Dukai Takách Judit


Dukai Takách Judit

vagy Dukai Takács Judit, költői nevén Malvina (Duka, 1795. augusztus 9. – Sopron, 1836. április 15.) magyar költőnő, Berzsenyi Dániel versének címéből vált ismertté neve.

Takách István birtokos és muzsai Vittnyédy Terézia leánya, született 1795. augusztus 9-én Dukán (Vas megye). Szülei gondos nevelésben részesítették, s mikor kora ifjúságában tanújelét adta költői tehetségének, maguk is buzdították az írásra.

Mikor anyja 1811-ben meghalt, apja Sopronba vitte tanulni, "hol nyelvekben, zenében, valamint a gazdasszonykodás különféle elemeiben is szép haladásra tett szert; úgy tért vissza családi lakába, hol a háztartás gondjait egészen átvette".

1814-ben Döbrentei Gábor, Wesselényi Miklóssal és nevelőjével, kik ekkor Itáliából tértek vissza, meglátogatták. Már ekkor verselgetett Malvina néven, melyet később is megtartott költeményeinél. Gróf Festetics György, az irodalom barátja és pártfogója méltónak látta az 1817-ben Keszthelyen tartott Helikon ünnepélyre a magyar múzsa többi fölkentjei sorába őt is meghívni. Berzsenyi Dániel (neje Takách Zsuzsanna unokanénje volt T. Juditnak) dicsérően ír róla Kazinczy Ferenchez 1817. február 27-én kelt levelében.

1818 – ban a 70 000 forintnyi örökséggel rendelkező költőnőt Göndöcz Ferenc vezette oltárhoz, kivel aztán Felsőpatyra (Vas megye) költözött. Tizenkét évig élt 1830-ban elhunyt első férjével – 4 gyermekük született. 1832-től második férje Patthy István ügyvéd volt. Hirtelen jött tüdővészben halt meg 1836. április 15-én Sopronban.

A 84-es főútról Duka felé kanyarodva, a község temetőjében egy kis fehér épületben található Dukai Takách Judit költőnő sírhelye, amelyet a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság „A” kategóriában a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánított.. A falu központjában pedig még áll az egykori Dukai Takách-kúria, melyet a "magyar Szapphó" életében édesapja építtetett.

 

 

Berzsenyi Dániel: Dukai Takách Judithoz

Hogy a szelíden érző szép nemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.
 
     De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?
 
     Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?
S kivánhatunk-e tőlök oly csudát,
Hogy céljainknak megfeleljenek,
És lelkeinkkel öszvezengjenek,
Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?
A míveletlen föld csak gazt terem:
A lélek is csak úgy emelkedik
A virtusokhoz égi szárnyakon,
Ha delphi isten önt sugárt belé,
Mely úgy kifejti lelkünk díszeit,
Mint éltető nap a virágkebelt.
 
     Midőn csapongva ömledő dalod
Klavírod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje,
Mely szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtő legbecsesb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!
 
     Te megboszúlva méltóságtokat
Kihágsz nemednek szűk korlátiból,
Melyekbe zárva tartja vad nemem;
Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,
Melyen csak a nagy férfinyomdokok
Vezetnek a szép tiltott táj felé;
Hol a vakító fénybe vont igazság,
Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a virtusnak útját,
Melly halhatatlan istenekhez int;
S hol a poesis nyájas istenei,
Szemünkhez illő földi öltözetben,
Enyelgve zárnak karjaik közé,
S a symboláknak hímes fátyolában
Öleltetik meg a nagyot s dicsőt,
S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát s égi tiszta kényt.
 
     Érzed hatalmas ihletésöket,
S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,
S mint a kalitka zárát elhagyó
S ismét szabadban lengő fülmile
Örömre gerjed, s harsány csattogással
Repül az erdők zöld árnyékiba,
S üdvezli a rég óhajtott galyakról
A tarka völgyet s virradó eget:
Meglelkesedve s égi szárnyra kelve
Lengsz vígan Áon szent virúlatin,
Hol a teremtő Pindar díthyrambja
Harsogva zúg le Pindus ormain,
S a gyönge Sappho esdeklő dala
Nyögdelve reszket gyenge húrjain;
Hol új meg újabb szépségek csudáit
Bájolva látja repdező szemed,
Hol új meg újabb zengzetű melosz
Lángolva járja általlelkedet
S zengésbe hozza gyenge lantodat.
 
     De, oh leányka! még itt nincs határ!
A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Kettősen érzed a jót és gonoszt,
S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.
Nézd a magasban fénylő bölcseséget,
Körülragyogva csillagnimbuszával
Az istenelmek békes sátorában,
Hová nem érhet semmi földi tőr!
Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát
Ismérni, s győzni a föld szörnyeit,
Indúlatinknak pusztító dühét
És a szerencse játékit nevetni,
Használni élted szűk kerületét
S bátran letenni a halál kezébe.
 
     Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal.
Vezessen érző kebled istene.
Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák s Grátiák ölén
Álmodd el élted rózsaálmait,
S védjen Minerva pályád zajjain,
Mint Áriont a tenger istenei,
Midőn zenegve szállt a delfinen.
[1815]

 


Szerkesztés dátuma: péntek, 2011. április 15. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 1,741 Kategória: Írók, költök
Előző cikk: Dorosmai János Következő cikk: Fodor József


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: