(1912, Budapest - 1988, Budapest)
Festő, grafikus, szobrász, Munkácsy-díjas (1969). 1933-1936 között Aba-Novák Vilmos szabadiskolájában tanult. 1936-tól kiállító művész. 1937-38-ban Rómában, 1942-ben Székelyföldön, 1947-48-ban Párizsban dolgozott ösztöndíjasként. 1941-tõl foglalkozott szobrászattal is. 1945-ben figyelme az üvegfestés felé fordult. 1946-ban a Szinyei Társaság grafikai díjával tüntették ki. 1949-tõl 3 évig az Iparműv. Főisk.-n tanított alakrajzot. Monumentális hatású festészete a német expresszionizmussal mutat rokonságot, de hatással volt rá El Greco, Derkovits Gy. és Picasso művészete is. Sötét tónusú, drámai hangvételű, látomásos képein a valóság elemei szimbólummá fokozva jelennek meg.
Pályája első szakaszában - portréi mellett - műveinek fő témája a munkások, a szegény emberek, az élet elesettjeinek világa (Vak fiú, 1934). Párizsi tartózkodása idején hatott rá a kubizmus és a konstruktivizmus is (Halászlány, 1948), de belső szenvedélye, a tragikumhoz való vonzódása az expresszionizmusban teljesedett ki. 1941-ben festette Néma fák, Menekültek c. képeit. Háborús élményeit apokaliptikus látomásokban örökítette meg (pl. 1944-bõl a Felbukott ló, Elesettek, Töviskoszorús Krisztus fej), szimbólumai gyakran a keresztény szimbolikához nyúlnak vissza. Fő művei az Aranykor és a Guernica szellemét idéző, döbbenetes hatású Memento c. pannója (1967), amelyet retrospektív kiállításán mutatott be. Bravúros forma- és rajzkészségét számos grafikai sorozata bizonyítja (pl. az 1949-es erdélyi tartózkodása idején készült tusrajzok). Monumentális kisplasztikái és érmei a műfaj klasszikus mintáihoz kötődnek.
A Soproni Országos Érembiennálé II. és III. (1979, 1981) kiállításán díjat nyert. Állami megrendelésre számos muráliát készített. Több festménye, grafikája és érme van az MNG tulajdonában (Önarckép, 1937; Alvó család, 1937; Alvó nő, 1937; Tragikus fej, 1947; Don Quijote, 1944). A Magyar Televízió 1964-ben portréfilmet készített róla.
