Brasnyó István Moholgunarason született 1943-ban. Általános iskolába Gunarason és Topolyán járt, majd Újvidéken járt gimnáziumba és az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén folytatott tanulmányokat. Szabadfoglalkozású író volt. Rengeteget dolgozott, saját művein éppúgy mint műfordításain. Fekete J. József a következőket írja Brasnyó István különös prózájáról: „Téma és intenzitás, ez a két fogalom határozza meg szürrealista, költőivé tett prózáját. Olyasféle hatást kelt ez a prózavilág, mint a múlt századvégi, fényevesztett, gondosan retusált fotográfiák: kiszámítottságot és megtervezettséget sugároznak, valami esszenciálisat tükröznek, groteszkek, de méltóságot parancsolnak kompozíciójukkal, a belőlük kifelé irányuló, széttartó intenzitásigénnyel.”
Brasnyó Istvánt 1972-ben és 1974-ben Neven-díjjal tüntették ki, kétszer kapta meg a Híd Irodalmi díjat is, mégpedig 1976-ban és 1988-ban. A Szirmai Károly Irodalmi Díjat 1978-ban, a Műfordítói Bazsalikom-díjat pedig egy évvel később ítélték neki. Kétszer lett első díja a Fórum Könyvkiadó regénypályázatán is, 1983-ban és 1988-ban.
Regényei, novellái megkerülhetetlen darabjai a vajdasági magyar és az egyetemes magyar irodalomnak.Úgy távozott ember- és pályatársai közül, mint ahogy regényhősei tűntek el a vajdasági róna ködös alkonyában, váratlanul, egyik pillanatról a másikra már csak hűlt helyük tanúsítja ittjártukat, meg a maguk mögött hagyott nyomok sokasága, a szalonnázóbicska pengéjének villanása, egy hosszú, hajnalba nyúló, összefüggő kiáltás, egy kárminvörös felhősáv, mintha házaló piktor suhintott volna pemzlijével az égre… Brasnyó István hátrahagyott jelei egyértelműbbek, kézzel foghatók: könyvek, lírai és prózai alkotások, műfordítások. A diszkréten távozó ajándékot hagyott az asztalon, ahogy azt az előkelő, magára adó famíliáról szóló regényekben szokták.
A csupán hatvanhat esztendős Brasnyó István prózavilágában a vajdasági magyar irodalom talán legartisztikusabb megjelenését tisztelhetjük. Éteriesített prózájában megtisztította a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel élt, akár a költészet. Immár lezárult életművének megteremtése során élvezte az anyag fölötti hatalmát: kedve szerint igazította a realitást, az eseményeket, a látványt, illetve a képeket, folyton újabbnál újabb értelemmel ruházta fel őket, miközben mindvégig a legreálisabb valóságban maradt.
„...nem felidézni akarom, hanem megragadni...” – írta mintegy írói programot jelölve egyik novellájában, azzal, hogy az említett megragadás nem a tények valós megállapítását jelenti, hanem az emlékezetből történő kiszakítást, abban a tagolatlan állapotában a realitásnak, amikor egy-egy villanásnyi jelenethez nem hely és idő kötődik, hanem fény vagy sötétség, egy-egy íz, vagy illat, vágy vagy hangulat. Ennélfogva az én, az egyes szám első személyű lírai én uralja szövegeit.
Regényeiben örökös a vándorlás. Az elbeszélő vándor, akinek alakja az egyes szám első személyű közlési módon kívül semmi mással nincs körülhatárolva, így nem egy művében több alakváltozáson is keresztül megy, a legritkább esetben változtatja céltudatosan a helyét, inkább ösztöneitől, képzelgéseitől és kíváncsiságától vezérelve sodortatja magát. Ki tudja hányszor járatta körbe Brasnyó hősét és olvasóját egyaránt azokon a regénybeli tájakon, amelyek oly közeliek és ismerősek, biztonsággal és hitelességgel mégsem azonosíthatók. Már annál inkább sem, mert a tanyák, az erek és pocsolyák, a kisvárosok, az utcák sohasem jelennek meg teljességükben, illetve a valóságot megközelíteni szándékozó leírásban, hanem a részletek kiemelése idézi meg a vajdasági táj elemeit. Brasnyó regényeiből egy beazonosítható, de utánozhatatlan írói eljárás, megközelítési mód (a spontaneitás elsődleges kompozíciós elvvé emelése, a szimultán megjelenítés, a szublimációs technika, az asszociációs gondolatfüzérek barokk gazdagsága, a világ tényszerűségének légiesítése, a hagyományos epikai hősnek egy lírai alteregóval történő behelyettesítése, amely hihetetlen hasonulási képességgel rendelkezik) olvasható ki, amely összességében jeleníti meg mindazt, amit világunkról elmondásra fontosnak tartott.
