Teltek a hétköznapok, egyik a másik után, annyira se volt időm, hogy belenézzek a tükörbe, így már értem a lényegét annak a kifejezésnek, hogy nem látom a fejemet a munkától.    Szóval az egyik ilyen reggelen az történt, hogy találtam a postaládában egy kis papírfecnit.

   Játszik az ősz a fák lombjával. Szinte festéket használ a tájalkotásra. A barna minden árnyalatával festett már, a világos sárgásbarnától, a sötét rozsdavörösesbarnáig, de a zöld még tartja magát, egyre gyengébben ugyan, de még élénk a napsütésben.

   Jégtörő Mátyás napja volt és megcseppent a hó. A hegyi patakok kristáytiszta vize ki-ki buggyant a takaró alól. Hosszan nézve a hegyről a völgy felé, kibontakozni látszott a csermely medre. Enyhébbek lettek az éjszakák, a Nap eldugta fogát és széles mosolyával ragyogta be az erdőt, a mi erdőnket.    Ébredeztünk.