(Dálnok, 1470 k. – 1514. július 20.) az 1514-es, parasztfelkelésbe torkollott keresztes hadjárat katonai vezetője.
Dózsa György Dálnokon született, születéséről pontos dátum nem maradt fent, de a korabeli források alapján negyven éves lehetett halálának idején, ebből következtetünk, hogy az 1470-es évek körül született. Tévesen több korabeli forrás Székely Györgynek tünteti fel. Azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja származását az az okirat, amelyet Barlabási Lénárt erdélyi alvajda és székely alispán írt 1507. július 17-én, amelyben latinul Dózsa Györgyöt Georgius Dosa Siculus de Makfalva in Sede Maros existente -ként jelöli meg. Eszerint Dózsa György a makfalvi Dósa-család az Örlöcz-nem Szovát ágán levő székely család tagja volt.
Gyerekkorát Dálnokon töltötte testvéreivel, apja halála után Makfalvára került. Mindig a katonai pálya vonzotta, apja nyomdokaiba akart lépni, így később katonának állt.
Dózsa György több végvárban is szolgálhatott, Szapolyai János erdélyi vajda 1513-as törökök elleni hadjáratában mint lovaskapitány vett részt. A hadjárat után nándorfehérvári őrségben maradt. Itt vívott győztes párviadalt 1514. február 28-án a szendrei lovas szpáhik vezérével, az epeirosi Alival, aki már sok vitéz halálát okozta. Ezért a tettéért a király II. Ulászló kétszeres zsold és aranylánc mellett lovagrendbe emelte, falut ajándékozott neki, valamint engedélyezte, hogy a családi címerébe a hőstett emlékére egy karddal levágott vérző kart illesszen. Eközben Bakócz Tamás esztergomi érsek és szentszéki követ 1514. április 9-én kihirdette a pápai bullát, azaz a törökök elleni kereszteshadjáratot.
Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek 1513-ban úgy jön haza a római konklávéról, hogy magával hozza az újonc X. Leó utasítását a törökök elleni keresztes háború indítására. A templomokban 1514 tavaszán ki is hirdetik a felhívást, a parasztok meg elkezdenek gyülekezni, Pesttől Nagyváradon keresztül Kalocsáig: pár hét alatt százezer lett a számuk.
Bakócz előzetesen egyeztetett ugyan az országtanáccsal, de a helyi földbirtokos nemesség nem örült a hírnek. Egyre több vidéken visszatartják a jelentkezőket, illetve szétzavarják a már megalakult, és kaszával-kapával felfegyverzett keresztes (latinul: crux, innen a későbbi kuruc szó) parasztseregeket.
Májusra egyre több helyi paraszt-nemes összecsapásról jönnek a hírek, ezennel Bakócz 23-án lefújja a keresztes háborút, mire Dózsa és alvezérei felhördülnek és árulást kiáltanak. Ezzel formálisan is elkezdődik a lázadás, illetve a felkelés: a felbőszült parasztok sorra rohanják meg az udvarházakat, koncolják fel az ott lakókat. Fosztogatás, anarchia, kegyetlenkedések fémjelzik a sokáig igazságos társadalmi megmozdulásnak tartott cselekménysort: a csanádi püspököt például nemes egyszerűséggel karóba húzzák, számos földesurat arra kényszerítenek, hogy előbb nézze végig, amint egész családját válogatott kínzások közepette kivégzik, majd őt magát lefejezik/kerékbe törik/felnégyelik/élve elégetik, satöbbi.
A parasztsereg három részre osztódik, ami az első nagy hibájuk: az egyenként 25-30 ezres, egymástól földrajzilag is távolodó tömeget könnyebb felszámolni, mint ennek a háromszorosát. A hatalom nem nézhette tétlenül, amint az állam eresztékei recsegnek-ropognak százezernyi, vérszagtól beindult lázadó miatt. Először a Buda ellen induló szárny szűnik meg, majd a kudarc a Bihar ostromába, melynek vezetői máglyán végzik, a parasztok pedig vissza kényszerültek a földekre.
A harmadik egység indul Temesvár ellen – ennek élén maga Dózsa György lovagol. A várat es a várost Báthori István temesi ispán védi. 1514. június 13-án elkezdődik az ostrom, s egy hónap elteltével mar sejteni lehetett az ostrom végkimenetelét, noha a várat kettős sánc és kettős fal védte, ráadásul a nagyon kanyargós Béga mocsaras ágai tovább nehezítették az ostromlók dolgát. A kétségbeejtő helyzet láttán Báthori segítséget kér személyes ellenségétől, Szapolyai János erdélyi vajdától, amit meg is kap: 1514. július 14-én húszezres felmentő sereg érkezik, és 24 óra múlva a csatának vége: Dózsa fogságba esett, a lázadók pedig letették a fegyvert.
Dózsa György 1514. július 20.-án hunyt el.
Izzó vastrónra ültették, fejére izzó vaskoronát tettek így akarta a magyar nemesség megmutatni székely alattvalóinak, hogy aki székely létére király akar lenni, az mire is számíthat. Miközben Dózsa kínszenvedett félig égett húsából több székely alvezérének akaratuk ellenére enni adtak a még élő vezérből. A korabeli feljegyzések így írtak Dózsa György kivégzéséről: először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak…, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették.
A fejét Szapolyai vajda állítólag gyorspostával Szegedre küldte Pálffy főbírónak (aki jóval a sajnálatos események előtt fiává fogadta Dózsát), s aki a helyi ferences templom cintermében temette el a testrészt.
A román kommunista vezetés is kedvelte Dózsa alakját, több román városban található Gheorghe Doja utca. A temesvári Mária téren az 1940-es években szobrot állítottak halála helyén és a történt eseményekre emlékeztetve, de bizonyított tény, hogy a mostani katedrális mögött, a Béga partján végezték ki. A helyszín vonatkozásában két régi verzió is kering. Az egyik szerint, Temesváron, a mostani Mária-téren történt, s a Szűz carrarai márványból készült szobra pont ott emelkedik, ahol a tüzes trónus állt. A másik változat a katedrális mögötti park, egészen közel a Béga vizéhez, a két helyszín egymástól 350-400 méterre lehet.
Szabó Ervin 1903-ban megjelent tanulmányából:
A bakók egy ágast ástak a földbe, eléje vasból kovácsolt „trónszéket” tettek, s az övig levetkeztetett Dózsát ráültetvén, az ágashoz kötözték a „kuruckirályt”. A „trón” előtt lobogó tűzben melegített, s ekevasból készített koronát csiptetővasakkal helyeztek fejére. A kegyetlen bírák undok szerepet szántak Dózsa vagy 60 bizalmasabb emberének, kiket vele együtt fogtak el; kegyelmet ígértek a halálra éheztetetteknek, ha az ekként megpörkölt vezér testéből esznek. De csak kilencen maradtak életben, s ezeket most Dózsa trónjához bocsátották. Nádsíp és hegedű hangjaira kellett járniok a toborzót, és minden körülforgás után egyet harapniok és nyelniök Dózsa testéből. „Mely pedig nem akarta harapnia, az azon helyen levágatott”. Három vagy négy lakolt így halállal; a többi csakugyan megmenekült. Dózsa Györgynek egy izma sem mozdult. „Nem sírt, nem jajgatott, nem rettegett – mondja még az ellenséges krónikás is –, s őket csakis a meggyalázó kutyakölykök szóval illetve, hallgatott.” S az embertelen szertartás alatt ahány barát, pap csak jelen volt, Te-Deum-laudamust (Téged Isten dicsérünk) kényszerült énekelni.
