit meg kell érjen bárkinek a tíz évre meghosszabbított hajtási, mert hogyha három hónapra el találják venni, egyeseknek még 500 eurót is megér a visszaszolgáltatás megsürgetése. Ja, 500 eurót ÁFA– mentesen, nyugtamentesen.
Ezek után felhívtam a családi orvost, hogy tud-e valamit arról a vezetési készséget igazoló egészségi bizonylatról? Mire ő azt felelte:
– Hogyne, kérem, mi állítjuk ki 30 lejért. Holnap jöhet utána, de hozzon, kérem, készpénzt, mert bankkártyás fizetésre még nem vagyunk berendezkedve.
Ez volt életem első alkalma, mikor arra figyelmeztettek, hogy, ha lehetséges, legyen nálam 30 lej készpénz. Ebből arra következtettem, hogy volt már olyan, aki ennyiért ki kellett ugorjon az első bankautomatáig.
Másnap el is mentem érte, készség ide, nyugta oda, a bizonylat kitöltve várt. Adtam a pénzt, kaptam a bizonylatot, meg a kasszagép 30 lejes nyugtáját, s azzal már kinn is voltam az ajtón. Gondoltam magamban, pénzgyár ez a javából, ha még a számba se néztek bele a készség megállapítása végett. S ezzel, mint aki jól végezte dolgát, vártam a napot és az órát, hogy mikor jön el az az 5 perc amelyikben a meghosszabbítást kérvényezhetem.
Tapasztalat gyűlt elég, 30 év alatt több, mint egy millió kilométert volt alkalmam vezetni. Volt alkalmam? Jogom? Vagy kötelességem? Mindegy, na. Már vagy két éve blokkoltam (az elszámolásba beütöttem) az egy milliót, de ők nem a tapasztalatra, hanem a készségre voltak kíváncsiak.
Eljött a nap, el az óra, sőt, még a perc is, én pedig lekapott sapkával, megfésülködve álltam a fényképezőgép lencséje elé, sőt már a nyomtatás gombját is megnyomta a hivatalnok az elektrónikusan kitöltött kérvényem miatt, amikor felnéz rám, s azt mondja:
– Kérem, ez az egészségi bizonylat a vezetési készségről elégtelen.
– Hogyhogy?
– Úgy, kérem, hogy a bizonylat az nem egy ilyen kis fecni! Az egy becsületes, A4-es lap, és a hajtási fajtájának függvényében, 6 vagy 7 orvosi pecsétet tartalmaz. Ezek a: pszichikai teszt, mozgáskészség, látáskészség, halláskészség, egyensúlyérzet, színvakság-teszt és egyebek. Mikor ez a lapja megvan, akkor jöjjön vissza, addig is foglaljon magának egy másik időpontot.
Készségesen mondtam, hogy megértettem, meg, hogy ,,Doamne, ajută! – Isten áldja meg!”, s a zsúfolásig telt várótermen keresztül kipréselődtem a szabadba. A sorban állók közül sokan mutatták is, hogy nekik megvan a ,,készségük”. Az egyik pedig készséggel mellém szegődött és megmutatta, hogy a hivatallal szemben, ott az út másik oldalán, van a legközelebbi magán egészségügyi-rendelő, ahol a ,,készség-igazolványt” készséggel kiállítják, csekélyke összegért, 270 lejért.
Felhívtam a fiamat, aki nemrég szerzett jogosítványt, s megkérdeztem tőle, hogy ő hol szerezte a készség– igazolványát? Ugyanis a készségszerző helyen, a váróterem ajtaján kívül is, jó 30 emberes sor várta készséggel a ,,készség” megszerzését.
– Jaj, apu! Állj ki gyorsan abból a sorból, s menj el az öt-kereszteződéshez, a Klinikák dombja tetejére, s ott a felfele menő utcán jobbra, a második házba van egy gyorsabb és hozzáférhetőbb árú ,,készségosztó” egészségügyi rendelő.