Brasnyó István regényeiben a modern ember és a modern regényhős dezintegrálódását jelenítette meg sziporkázóan gazdag stílusával, hatalmas nyelvi készségével, az ismeretanyagot a megéléssel ötvöző valóságfedezettel. Műve a vajdasági magyar irodalom artisztikus irányzatának tartalmában és nyelvében egyaránt a vajdasági valóságban gyökerező reprezentánsa. Könyveiben az időtlenséget ragadta meg, művei ezért akár száz év múlva is újdonságként lesznek olvashatók, ha akkor még lesz magyarul olvasó irodalomkedvelő.
Apáca-üveghang
A papa – megkopott vén pusztai túzok –
befészkelte magát hozzánk a tizedik emeletre
korábban talán nem is hált ilyen magasan
sem Angliában sem másutt ahol élt
(lévén földszintes és terebélyes világ lakója)
majd egy napon kerek betűkkel nekilátott írni
éreztem ahogy kihívóan írni kezd
vaskos helyesírási hibákkal teli szövegeket
érzelgős tavaszi dalokat valamiféle elmúlásról
amely itt settenkedik a nyomunkban
öreg szerelmekről meg egyéb ijesztő dolgokról
fokról fokra mindinkább beleélte magát a semmibe
elírta előlem minden leendő soromat
legalábbis kísérletet tett rá elszántan igyekezett
megbokrosodott vagy megtáltosodott mondandóimat sorra
ahogy elszívta a levegőt amelyet laktam
lassanként kilakoltatott elképzeléseimből
bevette magát ekként megüresedett helyemre
éjjel-nappal erején felül üzemelt
nyugodtan gondolhattam hogy vége a tudományomnak
más fogja ím megírni helyettem amit én annak idején
váltig adománynak véltem
egykettőre jogutóddá vedlek a saját szememben
munkáimon világosan érezhető lesz az idegenkezűség
énem látszólagos lesz merő látszat átmenet
egy régi valós és egy újabb keletű valótlan között
a kiszámíthatatlanság túlsó és a beszámíthatatlanság
innenső oldalán – ezentúl kettősség lesz jellemző
rám akár a kétszólamú emlékezés
és valósággal belep a némaság –
ám mielőtt rögzülhetett volna e félreértés
váratlanul kezdetét vette a tavaszi bombázás:
egyszeriben célpontjául szolgálva az évezred
utolsó nagy légiháborújának
ráébredtem hogy én leszek a túlélő
ennyi háborút már képtelen lesz abszorbeálni
– az évszázad valamennyi háborúját –
mintha az óceán szívdobbanásait hallgatná
(a szívdobbanások visszhangját)
lovának patadobaját a világháborúból
kivont szablyájának süvítését
amikor a könnyűlovasság utolszor rohamra indult
ám mintha szirénaszóval lefújnák a rohamot
és nincs több szöveg vége a történetnek
valamennyit megmentettem mondataimból
kizárólag a magam számára
papok daloltak a temetésén a szeles temetőben
meg apáca üveghangon
vagy csupán a szél hárfáján játszott
még csak a bombázások harmadik napja volt
még oly távolinak tűnt az alkonyat
körben öreg katonaviselt rokonok
és a fiatalok is valahogy mind megöregedve
túl heves szélfúvás minduntalan
mint egy vágtatás mely nem veszít iramából
a lengő bokrok közt az Apokalipszis
négy frissen feltámadt lovasával
Honi ősz
Az ősz nem valamelyik istenhegyi kertre szakadt rá
fölkavarva szunnyadó emóciókat keltve elvont vágyakozást
