Heller Farkas Henrik (Budapest, 1877. május 9. – Budapest, 1955. szeptember 29.) közgazdász, egyetemi tanár, az MTA tagja.
Pályáját a budapesti Kereskedelmi és Iparkamaránál kezdte, majd 1902-ben a földművelődésügyi minisztériumba került. 1907-ben a budapesti Műegyetemen a kereskedelem és iparpolitika magántanára, majd 1914-ben ugyanitt a közgazdaságtan és pénzügy r.k. tanára lett. 1917 és 1948 között a Közgazdasági Szemle szerkesztője volt. A Magyar Közgazdasági Társaság alelnöke, a Magyar Társadalomtudományi Társaság elnöke, a Közgazdasági Lexikon (Bp. 1937.) szerkesztője volt. 1921-ben lett az MTA levelező tagja, majd 1934 és 1949 között az MTA rendes tagja volt.
Széles körű elméleti-közigazgatási és elmélettörténei munkásságot fejtett ki. Az osztrák iskola híve és követője volt. Később az áralakulás és jövedelemelosztás egyensúlyi elmélete felé hajlott. Behatóan foglalkozott a konjunktúrakutatással, e területen elméletileg a cambridge-i iskolához közeledett. A piaci folyamatok elemzésében Marshall tanaiból indult ki és mind több figyelmet fordított a kvantitatív vizsgálatokra és azok eredményeire. Későbbi munkáiban nagy hatással voltak rá Keynes nézetei és gazdaságpolitikai megállapításai.
Élete utolsó évtizedeiben nagyszabású pénzelméleti és külkereskedelem-elméleti kutatásokat végzett. Sokat foglalkozott a gazdaságpolitika tudományos megalapozásának kérdéseivel.
Munkásságát 1930-ban Corvin-koszorúval ismerték el.
Mátyás Antal:
Közgazdasági Szemle, XLV. évf., 1998. július–augusztus (738–746. o.)
Adalék Heller Farkas elméleti munkásságához
Heller Farkas az osztrák iskola képviselõje volt, de olyan elemeket igyekezett elméleti rendszerébe beilleszteni, amelyek már túlmutattak az osztrák iskolán. Sõt, figyelme olyan jelenségekre is kiterjedt, amelyeket a hagyományos közgazdaságtan képviselõi elhanyagoltak, ezért kívül rekedtek az elméleti közgazdaságtanon, többek között az intézmények szerepére a gazdaságban, a gazdasági folyamatok történelmi lefolyására. Ezek tárgyalását megfelelõ elméleti keret hiányában az alkalmazott közgaz- daságtanba utalta, kiszélesítve ezáltal annak kereteit.
Olyan problémákat vetett fel, amelyekkel újabban kezd foglalkozni a modern közgazdaságtan.
Heller Farkas a két világháború közötti idõszak legkiemelkedõbb magyar közgazdásza volt.
1877-ben született és 1955-ben halt meg. Mûegyetemi nyilvános rendkívüli tanárrá 1914-ben, nyilvános rendes tanárrá 1917-ben nevezték ki. Többször is betöltötte a dékáni funkciót, az 1927/28-as és az 1928/29/es tanévben a közgazdász Heller a gépészmérnöki osztálynak volt a dékánja, az 1945/46-os tanévre pedig a József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektorává választották.
Rendes tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Mint nem marxista közgazdász 1948-ig taníthatott, 1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia politikai átszervezése során akadémikusi címétõl is megfosztották.
Heller Farkas az 1870-es évek marginális forradalmát létrehozó három irányzat közül az osztrák iskola híve volt. Az osztrák iskola érdemeit Heller abban látta, hogy az - a gazdasági cselekvés végsõ rugói után kutatva - nem rekedt meg a klasszikusoknak a termelés ténye köré összpontosított vizsgálódásánál, hanem lehatolt az önérdeket követõ gazdálkodó alany magatartásának végsõ rugójáig, a szükségletkielégítés folyamatáig.
Az iskola képviselõi a gazdasági cselekvés eme sarkalatos elvére igyekeztek felépíteni elméleti rendszerüket: az érték-, ár- és jövedelemelosztási elméletet, a termelési költségek értelmezését, a tõkeelméletet.
Az osztrák iskolának – akárcsak a marginális forradalom másik két megvalósítójának a teljesítményében – valójában nem a közgazdaságtan elméleti rendszerének a szükségletkielégítés folyamatára való építése a lényeges, hanem az általuk kidolgozott módszertani eljárás. Erre helyezik a hangsúlyt a késõbbi irodalomban is, amikor az 1870- es évek marginális forradalmáról, a differenciálszámításnak a közgazdaságtanba történõ bevezetésérõl beszélnek.
