Brasnyó István (1943-2009)


Brasnyó István (1943-2009)

Brasnyó István Moholgunarason született 1943-ban. Általános iskolába Gunarason és Topolyán járt, majd Újvidéken járt gimnáziumba és az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén folytatott tanulmányokat. Szabadfoglalkozású író volt. Rengeteget dolgozott, saját művein éppúgy mint műfordításain. Fekete J. József a következőket írja Brasnyó István különös prózájáról: „Téma és intenzitás, ez a két fogalom határozza meg szürrealista, költőivé tett prózáját. Olyasféle hatást kelt ez a prózavilág, mint a múlt századvégi, fényevesztett, gondosan retusált fotográfiák: kiszámítottságot és megtervezettséget sugároznak, valami esszenciálisat tükröznek, groteszkek, de méltóságot parancsolnak kompozíciójukkal, a belőlük kifelé irányuló, széttartó intenzitásigénnyel.”

 Brasnyó Istvánt 1972-ben és 1974-ben Neven-díjjal tüntették ki, kétszer kapta meg a Híd Irodalmi díjat is, mégpedig 1976-ban és 1988-ban. A Szirmai Károly Irodalmi Díjat 1978-ban, a Műfordítói Bazsalikom-díjat pedig egy évvel később ítélték neki. Kétszer lett első díja a Fórum Könyvkiadó regénypályázatán is, 1983-ban és 1988-ban.

 Regényei, novellái megkerülhetetlen darabjai a vajdasági magyar és az egyetemes magyar irodalomnak.Úgy távozott ember- és pályatársai közül, mint ahogy regényhősei tűntek el a vajdasági róna ködös alkonyában, váratlanul, egyik pillanatról a másikra már csak hűlt helyük tanúsítja ittjártukat, meg a maguk mögött hagyott nyomok sokasága, a szalonnázóbicska pengéjének villanása, egy hosszú, hajnalba nyúló, összefüggő kiáltás, egy kárminvörös felhősáv, mintha házaló piktor suhintott volna pemzlijével az égre… Brasnyó István hátrahagyott jelei egyértelműbbek, kézzel foghatók: könyvek, lírai és prózai alkotások, műfordítások. A diszkréten távozó ajándékot hagyott az asztalon, ahogy azt az előkelő, magára adó famíliáról szóló regényekben szokták.

 A csupán hatvanhat esztendős Brasnyó István prózavilágában a vajdasági magyar irodalom talán legartisztikusabb megjelenését tisztelhetjük. Éteriesített prózájában megtisztította a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel élt, akár a költészet. Immár lezárult életművének megteremtése során élvezte az anyag fölötti hatalmát: kedve szerint igazította a realitást, az eseményeket, a látványt, illetve a képeket, folyton újabbnál újabb értelemmel ruházta fel őket, miközben mindvégig a legreálisabb valóságban maradt.

 

 

 

 „...nem felidézni akarom, hanem megragadni...” – írta mintegy írói programot jelölve egyik novellájában, azzal, hogy az említett megragadás nem a tények valós megállapítását jelenti, hanem az emlékezetből történő kiszakítást, abban a tagolatlan állapotában a realitásnak, amikor egy-egy villanásnyi jelenethez nem hely és idő kötődik, hanem fény vagy sötétség, egy-egy íz, vagy illat, vágy vagy hangulat. Ennélfogva az én, az egyes szám első személyű lírai én uralja szövegeit.

 

 Regényeiben örökös a vándorlás. Az elbeszélő vándor, akinek alakja az egyes szám első személyű közlési módon kívül semmi mással nincs körülhatárolva, így nem egy művében több alakváltozáson is keresztül megy, a legritkább esetben változtatja céltudatosan a helyét, inkább ösztöneitől, képzelgéseitől és kíváncsiságától vezérelve sodortatja magát. Ki tudja hányszor járatta körbe Brasnyó hősét és olvasóját egyaránt azokon a regénybeli tájakon, amelyek oly közeliek és ismerősek, biztonsággal és hitelességgel mégsem azonosíthatók. Már annál inkább sem, mert a tanyák, az erek és pocsolyák, a kisvárosok, az utcák sohasem jelennek meg teljességükben, illetve a valóságot megközelíteni szándékozó leírásban, hanem a részletek kiemelése idézi meg a vajdasági táj elemeit. Brasnyó regényeiből egy beazonosítható, de utánozhatatlan írói eljárás, megközelítési mód (a spontaneitás elsődleges kompozíciós elvvé emelése, a szimultán megjelenítés, a szublimációs technika, az asszociációs gondolatfüzérek barokk gazdagsága, a világ tényszerűségének légiesítése, a hagyományos epikai hősnek egy lírai alteregóval történő behelyettesítése, amely hihetetlen hasonulási képességgel rendelkezik) olvasható ki, amely összességében jeleníti meg mindazt, amit világunkról elmondásra fontosnak tartott.