megszorítva a feketerigók torkát és
hajnalra beléjük fojtva a maradék hangot
Hanem most itt helyben lett hirtelen ősz
rajtaütésszerűen és kíméletlenül akárcsak egy légiriadó
éppen olyan amilyenekről versekben írtak azelőtt
dagályos és metsző északnyugati széllel amitől
huzat támad a szobákban majd utána boszorkányhangon süvít
és a korai este akár a fenyegető végtelen áramszünetek
az ablakokon belül fagyos fűtőtestek fehéren világító
túlvilági bordái az elfogyott holdvilágon
Máris a végtelen téli vacogás kísért
előrevetik hószín árnyukat a hírhedt hosszú téli esték
mint az ostromlott városokban ahol a lakosság
patkányokra vadászik
vagy csatakosan sorban áll ott ahol valamit épp osztanak
Apró gyermekek elkékült körme és a fogak
vacogása mintha a végítélet közelségére utalna
az égből valami tapinthatatlan permet szitál
nagy nyugodt városok némán hamarosan az utolsókat rúgják
nincs őszi vonatfütty a levegőben és semmi romantika
a vonatok a végállomáson megállnak
a számítógépek pedig a kollapszus határán haldokolnak
Este
Este a madár ha
elül,
fészkére sűrű köd
terül:
ez a takarója.
Rostával fogni
verebet,
tollából lopni
meleget
mindenki szeretne.
Ám a madár már
elült,
szemedre álom
települt,
s rád ki vigyáz?
A lila alkonyon
átszáll
és tenyeredre majd
rászáll
egy kék búzavirág.
őszi szüret
Ó, ó
potyogó
tarka
mogyoró,
őszi szüret.
Nézd,
hasas a körte
mindenütt
körbe
fák magasán.
Hozd csak a létrát,
fokain
lépj át,
itt az idő!
Kései
álom
fekszik
a tájon,
ködlepedő.
Majd ha
a csillag
ágak közt
villog
kincskeresőn,
akkor az
ajtót
elreteszeld
jól,
szítsd a tüzet.
Törd a
mogyorót,
készítsd takaród,
míg a szél fagyot űz.
Cinke
a fákon,
odabenn
lángol
és pattog a tűz.
ÚJÉV HAJNALA
Vegetáció töredezett címerei,
legyőzött mezei virágok serege:
tájkép — dér és zúzmara.
A horizontról lezuhanó síkság
most szűkös,
akár a tankcsapda.
Az égalj magasan van,
pengeéles és pengevékony:
napok nem érnek ide;
idelenn minden csupa archeológia,
véletlen élő lelet,
elbitangolt állomány.
Dugába dőlő Mezopotámia,
„Ott, ahol zúg az a négy folyó" —
az égbolton itt szakad egymásba;
hasadozó Mercator-vetület.
A vetések, mint sün zöld háta,
fél rálépni a gazda —
miféle növény kel itt?
Elér-e eddig a Genezis tudomása,
vagy itt valahol van
a Teremtés határa?
NAGYHÉT
A böjti szél kibontja hajzatát,
feslik kárpáti kontya.
Porzó ugarok,
torzsok nyilaznak,
korbács szíjai csapdossák
a ház falát.
A szüremlő liszt fölveri a félhomályt,
a gyűrű az ujjon megszorul:
csupa neszező utalás,
hogy ácsszekerce és gerenda és szegek
és más már nincs is a világon,
csak a megújuló kopácsolás.
S aki a zajban nem alhatik,
a szélre már nem is fülel,
csupán a köntöst érzi a testén,
a köntöst, amelyre kockát vetettek.
HÉTFŐI LOCSOLKODÁS
A szélfúvás elé kiteregetett
fehér alsószoknyák
harangokként zúgnak:
végül is micsoda kikelet!
Meztelen lábak,
ahogy az égre kalimpálnak,
paskolva a magasság kékjében:
elakad a lélegzet.