Az osztrák iskola megalapítói, akárcsak Heller Farkas, jogi végzettséggel rendelkeztek, s anélkül, hogy tudatában lettek volna, újra felfedezték a differencálszámítást. Ennek segítségével a gazdasági programozás több alapelvére tapin- tottak rá, többek között az erõforrásokkal való optimális gazdálkodás fõ követelményére. A termelési tényezõk értékét a gazdasági beszámítás elve alapján vezették le, ezzel a
Mátyás Antal akadémikus, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem professzora, határtermelékenységi elmélet létrejöttét egyengették. Az alternatív felhasználással rendelkezõ termelési jószágok esetén a költségeket haszonáldozatként értelmezve, Wieser az opportunity cost fogalom elõfutárává vált, a csökkenõ hasznosság elvének a feltárása hozzásegítette késõbb Marshallt, a cambridge-i iskola megalapítóját a keresleti görbe negatív meredekségének, a kereslet árrugalmasságának a magyarázatához.
A határhaszon-elmélet megszületése idején kora legmodernebb közgazdasági elmélete volt, s azzal, hogy Magyarországon is kezdett gyökeret ereszteni, Heller örömmel állapítja meg, hogy „Magyarország e téren is óriási léptekben igyekezett kipótolni azt, amit viszonyai kedvezõtlensége folytán korábban elmulasztott.” (Heller [1919] 31. o.)
Elsõ, 1904-ben megjelent könyvében1 a 27 éves Heller Farkas azzal az igénnyel lépett fel, hogy a határhaszon-elmélet összes tételét, eredményét egységes szempontból összefoglalja, s feloldja az osztrák iskola elméleti rendszerében mutatkozó ellentmondásokat, betömje az elméleti rendszer hézagjait.
Az osztrák iskola érdemét Heller abban is látja, hogy egy olyan idõszakban újította fel az absztrakciós módszert, amikor Németországban megerõsödött a történelmi iskola befolyása, s ez átcsapott Magyarországra is. A régi német történelmi iskola megalapítója, Wilhelm Roscher, de még inkább az újabb német történelmi iskola vezéralakja, Gustav Schmoller arra hivatkozva vetették el az absztrakciós módszert, hogy a gazdasági élet csak része a társadalmi életnek, így hibás az abból kiszakított vizsgálata. A gazdasági folyamatokat a gazdaságban ható valamennyi tényezõ – mind a gazdasági, mind a nem gazdasági, így az erkölcsi, a kulturális, a pszichológiai, a nemzeti sajátosságokból fakadók stb. – együttes hatásaként kell elemezni. A gazdálkodó alanyok motívumát sem lehet pusztán az önérdekre visszavezetni. Az önérdek örök, változatlan motívumára építve a közgazdaságtan elméleti rendszerét, a német történelmi iskola képviselõi jogosan kifogásolják, hogy a hagyományos elméletben elsikkad a gazdasági folyamatok történelmi alakulása.
Elképzelésük szerint az önérdek mellett a nem gazdasági motívumokat is figyelembe kell venni. S a történelmiséget az összes hatótényezõk idõbeli változásának a nyomon követésével, történelmi leírásukkal kívánták a közgazdasági elméletbe bevinni. Az absztrakciós módszer elvetése folytán azonban az irányzat a gazdaságban muűködõ számos hatóokot képtelen volt megragadni, elméleti rendszerbe foglalni, csupán a gazdaság- történeti leírásáig jutottak el. Schmoller kénytelen volt elismerni, hogy az okozati viszonyok áttekinthetetlensége folytán „...a közgazdasági erõk tevékenységérõl végsõ törvé- nyünk nincs...” (Schmoller [1923] 109. o.)
Menger bírálja a német történelmi iskolát, kiváltképpen Schmollert. Vele szemben az absztrakciós módszer révén nyert elmélet fontosságát hangoztatja. A köztük kirobbant úgynevezett elsõ módszertani vitában Mengernek igaza volt abban, hogy felhívta a figyelmet az absztrakciós módszer jelentõségére. Heller a vitában Menger mellett foglalt állást s tudományos alapossággal érvelt az absztrakciós módszer mellett. A tisztán történelmi irányú gondolkodás – írja – nem elégíti ki az emberi elmét a dolgok mélyebb összefüggéseinek megértésében. Az elmélet az elvont absztrakciós módszer eredményeként jött létre, azért, mert a világot az emberi ész sohasem foghatja fel úgy, hogy egyszerre veszi figyelembe valamennyi hatótényezõt. Aki ezt akarja, az nem látja be, hogy a hatótényezõk sokasága folytán lehetetlen olyan szabály, amely az összes lehetséges esetet magában foglalja. Azoknál, akik elutasítják az absztrakciós módszert, háttérbe szorul a törvények kutatása.
Márpedig elméletre mind nagyobb szükség van ahhoz, hogy az összegyûjtött anyagot értékelni tudjuk, sõt, már ahhoz is, hogy tudományosan felhasználható anyagot tudjunk gyű̂jteni, feltétlenül elõzetes feltevésekre van szükség. (Lásd Heller [1943] 63. o.)
Alig 30 évvel azután, hogy a marginalista forradalom egyik megindítójának, az osztrák iskola megalapítójának, Carl Mengernek a fõmuűve megjelent.
Mint késõbb azonban látni fogjuk, Heller a német történelmi iskola több sajátos meg- állapítását is elfogadja, a német történelmi iskola bírálata mellett tanult is tõlük, s igyekezett szintézist kialakítani az osztrák iskola és a német történelmi iskola között.
