Tűz Tamás (Győr, 1916. április 18. – Hamilton, Kanada, 1992. április 7.; családi neve Makkó Lajos) költő, író, katolikus pap. 1939-ben szentelték pappá.

Verseit közölte a Vigília, a Magyar Csillag, az Élet, a Híd, a Győri Szemle. Első verseskötete 1941-ben jelent meg Tiszta arannyal címmel. Tagja volt a győri Kisfaludy Irodalmi Körnek és a pécsi Janus Pannonius Társaságnak. A háborúban tábori lelkészi szolgálatot teljesített, majd orosz hadifogságba esett. Hazatérése után különböző plébániákon lelkészkedett; versei a Magyarokban, a Vigíliában, az Új Emberben jelentek meg.

Az 1956-os forradalom után Nyugatra távozott, ahol a magyarság érdekében tevékenykedett papként, költőként, irodalomszervezőként. 1966-ban kezdeményezésére jött létre az Amerikai Magyar Írók csoportja. A clevelandi Árpád Akadémia tagja volt. Verseit többek közt a párizsi Irodalmi Újság, a müncheni Új Látóhatár és Nemzetőr, a római Katolikus Szemle közölte. Számos kötete jelent meg az emigrációban (az első Nyugtalan szárnyakon (1959), az utolsó És most mi lesz, kariatida? címmel (1985)).

Magyarországon az 1970-es évektől közölték verseit különböző folyóiratok. 1987-ben adtak ki válogatást költeményeiből (Hét sóhaj a hegyen, 1987). A kanadai Hamiltonban hunyt el; hamvait hazahozták, Győrben helyezték örök nyugalomra. A szív jogán című posztumusz kötete 1993-ban jelent meg.

Kortárs vélemény 

Weöres Sándor: "Minden sorod az olvasóra tekint, s ha az olvasó abbahagyja, akkor is világít, mint húnyt szemhéjon át a villanykörte. Izzó és feledhetetlen, tehát szép." /Tűz Tamás: Hova tűntek a szitakötők?, Amerikai Magyar Írók, Oakville, 1976 - fülszöveg/

Kötetei 

• Tiszta arannyal, 1941
• Két tenger közt, 1943
• Nyugtalan szárnyakon, 1959
• Egy ország küszöbén, 1966
• Elraboltam Európát, 1967
• Tükörben játszik a kéz, 1970
• Válogatott versek, 1972
• Harmincnapos nászút, 1973
• Angyal mondd ki csak félig, 1974
• Hova tűntek a szitakötők?, 1976
• Jelen voltam, 1976
• Aranyrét utca, 1978
• Égve felejtett álmok, 1980
• Vihar a pusztán, 1980
• Szemünktől kék az égbolt, 1982
• Sosevolt hideg orchideák, 1983
• Leheletnyi öröklét, 1983
• Nyugtalan tengerszem, 1984 /másokkal közösen/
• És most mi lesz, kariatida?, 1985
• Hét sóhaj a hegyen, 1987
• A szív jogán, 1993

Idézetek 

• „A beszédet azonnal megértjük, az írást meg kell fejteni. A beszédben világgá kiáltjuk, az írásban elrejtjük titkainkat.” 
• „A verset át kell élnünk, ha nem is értjük egészen, ahogy a világ szépségeit is élvezni tudjuk, habár kevés fogalmunk van lényegükről.” 
• „Minden költő valamiképpen száműzött, még legédesebb otthonában is.”
• „Csak a költő tudhatja, mi rejlik képei mögött, ő is csak a látomás ideje alatt, vagy a vers megírása közben, másnap talán már ő is homályosan emlékszik az egészre.”
• „A film a legszorosabb kapcsolatban áll a technikával, más szóval közvetett művészet.”
• „A mindenáron érthetőségre való törekvés a költészet elsekélyesedését jelentené s megfosztaná a költőt legeredetibb gondolatainak adekvát kifejezésétől.”
• „A vers mindig tömörítés, de lényeges, hogy az élő, a beszélt nyelvet sűrítse s nem a lombikban kitenyésztettet.”

/Forrás: Tűz Tamás: Angyal mondd ki csak félig, Amerikai Magyar Írók, Oakville, 1974; Műhely, 1983/

A művészetek

„A művészetnek úgyszólván minden ága érdekel” – olvassuk Hova tűntek a szitakötők? című önéletrajzi írásában.

Valóban: irodalmi művek és szerzők ismertetésén kívül írt filmkritikát (Michelangelo amerikai vásznon), cikkeiben mutatott be képzőművészeket (Pédery-Hunt Dóra, Mosdóssy Imre), ihlette versét film, zene, festmények.

Alapos művészeti jártasságáról fogalmat lehet alkotni pl. A párhuzamosak nemcsak a végtelenben találkozhatnak c. elbeszéléséből.

Középiskolás korában hegedült; sokat rajzolt, festegetett: a neves győri festő, Pandur József is megnézte rajzait és biztatta, sőt azt is felajánlotta, hogy tanítja.

Később két kötetének borítólapját maga tervezte (Tükörben játszik a kéz, Harmincnapos nászút). További kötetein festőművész barátai: Varjas Gyula ill. Prokop Péter munkáit is láthatjuk.

