|
|
Az irokézek fia
– Az erdő ott volt, mindig ott volt. Már az ősrégi időkben keletkezett, amikor még nyoma sem volt embernek a földön. Akkoriban történt, hogy a Nagy Szellem vándorútra kelt. Be akarta járni a világot, hogy művében gyönyörködjék – így mesélik az indiánok...
A Nagy Szellem előbb kiküldött egy fehér madarat. Ez teleszívta csőrét a mennyei forrásból, és vízcseppeket permetezett a földre. Ahová a csöppek lehullottak, mindenütt patakok és folyók keletkeztek – keresztül-kasul járták az erdőt, mint az erek a jávorfa levelét. Azokat a tájakat, ahol nem csobog a víz, és nem susog az erdő, a Nagy Szellem vándorútján elkerülte, nem látogatta meg. De az indiánok földje nem ilyen táj – ott ősidők óta olyan sűrűn nőnek a fák, mint a prérin a fűszálak. Számtalan nyár és számtalan tél vonult el az erdő fölött. Az a kevés indián, aki ott élt, nem zavarta az erdő nyugalmát. Az állatok sem bántották az erdőt, úgy hozzátartoztak, mint a fákhoz a levelek.
Egy nap fehér bőrű emberek bukkantak fel, és vasfejszéikkel lyukakat vágtak az erdő zöld takarójába. Előbb csak parányi lyukakat, olyan kicsiket, hogy alig lehetett észrevenni. De a lyukak gyorsan terjeszkedtek, mint ősszel a préritűz, és az erdő visszahúzódott, elszaladt. Ám a fehérek a nyomába eredtek, és a fák még jobban visszavonultak, egészen az első begyláncig. Még itt sem hagyták nyugton az erdőt a telepesek, tovább üldözték a Juniata völgyébe, az Allegheny- és Wills-hegyek közé.
Előbb az indiánok tűntek el, aztán tovaköltöztek az állatok. A fák maradtak meg legtovább, míg végül őket is elkergették. De a mi történetünk még jóval előbb kezdődik: az 1755. évben – amikor megindult a harc Észak-Amerikáért.
|