Mint az osztrák iskola képviselõje, Heller nem mechanikus másolója az osztrák iskola tanításainak. Önálló gondolkodó, aki gyakran szű̂knek érzi az osztrák iskola elméleti kereteit, igyekszik azokat kitágítani, olyan elemeket belefoglalni az osztrák iskola elméleti keretei közé, amelyekkel már túlhalad az osztrák iskolán. Az egyén szükségleteit, az azok kielégítésére irányuló döntéseket, amelyek az osztrák iskola szerint irányítják a gazdasági folyamatokat, a már hangoztatott megállapítása ellenére mégsem tekinti az elméleti rendszerben végsõ oknak. Mögötte ott van a társadalmi környezet hatása.
„... azzal, ha elismerjük, hogy egyéni viszonyai és képességei alapján dönt minden gazdálkodó cselekvései során, távolról sem állíthatjuk azt, hogy e döntés a társadalmi környezetre való tekintet nélkül és a társadalomba való betagoltságunk figyelmen kívül hagyásával történik. Teljesen igaz, hogy az egyénnek még szükségletei is – amelyek pedig leginkább egyéni sajátosságainak látszanak – a társadalmi környezet hatása alatt állnak, mert környezetünk, társadalmi osztályunk szokásai és követelményei befolyásolják már szükségleteinket is, sõt bátran mondhatjuk, még a döntés módját, a gazdasági ítélkezést is befolyásolja a társadalmi környezet.” (Heller [1926] 264. o.)
Majd egy másik mű̂vében e gondolatot folytatva arról ír:
„Maga a szükségleti skála a társadalom mai bonyolult tagozódása mellett tudvalévõen nem egyedül fizikai szükségleteken nyugszik, hanem egyúttal társadalmi álláson is ... a hivatalnok ruházkodása, lakása és kiszolgálása tekintetében oly mértékben kénytelen alkalmazkodni, amely ezeknél fizikailag sokkal sürgetõbb szükségletek kielégítését veszélyezteti. E tény arra tereli figyelmünket, hogy a vagyoni helyzeten átrostált szükségletek a társadalom szerkezetének megfelelõen szintén bizonyos rétegzést mutatnak.” (Heller [1919] 87–88. o.)
És felveti Heller a kérdést, mi van a javak szűkössége mögött? Hangoztatja, hogy a probléma megoldása tekintetében a határhaszon elmélet még kiegészítésre szorul. Fel kell tárni mindazon tényezõket, amelyek befolyásolják a javak mennyiségét. E tényezõket, túlmutatva a határhaszon-elméleten, az értékképzés távolabbi tényezõinek nevezi. Kifogásolja, hogy e szempontokkal Wieser is, aki Heller tanulmányának a megírása idõpontjában az osztrák iskola vezéralakja volt, csak mellékesen foglalkozott. Az értékképzés e távolabbi tényezõi közé sorolja Heller a munkát is. Mivel a munka terhes a munkás számára, kevesebb munkát fejt ki, érvel Heller, mintha e körülmény nem forogna fenn, s ez is a javak szûkösségének egyik oka. S a határhaszon-elmélettõl elkanyarodva hangoztatja, hogy a határhaszon nem az érték végsõ oka, hanem csak az összes értéktényezõ gyújtópontja.
Egyesíti magában az összes tényezõ hatását, nemcsak a szubjektíveket, hanem az objektíveket is. A határhaszon ilyen értelmezése szerinte nem mellõzi egyetlen objektív tényezõnek sem az értékre gyakorolt befolyását. (Lásd Heller [1906] 1–20. o.)
Kísérletet tesz Heller a profit magyarázatára. A gazdasági beszámítás elve alapján a megtermelt termék értékét a termelésben részt vett tényezõk közremű̂ködésének kell beszámítani, az optimális allokáció követelménye ez. S az így kapott értékrészeket kell szétosztani a munkás, a tõke passzív tulajdonosa, a kölcsöntõkés vagy a részvényes és a földesúr között munkabérként, kamatként és földjáradékként. A profit számára a gazdasági beszámítás elvén, így a határtermelékenységi elven nyugvó jövedelemelosztási elméletben nincsen hely. A vállalkozó nem önálló termelési tényezõ. Irányító, szervezõ munkájáért a munka különleges ügyességet, magas szakképzettséget igénylõ voltának megfelelõ munkabért kap.
