Bánk Ernő (Szalmatercs, Nógrád vármegye, 1883. január 1. — Budapest, 1962.) magyar festő és grafikus.
Budapesti elemi, polgári és kereskedelmi iskolákban tanított. Felsőfokú tanulmányokat a budapesti egyetemen folytatott, földrajz-történelem szakos középiskolai tanári oklevelet nyert és doktori vizsgát tett 1915-ben. Közben az 1910-es években bejárt az Iparművészeti Főiskolára festészetet tanulni, mesterei Pap Henrik és Sándor Béla voltak. Korán megmutatkozott tehetsége a portréfestésben, már 1910-től sűrűn szerepelt budapesti tárlatokon. Portréit kiállították a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalonban, majd az Ernst Múzeumban.
Az I. világháború idején hadi festőként működött, a 30. Honvéd Gyalogezred történelmi csoportjánál portrékat festett a Hadtörténeti Múzeumnak. Az 1918-19-es forradalmak idején Budapesten a VI. kerületben a Polgári Radikális Párt titkáraként működött. Kádár Béla figyelt fel elsőnek a tehetséges festőre. Bánk Ernő összebarátkozott Aba-Novák Vilmossal, Patkó Károllyal, nyaranként velük festett az 1920-as évek közepén Felsőbányán, majd 1927-28-ban Iglón. Mindkét fiatal festő tükörképét megfestette.
Az 1930-as években sok hivatalos portrémegrendelést kapott és tájképeket, csendéleteket is festett, idős korában biblikus témák foglalkoztatták. Az 1930-as években népszerűek voltak kis méretű, miniatür portréi. Kezdetben naturalista stílusban festett, de a nagybányai plein air és a modern avantgárd stílusok képviselői (Nyolcak) rá is hatottak. Az összefoglalóbb konstruktív stílus irányában mozdult el.
Az 1940-es években dekoratívabb lett festészete, a háború után ismét kiállították képeit a Nemzeti Szalonban. Festett akvarelleket, pasztelleket, rézkarcolói munkássága is számottevő.
Díjak, elismerések:
1926-ban a Szinyei Merse Pál Társaság kiállításán kitüntették.
