Két szellemi nagyság műveinek párbeszéde Hamvas Béla 1935-ben A költészet értelme című esszéjében így vall: „A költő nem produktum, nem a kor tényezőinek többé-kevésbé való összefoglalása, nem eredmény, nem tünet: a költő az emberiség vezetője, géniusza, világító lángja. A költészet nem termék, hanem az élet ihlete, az a rejtelmes képesség, amelyik az életet fölemeli, ami hangsúlyozza, hogy az élet öröm, aminek varázsa átragyogja az embert.” Mintha József Attiláról írta volna, pedig nem ismerte költészetét, mint ahogy a nála nyolc évvel fiatalabb költő sem ismerte Hamvast és írásait. Életművüket azonban több gondolati szál köti össze, ami annak bizonyítéka, hogy szellemi érzékenységük az emberi lét gyökeréig hatolt, és különböző műfajokban ugyan – Hamvas az esszében, József Attila a lírában –, de mindketten tökéletes formában jelenítették meg a XX. századi ember megszenvedett egyetemességét. Ezeket a gondolati összefüggéseket foglalja össze Nyitrai Tamás nyelvész, főiskolai docens előadása világosság és sötétség, költészet és esszé, szakrális hagyomány és tudattalan fogalompárjainak jegyében, miközben szuggesztíven idéz mindkettőjük gazdag életművéből.