Heller Böhm-Bawerk határpárok elméletét szélesíti ki a profit problémájának a megoldására. Heller értelmezésében mind a fogyasztási javak, mind a termelési szolgálatok piacán a határon lévõ vevõk és eladók értékítélete alapján képzõdnek az árak. Ezek az értékítéletek azonban eltérõ megfontolások révén jönnek létre. A fogyasztási javak piacán „... a kínálat oldalán álló felek értékelése a termelési költségekben szilárd alapot nyer.” (Heller [1921] 93. o.) A vevõ viszont határhaszna szerint értékeli a jószágot. A termelési szolgálatok piacán a munkás mint eladó számára a megszokott életszínvonal jelenti az alsó bérhatárt; a felsõt, a vállalkozó mint vevõ számára fennálló bérhatárt viszont a munka határtermelékenysége határozza meg. A tõke és a föld piacán hasonló- képpen alakít ki Heller alsó és felsõ határokat a kamat és a földjáradék számára. Az eladók és vevõk eltérõ értékelése folytán „semmi kényszerítõ körülmény nincs ... arra, hogy a határvevõ és a határeladó értékelése tényleg egy pontban találkozzék”. (Heller [1921] 82. o.) Ennek következtében az eladók, vevõk által kért, illetve kínált árak között az egyensúlyi elmélet képviselõinek felfogásától eltérõen mindkét piacon rés mutatkozik. És eme árkülönbözetet nagyobb rutinjánál, jobb üzleti tájékozottságánál, erõbeli fölényé- nél fogva a vállalkozó használja ki és sajátítja el profitként. „A tisztán gazdasági tényezõk tehát ... csak két árhatárt állapítanak meg” (uo.), az azonban, hogy a tényleges ár hol fog az árhatárokon belül kialakulni, ...már más tényezõktõl függ”. (Uo.)
„Az árnak a két árhatáron belül való elhelyezkedésénél tehát már nem gazdasági tényezõk, egyéni és társadalmi körülmények nyernek döntõ befolyást.” (Heller [1921] 83. o.) A piac tökélet- lensége folytán ily módon Hellernél, de az osztrák iskola többi képviselõjénél is az árrések között több egyensúlyi ár is lehetséges, ezek azonban az egyensúlyi elmélettõl eltérõen nem fejeznek ki optimumhelyzetet, Hellernél viszont lehetõvé teszik a vállalkozó számára profit realizálását. A gazdasági beszámítás elméletében – állapítja meg Heller – semmi sem okozott olyan nehézséget, mint a profit magyarázata. Noha a gazdasági életben lépten-nyomon szembetalálkozunk a profittal, az elméletben viszont nincs a számára hely.
Heller megoldása: ha értékelméleti alapon nem is magyarázható a profit, de magyarázható az árelmélet alapján.
Heller a profit magyarázata során már az 1920-as évek elején figyelembe veszi a piac tökéletlenségeit, az aszimmetrikus informáltságot s ezzel a korlátolt racionalitást, amelyek majd a késõbbi közgazdaságtanban nyernek fontos szerepet. S az új osztrák iskola képviselõi, különösen Mises, Kirzner fogják majd néhány évtizeddel késõbb a profitot a tökéletlen informáltság következtében fennálló árkülönbözetekbõl magyarázni.
Az egyensúlyi helyzet megbomlása is profitot eredményez Hellernél a vállalkozó számára. Megvizsgálja, miként hat a pénz mennyiségének a forgalom ellátásához szükséges mértéken túli megnövekedése az árszínvonalra. Transzmissziós csatornaként Wiesernek a pénz jövedelmi elméletét használja fel, de túlmegy Wieseren és túlmegy a mennyiségi pénzelmélet mai képviselõinek a felfogásán is. Akár csak Wieser elméletében, Heller szerint is a megnövekedett pénzmennyiség egyenlõtlenül oszlik meg a gazdálkodó alanyok között. Megváltoznak ezáltal a jövedelemelosztási viszonyok, változik a kereslet szerkezete, változnak az árarányok, lassan emelkedni kezd az árszínvonal is. A termelési javak tulajdonosainak a jövedelme azonban csak késve követi az árszínvonal emelkedését. Következésképpen: a vállalkozók az árak és költségek különbözeteként átmenetileg profitot realizálnak.
Azok az osztályok, amelyek életszínvonala csökken, igyekeznek ennek ellenállni, s pénzjövedelmüket az új árszínvonalhoz igazítani. A változás nyertesei viszont igyekeznek ezt meghiúsítani, hogy a termelésbõl számukra nagyobb hányad jusson. Megindul „a küzdelem, melyet a társadalom különbözõ osztályai ... azért a hányadért folytatnak, mely nekik a társadalmi termelésbõl jut. Ez a küzdelem az – írja Heller – amelynek eredménye az általános árszínvonal.” (Heller [1919] 223. o.)
