(Szombathely, 1818. november 13. – Ponto do Cuio, 1864. november 9.) földrajzi felfedező.
Magyar Imre öttömösi földbirtokos törvénytelen fia. Az elemi iskolát Dunaföldváron végezte, majd 1838-ban Pestre került. Egyetemet nem végzett, mert 1842-ben Fiuméba ment, ahol a tengerészeti iskolát elvégezve 1843-ban tengerészkadét lett és egy osztrák postahajón eljutott Brazíliába.
Különböző hajókon szolgálva bejárta a Karib-tengert. Főleg rabszolgaszállító hajókon szolgált Madagaszkártól a Kelet-indiai szigeteken keresztül Havannáig. 1845-ben La Plata állam flottahadnagya lett a La Plata és Uruguay közti háborúban. Dél-Amerika belsejébe tervezett felfedező utat, melyhez a Magyar Tudós Társaságtól kért anyagi támogatást. Mivel ezt nem kapta meg, Dél-Amerika helyett Afrikát vette célba.
Már kalocsai, majd szabadkai diákkorában a tenger és a természetkutatás volt minden érdeklődésének tárgya. 1843-ban osztrák kadétként érkezett a brazíliai Santosba, ahol kalandvágyó természetétől űzve beállt egy spanyol csempészhajóra, amely az új-guineai vizekre indult. Ez az út öt hónap alatt 1500 spanyol tallért jövedelmezett, amiből szextánst, egyéb műszereket vásárolt, és hat hónapig navigációt tanult Havannában. Másodkormányosnak szegődött az Albatros nevű spanyol hajóra, amelynek kapitánya útközben meghalt, így Magyarnak módjában állt elsajátítania a hajó önálló vezetését. Megfordult Szumátrán, Jáván. Madagaszkáron sárgalázt kapott, amiből a Jóreménység fokán gyógyították ki. Egy portugál kereskedelmi hajóval jutott Rio de Janeiróba, itt ismerkedett meg Vámosi József debreceni származású gazdag kereskedővel, akinek ajánlólevelével jelentkezett don Manuel Rosas diktátornál, és a Buenos Airesben letett sikeres vizsga után flottahadnagyi pátenslevelet és egyben állampolgárságot szerzett.
Mikor 1845 augusztus 23-án az egyesült angol francia erők a Riachuel folyón szétverték az argentin flottát, Magyar László nagy szerencsével kerülte el a halálbüntetést. Mivel szinte egyetlen nagyhatalomnál sem kapott tengerésztiszti megbízatást, a Mato Grosso és az Amazonas forrásvidékére tervezett expedíciót, amelyre a Magyar Tudós Társaságtól kért anyagi támogatást, pontosabban 12 000 pengő forintot a hároméves utazáshoz. Az uruguayi Maldonában várt több mint egy évig a válaszra, elutasítása után Afrikát választotta, és 1848 decemberében Benguelában átvette a kalabári négerszultán, Trudodati Dalaber Almanzor flottájának főparancsnokságát. Innen került Biébe és lett lelkes Afrika-kutató, Livingstone tudományos vetélytársa a Kongó és Zambézi forrásvidékén.
Afrikai utazásai
1848 májusában érkezett Afrikába, s a Ponta de padrao fokot megkerülve 12-én jutott a Kongó torkolatához. Célja az volt, hogy felhatoljon a folyó forrásvidékére. Hat cabindai matróz kíséretében vitorlázott és evezett a folyón egyre beljebb a szárazföld belsejébe. Vállalkozása azért is veszélyes volt, mert a folyam sodrása a torkolatnál különösen erős. "A hatalmas folyam ...hat tengeri mérföldnyi széles torkolatján nagy sebességgel keletről nyugatra önti sárga, zavaros vízét a tengerbe, oly iszonyú erővel, hogy abban színét és édes ízét még három tengeri mérföldre is megtartja kitűnőleg."[2] A folyón felfelé haladva a Bahia dos Ingleses öböl, a Kókusz-sziget (Ilha dos Coqueiros), Ponta da Lenha (Erdőfok) érintésével érte el Bomát, a rabszolga-kereskedelem egyik központját, ahol a Kongó kétfelé ágazik, s a két ág között helyezkedik el a Pálmafák-szigete. Innen már gyalog haladt útja végcéljáig, a Fára-szongói vízesésig. Magyar érdemének kell tekinteni, hogy ezen útja során ő fedezte fel a Kuango folyó felső folyását. Tudósításai nyomán világos kép rajzolódott ki Afrika kései rabszolga-kereskedelméről. Ezt ugyan az 1815-ös bécsi kongresszus betiltotta és az angol hajók voltak hivatottak megakadályozni a rabszolgák átszállítását Amerikába, ám nem sok sikert könyvelhettek el e téren.