Akár ágyúzás távoli hangja,
úsztatja a fuvallat
a lőporfüstként szétzilált,
alacsonyan szálló fellegeket. Ó, ÜNNEPEK! Ó, ÜNNEPEK! 1167
Morajlása föld alatt —
melytől ős sírokban
a holtakkal eltemetett
tojások héja megreped.
Es a föld mélye elnyeli a vizeket.
MÁJUSFA
Hűvös hajnalát
megérte a kerékbe tört vidék,
szalagokként lóg a bele,
s odafönn, a magasban,
a pózna tetején is
még markolja flaskáját,
a világért sem adná.
Így telik
lelkek megkésett középkora
a futamodásra kész
napszakban.
Mintha a Mindenség
dőlésre állna: a merőleges
elnagyolt tévedés —
reves ajtók függeszkedése
bizonytalan sarkukon.
Ideiglenesre épített kereke
fölfelé tör forogva:
ünnepli sosem volt
nomád föltámadását.
VASÁRNAP
A kakas torkát
elmetszi a virradat,
vére szétömlik az égaljon.
Farktollai szivárványa
szemétre vetve,
kutya szaglássza. 1168 HÍD
Fecskék már nemigen
járnak vissza,
mind elhullanak a nagy útban,
vagy kerülik az ember hiányát.
A falak idővel megroggyantak,
levetettek magukról meszet, tapasztást.
Az üres látóhatár
önmaga délibábjába zuhan:
kiapadt morotva sarába
vetné ágyát.
Az itt élőt a karjára
tetovált horgony tartja csupán
e kopárság mélyén lebegve.
PÜNKÖSD
A kilombosodott bokor árnyán,
árkádiai pázsiton,
máson jár az esze a kisleánynak,
nem juhokon:
újságbeli erotikán —
küszködve magányosságával
tenyerét két combja közé szorítja.
Hogy a hasában mily varázslat
rejtezik,
és pőresége túltesz
bármely új ruhán,
s hogy létezik benne valami
magától való tudomány.
Így várja a délutánt,
hogy a tükör lapjáról fejtse le
a káprázatot,
amit a levegőben tágasra duzzaszt
a sárga porát hullató
bodzavirág.
SZENT GYÖRGY-NAPI DELELÉS
A galacsinhajtók,
a szartúró bogarak
a legelő szélén
összeakasztják fényes, fekete
kaucsuktapogatóikat,
majd a győztes
labdacsát messzire gurítja
párjával a keréknyomban:
Egyiptomban kelhet így a Nap.
Amikor itt még török tevék
deleltek,
és a föld szittyós színén
j ártak a vizek —
hogy elszállt az idő ..
Mára a kút mélye is kiszáradt,
fekete,
villog fenekéről a belevetett
kutya szeme:
szűkös, pásztori világkép.
Hátborzongató perspektíva.
Szent György a sárkányt hiába gy őzte le.
PÉTER-PÁL-NAPA TANYÁN
A nyárelő lehullott,
levecsesre ütődött, korai körtéin
a fűben méhek zsonganak,
miközben a verőfény
a fűszálakon sárga lángra kap —
emberek szállják meg a környéket,
a föld elevenébe gépek tipornak,
s az árpakalász
meztelen toklászaival védekezik,
óvni igyekszik szemeit.
Innentől aztán minden geometria,
aránypár, tizedes tört, szimmetria,
egyenes rend és számmisztika,
gépolaj, üzemanyag, kardántengely,
köszörű és eltörött gépi kasza.
PARASZTOK ÜNNEPLŐBEN
Megtelt a persely,
vége a látomásnak.
A bűn, hogy feloldozást nyert-e,
ha nincs feloldozása —
másra való élő és halott.
Csoportképen az idill beállítása
ha sikerül, jó ez a világ,
ha hallani, hogy a háttérben
a falusi udvaron
gágognak a libák,
vagy konda röfög, és a bűze száll.
De hogy ezentúl is léteznek vágyak,
ez mind rejtenivaló,
mint álma egy nagylánynak.
Nem csak diófán nőhet ikerdió.