Azt tartja, hogy a régi egyensúlyi helyzet, a régi árarányok csak akkor állnának helyre, ha az erõviszonyok is a régi egyensúlyi helyzetbe kerülnének vissza. Ez azonban szerinte aligha sikerülhet, így „az új egyensúlyi helyzet sohasem lehet ugyanolyan, mint volt a régi...”. (Heller [1919] 228. o.) Következésképpen, hangoztatja Heller, túlmenve kora és a mai mennyiségi pénzelmélet, így Friedman felfogásán is, a pénzmennyiség növekedése hosszú távon sem semleges, tartósan megváltoztatja az árarányokat, ezzel tartósan befolyásolja a gazdaság reálfolyamatait. S mivel a különbözõ javak árait eltérõ mértékben érintette, az árszínvonal változása – Irving Fishertõl, Friedmantõl és a mennyiségi pénzelmélet más képviselõitõl eltérõen – nem egyenletes, nem arányos a pénzmennyiség változásával. Azonkívül azzal, hogy az árszínvonal alakulását társadalmi csoportok nemzeti jövedelembõl való részesedéséért folyó küzdelmének eredményeként ábrázolta, a modern költséginfláció lényegére tapintott rá. S az erre vonatkozó vizsgálódása a nem egyensúlyi folyamatra irányul, ami majd késõbb az új osztrák iskolának lesz jellemzõ vonása. Ez az irányzat az egyensúly felé közeledés folyamatának kutatását tartotta lényeges feladatnak, s bírálta az egyensúlyi elméletet, mivel képviselõi figyelmüket az egyensúlyi helyzetre szegezik, ezzel fontos problémák esnek ki vizsgálódásuk körébõl. Közgazdaságtana 1945- ös kiadásában Heller már azt hangoztatja, hogy „az összes piacoknak ... teljes egyensúlyba helyezkedése csak egészen kivételesen valósulhat meg.” (Heller [1945] 78. o.)
Tanulmányunk eddigi részében azokból a problémákból ragadtunk ki néhányat, amelyeket Heller az osztrák iskola elméleti keretei között kívánt megoldani, ami által azután helyenként túl is haladt az osztrák iskola álláspontján. Nem mindig sikerült azonban lényeges problémákat az osztrák iskola szûk elméleti keretei közé bekényszeríteni. Ilyen esetekben az alkalmazott közgazdaságtant vagy gazdaságpolitikát igyekszik felhasználni a problémák ábrázolására, magyarázatára.
A közgazdaságtant Senior (1790–1864) osztotta fel tiszta vagy elméleti közgazdaságtanra, valamint alkalmazott közgazdaságtanra vagy gazdaságpolitikára. Szerinte az elméleti közgazdaságtan csak az általános alapelveket állapítja meg, nem igyekszik a dolgok tényleges menete számára útmutatást adni. A gazdasági folyamatok tényleges alakulásá- val, a gazdasági élet kívánatos rendjével az alkalmazott közgazdaságtan foglalkozik. Heller kibõvíti az alkalmazott közgazdaságtan körét. Ennek keretében olyan problémákkal is foglalkozik, amelyek az elméleti közgazdaságtanba tartoznának, de azon kívül rekedtek. Arról ír, hogy az alkalmazott közgazdaságtan azzal, hogy közelebb hozza az elmélet általános megállapításait az élet változatosságához és bonyolult körülményeihez, egyúttal megvilágítja azokat a tényezõket, „amelyeket nehéz feladata megkönnyítése ér- dekében az elmélet kikapcsolt és elhanyagolt.” (Heller [1947] 34. o.)
Az a Heller, aki az elméleti közgazdaságtanban bírálja a német történelmi iskolát az absztrakciós módszer elvetése miatt, az alkalmazott közgazdaságtanában igyekszik szintézist kialakítani az osztrák iskola s általában a neoklasszikus elmélet és a német történel- mi iskola tanításai között.
Azt tartja, hogy míg az elmélet csak a gazdasági rugókat és a jelenségek gazdasági oldalát veszi tekintetbe, az alkalmazott közgazdaságtan „...inkább az egész élettel, amelyben az ethikai szempontok is bent foglaltatnak, törõdik”. (Heller [1904, 1988] 87. o.) Az alkalmazott közgazdaságtanban, amely a szociálpolitikát is magában foglalja, Heller már azt hangoztatja, hogy az ember nem csupán gazdasági lény, hanem sokkal egyetemesebb célokat követ. A gazdaságnak a társadalomba való beágyazását, a gazdaságin kívül a többi motívumot az elmélet nem veheti figyelembe, mert akkor nem marad elmélet, de eme szükséges vizsgálatokat elvégezheti az alkalmazott közgazdaságtan, a gazdaságpolitika (Heller [1920]).
Az alkalmazott közgazdaságtan kutatási körébe utalja a gazdasági intézményeknek, a gazdasági folyamatok történelmi lefolyásának a vizsgálatát. „...mily feltételek alatt ke- letkezhetik az illetõ intézmény, vagy rendszer, miként alakul át a körülmények változása következtében?” (Heller [1904, 1988] 76. o.) Mintha csak a modern közgazdaságtan egyik legújabb ága, az új intézményi iskola által megfogalmazott komparatív intézményi elemzés bukkanna fel, amikor Heller arról ír, hogy meg kell vizsgálni, melyik intézménynek mik az elõnyei és mik a hátrányai (Heller [1904, 1988] 76–77. o.). Az osztrák iskolánál, az egész neoklasszikus közgazdaságtanban hiányzó utalás a történelmi szemlélet fontosságára lépten-nyomon felmerül Hellernél az alkalmazott közgazdaságtannal, gazdaságpolitikával foglalkozó mûveiben, cikkeiben. „... a közgazdaság ... fejlõdését a történelem erõi irányítják ... A történelem kerekein gördül az emberek társadalmi élete és változnak a gazdálkodás módjai, a társadalom összetétele és ennek kereteit megadó intézmények”. (Heller [1947] 6. o.) „A történelem erõinek hatása elsõsorban a közgaz- daság alapszerkezetében, annak átalakításában domborodik ki”. (Uo.) „A társadalom alkotó tényezõinek idõvel való változásával a fennálló szerkezet elveszíti értelmét. Új erõk lépnek fel, amelyek érvényesülést kívánnak. Az ellentét a fennálló rend és a fejlõdés tényezõi között az elõbbi elavulásával növekszik és a társadalom elrendezésére irányuló új törekvések forrnak ki”. (Heller [1947] 7. o.) Éppen ezért „... a tudományos kutatás folytán elért eredmények a történelmi fejlõdés folytán bizonyos viszonylagossággal bír- nak”. (Heller [1904, 1988] 79. o.)
