Valahol a Hargitán egy kicsit innen, ott ahol borús időben a hegyek az eget súrolják, ott ered a Deres, vagy ahogy a helyi, hegyi emberek mondják: a Deres-pataka. Egy tágas, hegyekkel koszorúzott, dombos völgykatlannak ő a vízgyűjtője. Ezt nevezték el a helyben lakó székelyek Deres-mentének.

   Ősz öregember volt, fogai is alig. Úgy taszította fel valaki a kocsimba, sejpítve mondta az “Adjon Isten”-t. Fiához menne Brăilára, jaj csak a menye, nehogy megint úgy fogadja, mint a múltkor. Kidobta az öreget a saját házából, miután az a lakását a fiára íratta.    – Képzelje el olyan menyem van, csak a pénz kell neki.

   Tizennyolc naposra tervezték az utat, csakhogy ebbe három vasárnap is beleesett. Ahogy megérkeztek a vándor elkezdett dolgozni. Földrajzi expedíció volt, nem kirándulás. Bármerre néztek, a látvány lenyűgözte őket. Kép kép hátán tolakodott be a lencse végén. Szokatlan volt számára, hogy szelektálni kellett.

A kis utcán süt a nap, minden gyerek könyvet kap. Gyere pajtás iskolába, írjunk szépen a táblára, Rajta, rajta hát, kispajtásom rajta hát! Olvasunk és számolunk, vidám nóta járja. Kispajtásom gyere hát, menjünk iskolába! Jóbarátunk lesz a könyv és a fali tábla, Kispajtásom gyere hát, menjünk iskolába!    Gyermekkorom legszebb emlékezetű éneke, talán még az óvodában tanultam.

   Meleg nyári este volt. Füllesztő meleg. A szombatot választottam arra, hogy az utat megjárjam. Egy nagy teherkocsinyi árut kellett elszállítani Csíkszeredába. Újonnan került ez a teherkocsi a kezem alá. Vezetésében nem igazán volt jártasságom. Szerencsésen elértem a célt. Le is rakodtunk, de valamin aztán szörnyen felmérgelődtem.

   Taupo vulkán volt. Akkora vulkán, hogy a föld felszínén nem sok ilyennek maradt nyoma. A tudósok óriásvulkánnak hívják. Kráterének szája több mint 25 km átmérőjű. A kráterben egy hatalmas tó. Vulkáni utóműködések ma is történnek. Ennek egyik jele a vulkáni tufakavicsok időleges megjelenése a tó vizének tetején. Ezek a tufakavicsok annyira könnyűek, hogy úsznak a vízen.

   Megjött a gyermek az iskolából. Kicsit éhes volt, kicsit álmos is talán, de attól még a felvállalt szolgálatot tennie kellett. Amikor a tengerről jöttek haza felé, azzal állt elő az édesapja nagy csodálkozására, hogy az idén ne fogadják meg Jánost a szőlő őrzésére, mert az a pénz is jól fog a családnak.

   Édesanyám, a lánytestvérem, jómagam és Péter bácsi a nagybátyám, valahol a sor közepe táján álltunk. Négyes sor volt, egyszerre tíz embert engedtek be a boltba. Fejenként két, negyedkilós kávéért álltunk. Kávé?! Szóval: „Cafea cu năut”! Utcanyelven neutronos kávé. Aki kijött, szaladt a sor végére, hátha még elkapja a második kört.

   Veteményes kertnek használták nagyapámék, csak az alja táján mindig tele volt kővel. Arra ment a római út fiam, mondta nagyapám, tudod egész régen még a római időkben is bányásztak sót, itt a mi falunkban, és azt monták a régi öregek, hogy az út itt a patak mellett haladt fel a Hegy felé.

   Meleg nyári nap volt a Fekete tenger partján a nagy tömegben, valahol nem a vízben és nem a szárazon, azon a helyen, ahol a homok elég nedves már, de még nem mossa el a víz, ott játszott Lacika és Áronka, a két testvér. Homokvárat építettek, a ki tudja hányadikat.    Édesapjuk a nagy építő vezette rá őket a várépítés szeretetére.