 

Brasnyó István regényeiben a modern ember és a modern regényhős dezintegrálódását jelenítette meg sziporkázóan gazdag stílusával, hatalmas nyelvi készségével, az ismeretanyagot a megéléssel ötvöző valóságfedezettel. Műve a vajdasági magyar irodalom artisztikus irányzatának tartalmában és nyelvében egyaránt a vajdasági valóságban gyökerező reprezentánsa. Könyveiben az időtlenséget ragadta meg, művei ezért akár száz év múlva is újdonságként lesznek olvashatók, ha akkor még lesz magyarul olvasó irodalomkedvelő.

 

 

Apáca-üveghang

 

 

 A papa – megkopott vén pusztai túzok –

 

befészkelte magát hozzánk a tizedik emeletre

 

korábban talán nem is hált ilyen magasan

 

sem Angliában sem másutt ahol élt

 

(lévén földszintes és terebélyes világ lakója)

 

majd egy napon kerek betűkkel nekilátott írni

 

éreztem ahogy kihívóan írni kezd

 

vaskos helyesírási hibákkal teli szövegeket

 

érzelgős tavaszi dalokat valamiféle elmúlásról

 

amely itt settenkedik a nyomunkban

 

öreg szerelmekről meg egyéb ijesztő dolgokról

 

fokról fokra mindinkább beleélte magát a semmibe

 

elírta előlem minden leendő soromat

 

legalábbis kísérletet tett rá elszántan igyekezett

 

megbokrosodott vagy megtáltosodott mondandóimat sorra

 

ahogy elszívta a levegőt amelyet laktam

 

lassanként kilakoltatott elképzeléseimből

 

bevette magát ekként megüresedett helyemre

 

éjjel-nappal erején felül üzemelt

 

nyugodtan gondolhattam hogy vége a tudományomnak

 

más fogja ím megírni helyettem amit én annak idején

 

váltig adománynak véltem

 

egykettőre jogutóddá vedlek a saját szememben

 

munkáimon világosan érezhető lesz az idegenkezűség

 

énem látszólagos lesz merő látszat átmenet

 

egy régi valós és egy újabb keletű valótlan között

 

a kiszámíthatatlanság túlsó és a beszámíthatatlanság

 

innenső oldalán – ezentúl kettősség lesz jellemző

 

rám akár a kétszólamú emlékezés

 

és valósággal belep a némaság –

 

ám mielőtt rögzülhetett volna e félreértés

 

váratlanul kezdetét vette a tavaszi bombázás:

 

egyszeriben célpontjául szolgálva az évezred

 

utolsó nagy légiháborújának

 

ráébredtem hogy én leszek a túlélő

 

ennyi háborút már képtelen lesz abszorbeálni

 

– az évszázad valamennyi háborúját –

 

mintha az óceán szívdobbanásait hallgatná

 

(a szívdobbanások visszhangját)

 

lovának patadobaját a világháborúból

 

kivont szablyájának süvítését

 

amikor a könnyűlovasság utolszor rohamra indult

 

ám mintha szirénaszóval lefújnák a rohamot

 

és nincs több szöveg vége a történetnek

 

valamennyit megmentettem mondataimból

 

kizárólag a magam számára

 

papok daloltak a temetésén a szeles temetőben

 

meg apáca üveghangon

 

vagy csupán a szél hárfáján játszott

 

még csak a bombázások harmadik napja volt

 

még oly távolinak tűnt az alkonyat

 

körben öreg katonaviselt rokonok

 

és a fiatalok is valahogy mind megöregedve

 

túl heves szélfúvás minduntalan

 

mint egy vágtatás mely nem veszít iramából

 

a lengő bokrok közt az Apokalipszis

 

négy frissen feltámadt lovasával

 

 

 

Honi ősz

 