A gazdasági folyamatok történelmi alakulásának nyomon követése jegyében vázolja fel Heller a tõkés vállalat kialakulásának a folyamatát. A vállalkozó elõször szétszórtan dolgozó háziiparosok termékeit értékesítette, anyaggal, hitellel látta el õket. Majd igyekezett az egymástól elszigetelten termelõket egyesíteni, egy helyen tömöríteni. A munka- megosztás ezzel nagy lendületet kapott. A termelési folyamatok felbontása lehetõvé tette a találmányok létrejöttét. A tõke expanziós ereje azután az üzemek egyesítését valósította meg, amely lehet horizontális, vagy vertikális.
A gazdasági intézményeket, a gazdaságpolitika alakulását fejlõdésében igyekszik Heller alkalmazott közgazdaságtana bemutatni, amint erre a fejezetcímek is utalnak: A hitelbankok kifejlõdése, A bankszervezet átalakulása, A vasútpolitika kialakulása, A külkereskedelempolitika fejlõdése stb.
Foglalkozik Heller a tõke keletkezésének a problémájával is. Az osztrák iskola ábrázolásában a tõke a szükségletkielégítésre irányuló törekvés során keletkezett. Az egyén rádöbbent arra, hogy szükségletét jobban ki tudja elégíteni, ha nem közvetlenül munkával és a természet által közvetlenül nyújtott eszközökkel, kõvel, husánggal igyekszik a szükséges fogyasztási cikkeket megszerezni, hanem elõbb közbensõ javakat, termelési eszközöket, azaz tõkejavakat készít velük és az általa elõállított tõkejavakkal folytatja a termelést, amely ily módon sokkal eredményesebb lesz. Heller messze elkanyarodik az osztrák iskola álláspontjától, a módszertani individualizmustól, amikor a tõkét nem azonosítja a termelési eszközökkel, azok szerinte a társadalmi viszonyok folytán váltak tõkévé. Mihelyt kialakult az egyéni szabadság, kialakult a tulajdonnélküliek széles tömege – írja – „a tárgyi termelési javak birtokából olyan erõ sugárzik ki, amely az ilyenek nélkül szûkölködõ egyének gazdasági aktivitását és a tulajdonos részérõl a vezetõ szerepnek, pusztán gazdasági alapon, cserefolyamatok útján magához ragadását teszi lehetõvé”. (Heller [1921] 36. o.)
„A tõke tehát ... olyan társadalmi tényezõ, az emberek között keletkezõ társadalmi viszonylat, melyet a hatalmi tényezõ gazdasági válfajának mondhatnánk.” (Heller [1919] 316. o.)
A konkrét termelési eszközöket nem tekinti tõkének, mert azok „csakis személyi viszonylataikban, hatalmi kihatásukban nyernek olyan működési kört, amelyre a tõkefogalom már ráillik”. (Heller [1921] 334–335. o.) Hellert magyar kortársai az immateriális tõkeelmélet képviselõjének tekintették.
Heller a vállalkozó magatartásának motívumát már nem fogyasztói jóléte emelésében látja. „... a tõkében rejlõ hatalom ... a gazdasági eredményt mintegy önmagáért, az annak birtokában lévõ vállalkozó személyes szükségleteinek legmesszebbmenõ kielégíté- sén túl is keresi. Csak ebbõl magyarázható a tõke szervezõ erejének az úgyszólván korlát nélküli terjeszkedési törekvése...” (Heller [1921] 348. o.)
Az osztrák iskola, akárcsak a neoklasszikus közgazdaságtan s még inkább az új osztrák iskola figyelmét csak egy intézménynek, a piacnak a vizsgálatára korlátozta. A piaci automatizmusok szabad mûködésétõl várta a gazdasági folyamatok szabályozását. Heller óvatosságra int a gazdasági liberalizmussal szemben. „...a gazdasági szabadság mint egyedüli szervezési elv nem állotta ki az élet próbáját. Ösztönzõ ereje igen nagy, de az önzés számára oly tág teret nyújt, hogy ebbõl komoly társadalmi bajok származnak.” (Heller [1947] 23. o.) A közgazdaságtudománynak a gazdasági összefüggések feltárásá- hoz szüksége van a gazdasági szabadság feltételezésére. „... a verseny hipotézise – írja – becses megismerési eszköz”. (Heller [1937] 13. o.) Azonban „a heurisztikus eszközbõl ... gazdaságpolitikai elv lett”. (Uo.)
A verseny szabadsága, a piac erõi azután Hellernél új intézményi alakulatokat, a monopóliumokat hozták létre. „A gazdasági szabadság – írja – olyan alakulatokat termelt ki, amelyek mint nagy tõketömörülések az állam hatalmával vetélkedõ hatalmat teremtenek a verseny elnyomásával, és így egyes területeken kikapcsolják azt a szabályozó erõt, amelytõl a liberalizmus az önzés megfékezését várta.” (Heller [1947] 23–24. o.) A sza- badjára engedett közgazdaság – hangoztatja Heller – vezetett el a kapitalizmushoz, majd az általa felszabadított erõk révén „... a kapitalizmus fejlõdésének új szakaszába lép, amelyet monopolkapitalizmusnak neveztek”. (Heller [1947] 27. o.) „A szabadelvű gazdaságpolitika ezzel nem számolt. A versenyre épített gazdaságban feltétlenül bízott.” (Heller: uo.)
A hagyományos közgazdaságtan történelmietlenül közelíti meg a monopóliumokat. A hangsúlyt arra helyezi, hogy a monopolista nem árelfogadó, hanem önálló árpolitikát folytat. De a monopólium ilyen megközelítésében feloldódik minden különbség a modern monopóliumok, a korai kapitalizmus nagy monopolerõvel rendelkezõ kereskedelmi társaságai, a középkori céhek monopolisztikus tevékenysége, vagy már a régi római birodalomban fennálló monopóliumok között. Walter Eucken arról ír, hogy „... a mai monopóliumra vonatkozó elméleti tudásunk alapján ismerhetjük meg nagyon alaposan a monopóliumok kihatásait a császári Rómában, a késõi német középkorban, vagy a XVIII. század Németországában”. (Eucken [1941] 124. o.) Blaug szerint Cournot az 1838-ban megjelent munkájában „...nemcsak a tiszta monopólium elméletét alapozta meg, hanem a duopólium elméletét is”. (Blaug [1968] 318. o.) Hellernél a modern monopóliumok a tõkés fejlõdés termékei, más sajátosságokkal rendelkeznek, mint a korábbi monopóliumok. Létrejöttükkel a tõkés rendszer önmagával kerül ellentmondásba, mert „... a javak ritkaságának a csökkentése a kapitalizmus létalapja.” (Heller [1934] 327. o.) „Nem a tömeg termelés-e a nagyipar egyedüli értelme?” (Heller [1934] 336. o.) A monopóliumok viszont megszorítják a termelést. Részben a monopóliumokat is felelõssé teszi Heller a munkanélküliségért, mivel visszafogják a termelésüket, s ezáltal „... oly munkások beállítása elmarad, kiknek foglalkoztatása szélesebb körű piac mellett lehetséges volna.” (Heller [1934] 321. o.) Mivel a monopóliumok kikapcsolják a verseny szabályozó erõit, Heller szerint „... elkerülhetetlenné lett tehát új szabályozásról gondoskodni”. (Heller [1947] 27. o.)
A piac erõinek szabaddá tétele, mutat rá Heller, nemcsak a monopóliumok létrejöttéhez vezetett, hanem nyomában „a társadalmi osztályok között erõs feszültség keletkezett, melynek enyhítésére a klasszikus elmélet nem tudott segítséget nyújtani....”. (Heller [1946] 6. o.)
Bírálva a liberális gazdaságpolitikát, annak célkitûzéseit – Heller szerint – más irányú fejlõdés is keresztezte. Azt tartja, hogy veszélyes dolog a közösség számára fontos, sõt alapvetõ szolgálatok nyújtását magánmonopóliumokra bízni. A városok gázzal, villannyal való ellátásáról maguknak a városoknak kell üzemek létesítésével, működtetésével gondoskodni. Ez viszont Heller szerint ellenkezik a szabadelvű megoldással. Heller a közérdek és a gazdaságossági szempont egyesítését vegyes vállalatok létesítésével véli megoldani, amelyet a város és a magántõke részvénytársaság formájában együttesen működtetne.
Ugyancsak ellenkezik a liberális felfogással Heller ama javaslata, miszerint országos kihatású létesítményeket célszerű állami kézbe venni, egységes irányításról, szabályozásról gondoskodni, ilyen területekre beruházni. Ilyen új állami feladatként jelöli meg az energiagazdálkodást (Heller [1947] 32. o.).
A szabadkereskedelmi álláspontnak világgazdasági síkon történõ érvényesítése gyakran nemzeti érdekekkel kerülhet konfliktusba. Ilyen esetben Heller elismeri a védvám jogosultságát.
A munkanélküliség leküzdésére már 1920-ban közmunkák létesítését javasolja (Heller [1920] 29. o.). Ezzel ellentétbe kerül Hayek 1931-ben kifejtett gondolatával, amely szerint a közmunka beindítása csak bajokat okoz, mert megváltoztatva a termelés helyes szerkezetét, elõbb-utóbb önmagát szünteti meg, s már elõre állást foglal Keynes Általános elmélete körül az állami kiadások kérdésében kibontakozó vitában. Hayek teljes foglalkoztatást tételezett fel érvelése során, Heller viszont – akárcsak Keynes – számolt a munkanélküliség létével.
Heller a liberális gazdaságpolitikát bíráló nézeteivel nem állt egyedül Magyarországon a két világháború közötti idõszakban. A hazai közgazdaságtudomány másik két kiemelkedõ egyénisége, Balás Károly és Navratil Ákos szintén kétségbe vonták a szabad verseny üdvös hatását, és indokoltnak tartották az állam bizonyos fokú gazdaságpolitikai beavatkozását. Balás szerint a szabadkereskedelmi gazdaságpolitika felületes világpolgári ideológián, semmittevéssel egyértelmû laissez faire jelszaván épül fel. A szabad kereskedelemmel szemben a védvámok mellett száll síkra. Navratil arról ír, hogy „...az erõ- sebb már indulásnál elõnyben van a gyengébbel szemben ... a verseny tökéletlen, nem szabad...”. (Navratil [1939] 746. o.) S a romboló versennyel, a helyébe lépõ monopóliumokkal szemben „... elõtérbe lép az állam tevékenysége a gazdasági szabad küzdelem hátrányainak ellensúlyozására”. (Navratil [1939] 167. o.)
Az állam gazdasági szerepvállalásának igénylése sajátos történelmi helyzetünk tükrö- zõdése lehetett. Az elsõ világháború elvesztése s a trianoni békeszerzõdés következtében meggyengült, nehéz helyzetbe került polgárságnak szüksége lehetett az állam gyámkodá- sára. De Magyarország sok évtizedes fejlõdése folytán olyan tapasztalatokat is tartalmazhatott, amelyekkel mi nyolc év után még nem rendelkezünk.
Heller életművét értékelve meg kell állapítani, hogy bár az osztrák iskola képviselõje volt, de megállapításai túlmutatnak az osztrák iskolán.
Az elmélet terén olyan problémákat vetett fel, amelyek az osztrák iskola, illetve a hagyományos közgazdaságtan más irányzatainak képviselõinél nem merültek fel, s amelyeket most kezd elméleti keretbe foglalni a modern közgazdaságtan, amelyen belül ki kell emelni az új intézményi iskolát. Érdemébõl nem von le semmit, hogy ez nála a német történelmi iskola és az amerikai institucionalizmus hatása, mivel a problémák Hellernél sajátos összefüggésben, eredeti megvilágításban bukkannak fel.
Ugyanakkor az új osztrák iskola bizonyos elemei is megtalálhatók nála, jóval az új osztrák iskola megjelenése elõtt, noha az utóbbi irányzat alapkoncepciójának, a piaci automatizmusok csodájának a hangoztatása távol állt tõle.
A maga korában új gondolatként jelentkezett írásaiban a tökéletlen, aszimmetrikus információ bevezetése az elméletbe, eredeti módon jelentkezett nála a gazdasági folyamatok történelmi, társadalmi hátterének, a történelmi fejlõdésükben ábrázolt intézmények gazdasági szerepének, a modern monopóliumok létrejöttének és történelmi meghatározottságának a felismerése, s teljesen új volt az a kísérlete, hogy hidat verjen az absztrakciós módszer alkalmazásának eredményeként létrejött elmélet és a hagyományos elmélet által nem magyarázott, abból kimaradt jelenségek között.
Hivatkozások
BLAUG, M. [1968]: Economic Theory in Retrospect. London.
EUCKEN, W. [1941]: Die Grundlagen der Nationalökonomie. Jéna.
HELLER FARKAS [1904, 1988]: A társadalmi gazdaságtan tudományának feladata a gyakorlati kérdésekkel szemben. Athenaeum, Reprint Békéscsaba.
HELLER FARKAS [1904]: A határhaszonelmélet bírálata. Közgazdasági Szemle.
HELLER FARKAS [1919]: Közgazdaságtan. Budapest.
HELLER FARKAS [1920]: Szociálpolitika. Budapest.
HELLER FARKAS [1921]: Közgazdaságtan, Budapest.
HELLER FARKAS [1934]: Áralakulás és nemzeti jólét. Közgazdasági Szemle.
HELLER FARKAS [1937]: Korunk gazdasági bajai és a közgazdasági tudomány. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.
HELLER FARKAS [1943]: A közgazdasági elmélet története. Budapest.
HELLER FARKAS [1945]: Közgazdaságtan, I. kötet: Elméleti közgazdaságtan. Budapest.
HELLER FARKAS [1946]: Visszapillantás a közgazdasági elmélet fejlõdésére. Közgazdasági Szemle.
HELLER FARKAS [1947]: Közgazdaságtan, II. kötet: Alkalmazott közgazdaságtan. Budapest.
NAVRATIL ÁKOS [1939]: Közgazdaságtan.
SCHMOLLER, G. [1923]: Grundriss der allgemeinen Volkswirtschaftslehre I. München-Lipcse.