Elmentem a megadott helyre, ott is voltak előttem vagy 15-ön. Kis előszoba, és a hét készségnek hét rendelőajtó. Az előszoba volt a titkárság is. A sor gyorsan haladt, két kérdéssel:
– Készség-igazolvány?
– Igen!
– Amatőr vagy profi?
– Amatőr!
– Akkor kérek szépen 120 lejt és álljon az 1-es számú kabinet elé!
Ez a kérdéssor olyan tempóval ismétlődött, hogy a Brian élete filmben éreztem magam, mikor futószalagon azt kérdezték a raboktól, hogy: ,,Kereszthalál?”, ,,Igen!”, ,,Jó. Kimész az ajtón, balra fordulsz, fogsz egy keresztet. … Következő!”
Még néhányan voltak előttem a sorban, amikor az iménti ,,keresztes” pillanatképből visszazökkentem a valóságba, ugyanis kinyílt a 3-as számú rendelőajtó. Fiatal orvosnő lépett ki rajta, s lévén, hogy én álltam hozzá a legközelebb, megkérdezte:
– Készség-igazolvány?
– Igen! – válaszoltam.
– Akkor fáradjon be!
– De kérem, én még nem fizettem, és nem kaptam kézhez a kitöltendő készégigazoló lapot.
– Nem baj, fáradjon be, üljön le, nézzen a szemembe! Tudja fejből a személyi számát?
– Igen, 1690306...
– Hogy hívják az apját?
– Ferenc.
– Hát az anyját?
– Ilona.
– És önt hogy hívják?
Válaszoltam, mire ideadta a bemondott adatokkal részlegesen kitöltött készséglapot, melynek harmadik sorába már ott virított az orvosi pecsét, a dátum, az aláírás és a varázsszó: ,,Alkalmas”.
– Menjen ki, kérem, a folyósóra, s figyelje, ha valamelyik kabinet megürül, oda nyugodtan bemehet, mert a sorrend nem számít, csak a végeredmény, hogy meglegyen az összes pecsétje!
Az 1-es kabinet ürült. Itt a szemészeti ellenőrzést tartották.
– Jó napot! Van szemüvege?
– Van, kérem.
– Tegye fel, kérem. Olvassa a legalsó sort.
– J, K, A, N, Q, S…
– Köszönöm.
S azzal az első sorba jelent meg ugyanaz, vagyis: aláírás, pecsét, dátum, és az ,,Alkalmas”.
Mikor kijöttem, a titkárnő előtti hely volt üres. Így hát sorra került a fizetés, meg a fejléc kitöltése és a titkárnő elkérte a családi orvos által kiállított készség-igazolást is, ugyanis arra itt volt szükség, nem a hivatalba.
Következett az egyensúlypróba, a színvakság-próba, s a mozgáskészség-próba, az utóbbi egy előrenyújtott kezes guggolásból állt. Kiderült, hogy a 3-as volt a pszichológiai teszt. Hiába na, futószalag ez a javából, pénztermelő futószalag. Már csak a hallásteszt volt hátra, amelyik a 6-os rendelőben volt; a 7-esben voltak az egyebek, amit csak a profik kellett kiálljanak.
Belépek a hallásvizsgáló kabinetbe. Fehér hajú idős orvosnő és fiatal asszisztensnője fogadnak.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot! Kérem, álljon meg ott, tegye le a táskáját, majd menjen a sarokba és fordítson nekem hátat.
Mindezt készségesen elvégeztem és vártam. Mire halkan, suttogva megszólal az orvosnő:
– Mondja, kérem, amit hall: 2, 4, 6, 8, 10.
Mire én ugyanolyan halkan visszaszólok:
– 2, 4, 6, 8, 10.
– Mit mondott? Nem hallottam semmit!
– Azt, hogy: 2, 4, 6, 8, 10, – mondom rendes hangerővel.
Hiába na, nem tehet az orvosnő róla, hogy nála már egy kicsit megkopott a futószalag...
Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2020. május 1.
