Deák-Ébner Lajos


Deák-Ébner Lajos

(1850, Pest - 1934, Budapest)

 

Festő. Münchenben és Párizsban tanult. Első képét (Gyermekek szülővel) 1873-ban állította ki Bécsben. Itt ismerkedett meg a francia festészettel, s ennek hatására Párizsba költözött. Barbizonban Paál Lászlóval és Munkácsy Mihállyal szoros barátságot kötött. Munkácsy, a francia J. Bastien-Lepage és J. F. Millet nagy hatással volt fejlődésére. 1874-től több mint egy évtizedig a nyarat Szolnokon, a telet Párizsban töltötte. A szolnoki művésztelep kiemelkedő képviselője. Ez időszakban jelenik meg mûvészetében az alföldi paraszttípusok friss, valószerű ábrázolása. Festői kvalitásai és a külföldnek szokatlan témák itthon és a nyugati fővárosokban is elismert művésszé tették. Művészetének legnagyobb ereje a realisztikus környezetrajz, a barbizoni iskolától tanult objektív ábrázolás volt. Monumentális, dekoratív jellegű műveinek minősége nem érte el életképeiét. 1887-1922 között Budapesten a Női Festőiskola vezetője. 1889-90-ben Lotz Károllyal és Székely Bertalannal együtt a tihanyi apátság freskóit, 1895-99-ben a Műcsarnok előcsarnokának falképeit festette. 1918-ban gyűjteményes kiállítása volt az Ernst Múzeumban. - Fő munkái: Kofák; Hazatérés a tanyáról; Nászmenet; Húsvéti körmenet; Szolnoki vásár; Fifine; Paál László képmása; Gólya a háztetőn a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak.

 

A XIX. században a felsőfokú művész-oktatás nálunk még nem volt a megfelelő szinten. Ezért a művésznövendékek többsége - csaknem a 90-es évekig - külföldi akadémiákra járt, jelesül Bécs és München voltak a leginkább látogatottak. Ennek okát nem egyszerűen a földrajzi közelségben, hanem a szabadságharc leveretése utáni német, ill. osztrák terjeszkedésben kereshetjük. A városi lakosság nagy része német anyanyelvű volt, mert a szabadságharcban részt vett s ezért leváltott magyar értelmiségi és közigazgatási posztokra túlnyomóan osztrákokat helyeztek. Más kérdés, hogy a németesítő szándék visszafelé sült el és nagyon sok német származású család beolvadt, és jó magyar hazafi lett. Ez történt az Ébner családdal is, amelybe művészünk született. Anyja Deák Fanny, Deák Ferenc közeli rokona volt s így érthető, hogy a gyermek Ébner otthonában magyar szót és magyar gondokat ismert meg. Eredeti családnevéhez a 90-es években vette fel anyja családnevét s míg korai képein csak Ébner aláírás szerepel (gyakran csak monogram), kései munkáin a kettős nevet használja. 

Már korán megnyilvánult nyelvtehetsége, kitűnő zenei hallása, főként rajzkészsége s így rögtön, a középiskolák befejezése után, 1868-ban Münchenbe ment tanulni. Öt évig küzdött a vaskalapos módszerekkel, de a mesterséget alaposan megtanulta. Első, a Képzőművészeti Társulat kiállítására 1872-ben beküldött képeivel díjat nyert. A rákövetkező évben a bécsi világkiállításon szerepelt egy kompozícióval, kevés sikerrel, de nagy haszonnal, mert megismerkedett az ott látható francia festészettel s az döntésre késztette: 1873-ban Párizsba, illetőleg Barbizonba utazott. Ott dolgozott akkor Paál László és Munkácsy Mihály, akiknek művészete mély nyomokat hagyott Deák Ébner egész életművében. Paál László barátsága az új látást jelentette s a müncheni műtermi zártság után a tágas természet ezer színét-fényét adta a fiatal festőnek. S minthogy nemcsak fiatalabb volt a melankolikus Paálnál, de temperamentuma is különbözött az övétől, képei - átmeneti hatás után - színesebb és rajzosabb megjelenésűek, az észlelhető valóság derűsebb szemléletére vallanak. A 70-es években festett, talán legszebb képein, a "Fifine" (1875) arcképén s a "Paál László temetésé"-t ábrázoló igen bensőséges kompozíción még az a barnás aláfestés az uralkodó, ami részben a müncheni tanultság, másrészt Paál és Munkácsy hatása. De áttelepülve Párizsba, átjárja a kortárs francia művészet színessége, elevensége s az akkor - és még soká - nagyhatású Bastien-Lepage finom naturalizmusa, ami a konkrét ábrázolást a plein air (teli fény), majd az impresszionizmus atmoszférateremtő színességével társítja. Művészetének alakulását mégis Szolnok döntötte el, ahová 1875-ben Párizsból hazatér, s ahová a szolnoki művésztelep úttörője, August von Pettenkofen, az osztrák festő híre vonzotta.  

Az eleven élmény, a piros-tarkán hullámzó kisvárosi élet színe, hétköznap és ünnep, az alacsony horizontú táj, mindez szinte elsöpörte a sokféle, egymást fedő vagy keresztező hatást. A magyar népélet sűrűjébe toppant, olyanba, ami lehetetlenné tette, hogy akár a müncheni színpadias állókép, akár Paál sötét színvilága érvényesüljön festményein. A szolnoki első nyártól számít Deák Ébner pályájának legszebb íve. Az Alföld és Párizs között megosztott évek dús termést hoztak és az 1887-ben történt budapesti letelepedéséig igen magas színvonalat képviselnek. Ezekben az években sokat utazgatott Nyugat-Európában és képeivel sikert aratott Párizsban. Végül itthon marasztotta a női festőiskolában elnyert igazgatói megbízatása. Beleilleszkedve az itthoni képzőművészeti életbe, freskó-feladatokat kap, amelyek bár mesterségbelileg hibátlanok, természetüknél fogva nélkülözik azt az intim bájt, ami szolnoki életképeire jellemző. A "Baromfivásár", a "Hazatérő aratók", a "Szolnoki parasztszoba" bensőségét lehetetlen a sok négyzetméteres falfelületeken megvalósítani s bármily kedvesek is puttói (angyalkák) vagy a Műcsarnok homlokzatán nemrég helyreállított és kiegészített freskója, a méret és az anyag szigorú kötelmeket ró a művészre. De az a jó évtized, amely alatt Szolnokra járt festeni, a festői eszközök gazdagodását, az atmoszféra fel- és megismerését, a táj és a rajta élő emberek sajátos és csak arra a darab földre jellemző vonásainak feltárását eredményezte. Igaz ugyan, hogy Pettenkofené a felfedezés érdeme, de a Tisza fényeit, a habos felhőket, az egyenes derekú szép asszonyokat Deák Ébner festette először, azt lehet mondani "magyarul". S bár a rajz rendkívül erős oldala volt, képei mégis a szín nyelvén szólnak, bármily részletező, leíró jellegűek is.  

Szólni kell még arcképeiről, amelyekben az adott karakter leglényegesebb festői vonásaira talál, bár nem volt kimondottan portretista, nem is vállalt portrémegbízást. Ezért szabadon is engedte ecsetét, hiszen kötetlenül töltötte kedvét az ábrázolásban. Tájképeiben előbb a barbizoni hatások érvényesülnek, a hangulati elemek vezető szólamával. De az alföld fényei, remegő párái festőibb, szélesebb megjelenítést követeltek és éppen szolnoki tájai között valóságos gyöngyszemek találhatók. Természethűségéből soha nem engedett jottányit sem; a századforduló utáni párizsi látogatása alkalmával látott posztimpresszionista műveket nem találja vonzónak és a fejlődés szerves állomásának. Ez azt jelenti, hogy ő maga kissé megmerevedett művészi szemléletében, és idős korára bizony nem tudott lépést tartani nemcsak az új irányzatokkal, hanem saját eredeti nívójával sem. Deák Ébner hervadhatatlan érdeme Szolnok felfedezése és művészi kiaknázása. De nem kevésbé az a tény, hogy Bihari Sándort is oda irányította, aki szintén Szolnokon bontakoztatta ki legjobb képességeit. Biharira az idősebb Deák Ébner barátsága, Fényes Adolfra pedig Bihari barátsága volt hatással emberi és művészi mivoltában. E három mester mintegy stafétában vette át egymástól az Alföld szeretetét, a folyók, a tanyák, a magas égbolt, fű és fa s nem utolsósorban az ember változatos, gazdag, sokoldalú, rokon és mégis más ábrázolásának a magyar művészetben oly fontos, korszakos feladatát.

 

Forrás: Oelmacher Anna: Deák-Ébner, Bihari, Fényes ("Az én múzeumom" sorozat 30.)

Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1970, 7-8. oldal

 


Szerkesztés dátuma: kedd, 2012. július 3.
Nézettség: 813 Kategória: Képzőművészek » Festőművészek
Előző cikk: Deák Zoltán Következő cikk: Décsei Ildikó

Forrás:
mek.oszk.hu


   







Tetszik  





Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: