Mesterei:
Fónyi Géza, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő.
1949-1954: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Fónyi Géza, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő. 1959-1961: Derkovits-ösztöndíj; 1960: a Római Magyar Akadémia ösztöndíja; 1963-1964: a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület elnöke; 1964: a Balatoni Nyári Tárlat I. díja, Keszthely; Stúdió '64, a KISZ Központi Bizottság I. díja; 1965: Munkácsy-díj; 1966: V. Szegedi Nyári Tárlat, festészet díja; 1967: XIV. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Tornyai-plakett; 1972: XIII. Szegedi Nyári Tárlat, Szeged város díja; III. Debreceni Nyári Tárlat nagydíja és Medgyessy-plakett; 1973: Nemzetközi Realista Festészeti Triennálé I. díja, Szófia; 1974: I. Hatvani Tájképbiennálé, ezüstdiploma; 1975: érdemes művész; 1979: II. Hatvani Portrébiennálé, fődíj és aranydiploma; 1980: Szocialista Kultúráért; 1986: a Petőfi-pályázat festészeti díja, Kiskőrös; 1988: VIII. Hatvani Tájképbiennálé, Kohán-plakett; 1989: XXXVI. Vásárhely Őszi Tárlat, a Művészeti Alap díja. Tanulmányutakat tett számos kelet- és nyugat-európai országban. Budapesten és Dömsödön él. Művészetének középpontjában azok a változások állnak, melyek az utóbbi fél évszázadban a vidéki Magyarország civilizációs fejlődését megszabták, ill. a falu külső és belső életében bekövetkeztek. Témáit emlékképeinek mozgósításával és humanizmusának sajátos tárgyiasításával idézi meg. A tárgyiasítás közegét a falusi kisvilág rekvizítumai és motívumai (ház, kapu, ablak, tornác, szobabelső stb.) képezik, melyek a hozzájuk tapadt érzelmi vonatkozások révén életfelfogást sugalló szimbólumokká nemesednek. Első korszakában (1955-1970) a történelemidézés portrékban, alakos kompozíciókban és sajátos levegőjű falusi-kisvárosi enteriőrökben öltött formát. A hagyományos témák újszerű köntösben kerültek előadásra: a síkban tartott, enyhén kubizáló komponálásmód, az érzékletes elrajzolások és színek egy olyan ábrázolási módszer kimunkálását ígérték, melyben a népművészet leegyszerűsítő tendenciái ötvöződnek a posztimpresszionizmus konstruáló hagyományaival. A 60-as, 70-es évek fordulóján a paraszti életformaváltás keltette zűrzavar válságot okoz ~ fejlődésében. A falu mértékadónak tartott etikai viszonylatainak szétzilálódása, s a nyomában támadt eszmei-szellemi átrétegződés arra készteti, hogy felülbírálja alapélményeihez való viszonyát. Feladja az "ideális falu" vonzó, de időszerűtlenné lett mítoszát, ugyanakkor nem mond le azokról az erkölcsi értékekről, melyeket a falu termelt ki a maga létében. Belső vívódásait kifejezendő, a periódus (1970-1978) reprezentatív műfaja a lélek zaklatottságát híven kifejező expresszív tájkép lett, s csak a korszak végén jelent meg - mintegy az emberi és művészi konszolidáció bizonyságaképpen - ~ nagy leleménye, a "házportré", melynek keretében a falu szellemisége már nem mint élő, s azonnal követhető hagyomány, hanem mint a kulturális örökség részét képező spirituális normarendszer konfigurálódott. A 80-as évek elejével kezdetét vette ~ pályájának szintetizáló korszaka, amelyben új kontextusban jelentek meg, ill. új gondolati és formaminőségekkel egészültek ki a korábbi pályaszakaszok eredményei. A szocializmus összeomlása nyomán ~ művészetének radikális megújításával válaszolt: kiiktatott nézetrendszeréből minden olyan elemet, amit meghaladott az idő. A történelemfilozófiai fordulat eredményeként egyre határozottabb funkciót kapott festészetében az elvontság. A ~ művelte élménypiktúra a 90-es években a látomásos festészet irányába mozdult el.