Az Atlanti-óceán partjára visszatérve a part mentén 1848.dec.9-én jutott el Benguelába. Itt értesül arról, hogy 80-90 mérföldnyire az ország belsejében nagy síkságok, gyönyörű tartományok fekszenek egészséges éghajlattal és a jövevények irányában barátságos lakókkal. Tízezer frankot érő pénzén árut vásárol, s 1849. január-februárjában innen indul egy karavánnal a Bié-fennsíkra. Biéből a karavánok mindig árukkal gazdagon megrakodva érkeztek Benguelába. Ezért is eshetett erre az úti célra Magyar választása, akit tehát eleinte nem annyira a kutatási vágy, tudományos szenvedély, hanem inkább a kalandszeretet, s főként életének körülményei irányítottak a földrajzi felfedezésekhez. A karavánok általában igen népesek voltak, néha háromezer embert is kitettek. Ezek egy része fegyveres kísérő, nagyobb részük azonban teherhordó. A terhet szállítási alkalmatosságok hiányában még emberi erővel szállították. Magyar László is csatlakozott egy karavánhoz, melyet egy Mursza nevű biéi nemes vezetett, akit Magyar későbbi fejedelmi apósa évek múlva méreggel megöletett. A fehér ember mindig emelte a karaván tekintélyét és növelte biztonságát, így Mursza is örömmel vette Magyar Lászlónak, illetve személyes kísérőjének, kiszongójának, Pakaszérónak, valamint tolmácsának és málhát cipelő három rabszolgájának a csatlakozását. Útközben kapta Magyar László afrikai nevét, mivel gyakran kérdezősködött, a portugál como (micsoda) szó után a bennszülöttek Enganna Komónak (Komo úrnak) nevezték el, mely nevet egész afrikai élete során megtartotta. Az út során Magyar feladata volt, hogy a karaván nevében a termékekből, posztóból álló vámot a törzsfőnököknek átnyújtsa. Az út ellenséges törzsek fenyegetése közt haladt, örökké ébernek kellett lenni az áru ellopásának megakadályozása miatt is. Az útleírásban említés történik egy romantikus találkozásról is egy benguelai portugál kereskedő szép özvegyével, aki hét év múlva majd megmenti Magyar László életét. Több tartományon áthaladva végül a karaván szerencsésen megérkezik Biébe. Magyar Pakaszéró falujában, Masisi Kuituban keres magának végleges szálláshelyet.