Előbbiről írja: „Két éven át figyelhettem a római Szent István Házban művészeti tevékenységét, munkamódszerét. Nem egyszer közösen beszéltük meg a megfestendő témát s annak vászonra vitelét.” (Napnyugat, III. 6.)

Utóbbi pedig így vall vele kapcsolatban: „Gondolom, azon a véletlenen múlhatott, hogy most nem mint festőről írhatok róla, mivel szárnypróbálgatása idején sokkal nehezebben lehetett összeegyeztetni a papi hivatást a minden rosszat jelentő festői szakmával. Így keveredhetett bele az irodalom hálójába, s a pók elfalt egy festőt.” (Katolikus Szemle, 1970)

Győr, a szülőváros

Alap-, közép- és felsőfokú tanulmányait is itt végezte. Itt került ismeretségbe Harsányi Lajos pap költővel, aki első irodalmi lépéseit segítette. Tagja volt a győri Kisfaludy Irodalmi Körnek.

A Győri Szemlében ismertették első verseskötetét, jelentettek meg verseit. Egy évig a gyárvárosi iskola hitoktatójaként működött.

A hadifogságban keletkezett Hazám c. versében így ír: „A város is, ahol születtem, / halvány rajzával itt lebeg. / A régi tornyok, csöndes utcák / és halk terek.”

Emigrációja után sem feledkezett meg szülővárosáról, amelyhez fiatalkora meghatározó élményei kötötték. A Nemzetőr c. újságban „az ősi dunántúli város szülötteként” mutatták be a Nyugaton élő magyaroknak, majd később ugyanebben a lapban ő írt A folyók városa – Győr címmel.

Gyermekkoráról, annak színhelyéről az Aranyrét utca című művében ír hosszan, szeretettel.

Költeményeiben utal a városra (Látómezőmön, Milyen jó vagy stb.).

A győri Műhely című folyóirat mint „Nyugatra szakadt költőnek” 1980-tól közölte verseit.

Három, hazájától távol töltött évtized után is azt írja egyik levelében: „hiszen győri vagyok”. (Barátság a távolból, Bp, 2005)

Kanonok voltáról így nyilatkozik: „büszke is vagyok rá, mert ezzel a győri püspök tulajdonképpen távolról nemcsak papi munkámat, hanem költői tevékenységemet is megtisztelte” (Vigília, 1987)

1991-ben Győr díszpolgára lett; 1992-ben szülővárosában helyezték örök nyugalomra.

Pap költő – szerelem-téma

Verseinek egyik fontos témája a férfi és nő egymáshoz fűződő kapcsolata (pl. Amoris via dolorosa, amelyet Szakolczay Lajos irodalomtörténész a Korunk c. folyóirat körkérdésére egyik listáján a „XX. század tíz legszebb magyar verse” közé sorolt).

Papi hivatása és költészetének bizonyos szempontból szokatlan témaválasztású része közötti összhangról így nyilatkozott: „Költeményeimnek jó része, mondhatnám: szerelmes vers. Nem abban az értelemben, amit, mondjuk a legtöbb világi, mikor elolvassa, gondol. Sokan azt szokták rá mondani: misztikus szerelem. Én még ezt sem mondanám; én megénekelem az emberi közelséget, a szeretetet, a vágyódásokat; és ezek a versek a teljes emberi létet akarják felölelni – és én ezt nem szégyellem. Én is szerethetek valakit, engem is szerethetnek, én is közeledhetek valakikhez. Hisz ez az egész papi létemnek egyik alapja: az emberi közeledés.” (rádióinterjú, Toronto)

Anyanyelvének őrzése, ápolása az emigrációban

Az idegen nyelvi közegben élő, mégis magyarul alkotó költőnek komoly nehézségekkel kellett megküzdenie; ő maga így vallott a témáról: „Kiszakadtam az éltető nyelvi közösségből. Heteken át nem hallok magyar szót, s ha hallok is, az már nem az igazi: idegen hangsúllyal, idegen szavakkal kevert. ... Fogy a szókincs, szürkül a nyelv. Nincs más mentség, mint újra és állandóan tanulni a nyelvet, olvasni rendületlenül. Kijegyezni a feledésbe menő szavakat, kifejezéseket s mint valamikor a gimnáziumban, 'bevágni a szószedetet'. Fáradságos munka, de megéri.” (Műhely 1981. augusztus)

Tudatos nyelvőrzése-gazdagítása írásművészetének előnyére vált, hiszen verseiben az emelkedett költői nyelv szókincse, köznyelvi fordulatok, valamint a népnyelv és a múlt szókészletéből vett szavak - az üzenet igényének megfelelő nemes ötvözetet alkotva - egyaránt fellelhetők.

Egész életében igaz maradt a róla szóló, Vámos Imre író által az emigrációban papírra vetett megállapítás: „Olyan 'erős vára' a nyelv, hogy nyugtalan élete és hányattatásai közepette mindig nyugodt biztonsággal menekülhetett hozzá. Őt nem fenyegeti a fiatal költők veszélye és végzete, hogy kiszakadván a magyar nyelvközösségből, ... forrásuk elsekélyesedik és végképp elapad az idegen világban.” (Irodalmi Újság 1959/21)