 Az ősz nem valamelyik istenhegyi kertre szakadt rá

 

fölkavarva szunnyadó emóciókat keltve elvont vágyakozást

 

megszorítva a feketerigók torkát és

 

hajnalra beléjük fojtva a maradék hangot

 

 

 

Hanem most itt helyben lett hirtelen ősz

 

rajtaütésszerűen és kíméletlenül akárcsak egy légiriadó

 

éppen olyan amilyenekről versekben írtak azelőtt

 

dagályos és metsző északnyugati széllel amitől

 

huzat támad a szobákban majd utána boszorkányhangon süvít

 

és a korai este akár a fenyegető végtelen áramszünetek

 

az ablakokon belül fagyos fűtőtestek fehéren világító

 

túlvilági bordái az elfogyott holdvilágon

 

 

 

Máris a végtelen téli vacogás kísért

 

előrevetik hószín árnyukat a hírhedt hosszú téli esték

 

mint az ostromlott városokban ahol a lakosság

 

patkányokra vadászik

 

vagy csatakosan sorban áll ott ahol valamit épp osztanak

 

 

 

Apró gyermekek elkékült körme és a fogak

 

vacogása mintha a végítélet közelségére utalna

 

az égből valami tapinthatatlan permet szitál

 

nagy nyugodt városok némán hamarosan az utolsókat rúgják

 

nincs őszi vonatfütty a levegőben és semmi romantika

 

a vonatok a végállomáson megállnak

 

a számítógépek pedig a kollapszus határán haldokolnak

 

 

 

 Este

 

 Este a madár ha

 

elül,

 

fészkére sűrű köd

 

terül:

 

ez a takarója.

 

 

 

Rostával fogni

 

verebet,

 

tollából lopni

 

meleget

 

mindenki szeretne.

 

 

 

Ám a madár már

 

elült,

 

szemedre álom

 

települt,

 

s rád ki vigyáz?

 

 

 

A lila alkonyon

 

átszáll

 

és tenyeredre majd

 

rászáll

 

egy kék búzavirág.

 

 

 

 

 

őszi szüret

 

Ó, ó

potyogó

tarka

mogyoró,

őszi szüret.

 

Nézd,

hasas a körte

mindenütt

körbe

fák magasán.

 

Hozd csak a létrát,

fokain

lépj át,

itt az idő!

 

Kései

álom

fekszik

a tájon,

ködlepedő.

 

Majd ha

a csillag

ágak közt

villog

kincskeresőn,

 

akkor az

ajtót

elreteszeld

jól,

szítsd a tüzet.

 

Törd a

mogyorót,

készítsd takaród,

míg a szél fagyot űz.

 

Cinke

a fákon,

odabenn

lángol

és pattog a tűz.

 

 

 

ÚJÉV HAJNALA

 

Vegetáció töredezett címerei,

legyőzött mezei virágok serege:

tájkép — dér és zúzmara.

A horizontról lezuhanó síkság

most szűkös,

akár a tankcsapda.

Az égalj magasan van,

pengeéles és pengevékony:

napok nem érnek ide;

idelenn minden csupa archeológia,

véletlen élő lelet,

elbitangolt állomány.

Dugába dőlő Mezopotámia,

„Ott, ahol zúg az a négy folyó" —

az égbolton itt szakad egymásba;

hasadozó Mercator-vetület.

A vetések, mint sün zöld háta,

fél rálépni a gazda —

miféle növény kel itt?

Elér-e eddig a Genezis tudomása,

vagy itt valahol van

a Teremtés határa?

 

 

NAGYHÉT

 

A böjti szél kibontja hajzatát,

feslik kárpáti kontya.

Porzó ugarok,

torzsok nyilaznak,

korbács szíjai csapdossák

a ház falát.

A szüremlő liszt fölveri a félhomályt,

a gyűrű az ujjon megszorul:

csupa neszező utalás,

hogy ácsszekerce és gerenda és szegek

és más már nincs is a világon,

csak a megújuló kopácsolás.

S aki a zajban nem alhatik,

a szélre már nem is fülel,

csupán a köntöst érzi a testén,

a köntöst, amelyre kockát vetettek.

 

 

 

HÉTFŐI LOCSOLKODÁS

 

A szélfúvás elé kiteregetett

fehér alsószoknyák

harangokként zúgnak:

végül is micsoda kikelet!

Meztelen lábak,

ahogy az égre kalimpálnak,

paskolva a magasság kékjében:

elakad a lélegzet.