Magyar a biéi fejedelem engelyével a Kuitu folyó partján építi fel tanyáját, s rabszolgái, mintegy 50 ember, kunyhóit. A telep felépülve 30 nagyobb és 50 kisebb épületből állt. Magyarnak bemutatkozásra fel kellett keresnie az ország fővárosát, Kombála-an-Bihét, s meglátogatni Kajája Kajángula fejedelmet. A fejedelem olyannyira "kitüntette" figyelmével, hogy feleségül hozzáadta egyik leányát, Ina-Kullu-Ozorot, aki akkor még csak 14 éves volt. Ozoro odaadó társa lett Magyarnak, s több fiút is szült neki. Magyar maga írja le, hogy afrikai szokás szerint többnejűségben élt. Fő felesége, Ozoro révén sok rabszolga birtokába jutott, s az előkelő rokonság miatt joggal gondolhatott arra, hogy egykor majd Magyar-sarj kerülhet Bié trónjára. Biében megtelepedve tervezte megismerni Lunda-országot, vagy amint nevezni szokták: a Muata Jamvó birodalmát. (A lunda egy bantu törzs Zaireben és a 16. században hatalmas birodalmuk volt a Kongó-medencében. A Muata Jamvó az uralkodó megnevezése volt.) A felfedező úthoz szükséges anyagiak előteremtésére több árut Benguelába szállíttatott és ott nyereséggel eladta. Karavánja 1850. február 20-án indult útnak 235 fegyveressel. Útjára felesége és rabnői egy része is elkísérte. Több tartományt bejárt, egy sereg afrikai törzsnél megfordult. Magyar László ezen az útján felfedezte a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területét, s a Kasai folyót követve augusztus vége felé érte el útja talán legészakibb pontját, Yah Quilem városát. 1851. május végén indult vissza Biébe. Útját úgy irányította, hogy felkeresse Kabebét, a rettegett uralkodó, Muata Janvo székvárosát. Lunda-ország fővárosának életét, Muata Jamvó barbár pompájú udvarát először Magyar László írta le. Tudósításából derült ki az uralkodó kegyetlensége, aki egész települések lakosságát adta el rabszolga-kereskedőknek a nemesek kivételével, akiket viszont kivégeztetett. Alattvalóit sokszor orr-fül, szeméremtest levágásával büntette. A fejedelmet Magyar 300 felesége körében találta, akik a testőrségét alkották. Leírásából képet alkothatunk a rabszolga-kereskedők kapzsiságáról és embertelenségéről is, akik úgy védekeztek a rabszolgák körében fellépő depresszió ellen, hogy napközben többször énekeltették őket. Mivel Muata Jamvo birodalmába először 1843-ban Garca Joakim Rodriguez portugál utazó jutott, s Magyar után csak 1880-ban számolnak be az országról Buchner és Pogge német kutatók, ezért Magyar fontos híreket közölt az ország elhelyezkedéséről és társadalmi állapotairól. Földrajzi felfedezéseinél nem kevésbé fontosak a Kongó mentén végzett néprajzi kutatásai a muserongo és kongo népek között. Bié lakosságának, a mbunda népnek a kutatásában Magyar László leírása mindmáig alapvető forrásmunka.
Második nagy belső-afrikai útja 1852 májusától 1854 közepéig tartott. A Cubango folyó és az Okavango-mocsár vidékét kutatta, ahol addig ismeretlen népet, az általa mukankála néven nevezett az angolai busmanokat fedezte fel. (A busmanok felfedezését a tudománytörténet azonban Serpa Pinto portugál kutató jóval későbbi, 1877-78-as útjának tulajdonítja.) Útja során meleg fogadtatásban részesül Gambosz tartomány portugál helytartója részéről, átvág az afféi homoksivatagon, átkel a Kunéne folyón, eléri Kanyáma tartományt és az ország fővárosában, Námbámiban Haimbri király vendégszeretetét élvezi. Visszafelé a portugál helytartónak részletes jelentést tesz és a sivatagban szerzett szembetegsége miatt két hónapot Gamboszban kénytelen tölteni. Egy rablótámadást túlélve végül szerencsésen visszatér biéi otthonába.
A Zambezi folyamrendszerét és a Kuanza mellékfolyóit kutatta, amikor karavánját megtámadták és megsebesült. Sebesülése után 1855-ben indult újra Biébe, ahová 1856-ban érkezett meg. De a Biében kitört belháborúban meggyilkolták Magyar László apósát, a fejedelmet. Így Magyar Lászlónak is menekülnie kellett. Felépülve két fiát Mosszamédeszbe vitte a missziós iskolába, ő pedig visszatért Benguelába.
Kutatási anyagát, útleírásait, az általa készített térképeket hazaküldte a Magyar Tudományos Akadémiának. Ezekből 1859-ben az Akadémia kiadásában jelent meg könyve, „Magyar László dél-afrikai utazásai 1849–1857. években” címmel. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Erről az értesítést és könyve magyar kiadását, s 140 arany összegű honoráriumát a portugál tisztviselők hanyagsága miatt csak 1861.decemberében kapta kézhez.