Akár ágyúzás távoli hangja,

úsztatja a fuvallat

a lőporfüstként szétzilált,

alacsonyan szálló fellegeket. Ó, ÜNNEPEK! Ó, ÜNNEPEK! 1167

Morajlása föld alatt —

melytől ős sírokban

a holtakkal eltemetett

tojások héja megreped.

Es a föld mélye elnyeli a vizeket.

 

 

 

MÁJUSFA

 

Hűvös hajnalát

megérte a kerékbe tört vidék,

szalagokként lóg a bele,

s odafönn, a magasban,

a pózna tetején is

még markolja flaskáját,

a világért sem adná.

Így telik

lelkek megkésett középkora

a futamodásra kész

napszakban.

Mintha a Mindenség

dőlésre állna: a merőleges

elnagyolt tévedés —

reves ajtók függeszkedése

bizonytalan sarkukon.

Ideiglenesre épített kereke

fölfelé tör forogva:

ünnepli sosem volt

nomád föltámadását.

 

 

 

VASÁRNAP

 

A kakas torkát

elmetszi a virradat,

vére szétömlik az égaljon.

Farktollai szivárványa

szemétre vetve,

kutya szaglássza. 1168 HÍD

Fecskék már nemigen

járnak vissza,

mind elhullanak a nagy útban,

vagy kerülik az ember hiányát.

A falak idővel megroggyantak,

levetettek magukról meszet, tapasztást.

Az üres látóhatár

önmaga délibábjába zuhan:

kiapadt morotva sarába

vetné ágyát.

Az itt élőt a karjára

tetovált horgony tartja csupán

e kopárság mélyén lebegve.

 

 

 

PÜNKÖSD

 

A kilombosodott bokor árnyán,

árkádiai pázsiton,

máson jár az esze a kisleánynak,

nem juhokon:

újságbeli erotikán —

küszködve magányosságával

tenyerét két combja közé szorítja.

Hogy a hasában mily varázslat

rejtezik,

és pőresége túltesz

bármely új ruhán,

s hogy létezik benne valami

magától való tudomány.

Így várja a délutánt,

hogy a tükör lapjáról fejtse le

a káprázatot,

amit a levegőben tágasra duzzaszt

a sárga porát hullató

bodzavirág.

 

 

 

SZENT GYÖRGY-NAPI DELELÉS

 

A galacsinhajtók,

a szartúró bogarak

a legelő szélén

összeakasztják fényes, fekete

kaucsuktapogatóikat,

majd a győztes

labdacsát messzire gurítja

párjával a keréknyomban:

Egyiptomban kelhet így a Nap.

Amikor itt még török tevék

deleltek,

és a föld szittyós színén

j ártak a vizek —

hogy elszállt az idő ..

Mára a kút mélye is kiszáradt,

fekete,

villog fenekéről a belevetett

kutya szeme:

szűkös, pásztori világkép.

Hátborzongató perspektíva.

Szent György a sárkányt hiába gy őzte le.

 

 

 

PÉTER-PÁL-NAPA TANYÁN

 

A nyárelő lehullott,

levecsesre ütődött, korai körtéin

a fűben méhek zsonganak,

miközben a verőfény

a fűszálakon sárga lángra kap —

emberek szállják meg a környéket,

a föld elevenébe gépek tipornak,

s az árpakalász

meztelen toklászaival védekezik,

óvni igyekszik szemeit.

Innentől aztán minden geometria,

aránypár, tizedes tört, szimmetria,

egyenes rend és számmisztika,

gépolaj, üzemanyag, kardántengely,

köszörű és eltörött gépi kasza.

 

 

 

PARASZTOK ÜNNEPLŐBEN

 

Megtelt a persely,

vége a látomásnak.

A bűn, hogy feloldozást nyert-e,

ha nincs feloldozása —

másra való élő és halott.

Csoportképen az idill beállítása

ha sikerül, jó ez a világ,

ha hallani, hogy a háttérben

a falusi udvaron

gágognak a libák,

vagy konda röfög, és a bűze száll.

De hogy ezentúl is léteznek vágyak,

ez mind rejtenivaló,

mint álma egy nagylánynak.

Nem csak diófán nőhet ikerdió.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2012. november 29. Szerkesztette: Katona Annamária
Nézettség: 2,756 Kategória: Írók, költök
Előző cikk: Bornemisza Péter Következő cikk: Csáth Géza


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: