(1913, Kiskunfélegyháza - 1998, Budapest)
Festő, grafikus. 1931-től az Iparművészeti Iskolában, majd egy év után a Képzőművészeti Főiskolán, Szőnyi Istvánnál tanult, ahonnan baloldali, politikai tevékenysége miatt kizárták. Ezt követően magániskolában, Vaszary János tanfolyamát látogatta. 1934-ben csatlakozott a Szocialista Képzőművészek Csoportjához. 1937-ben Bálint Endre hívására ment először Szentendrére, ahol a Korniss Dezső és Vajda Lajos körül csoportosuló fiatalok köréhez csatlakozott. Ettől kezdődően haláláig a szentendrei művészélet szereplője. 1945-tõl 1948-ig, feloszlásáig az Európai Iskola tagja volt. Korai műveit későbbi munkásságában is fel-feltűnő expresszív hangvétel jellemzi.
A 40-es évek elejétől Vajda késői, szürrealista műveinek hatására találja meg képi gondolkozásának egyik ciklikusan visszatérő arculatát, a szürrealisztikus, antropomorfizált növény- és állatábrázolásokat: száradó kukoricák, burjánzó káposztafejek, konok, kemény mákok, elhullott pillangók vallanak a művész érzelmeiről. Az 50-es évek második felében új stiláris vonások jelennek meg műveiben a francia lírai absztrakció hatására: a sziporkázó színek testes, fekete vonalakból érzékenyen szövődő hálóba kényszerülnek. A különböző témák sorozatokban való feldolgozásának szándéka a 60-as évektől kezdődően felerősödik, a képépítés azonossága mellé sokszor technikai eljárásokat és anyaghasználatot is társít a művész. Így születik a rohamosan pusztuló népi kultúrával és a tradicionális morális értékek felszámolódásával való szembesülés inspirálta, esendő útszéli keresztekről, meggörbült pléhkrisztusokról, málladozó temetői pietákról lapidáris egyszerűséggel festett csoportja. Hasonló élményekben és a háborús emlékekben gyökeredzik a bajóti asszonyokról a 70-es évek második felében készített, monumentális, a pasztell technika által líraivá szelídített figuráinak sora.
A 70-es években indul a Szerelmesek c. sorozata. A sorozat korai darabjain indázó vonalakkal rajzolt, arany, ezüst, fekete és fehér színekkel, dekoratívan festett, csurgatással készült, a csontvázukig lemeztelenített, ölelkező figurák mind tematikailag, mind stilárisan a szecesszióban fogant előképek továbbgondolásai. E sorozatnak a művészi pálya utolsó évtizedében keletkezett, a posztmodern festészettől is megérintett darabjain a színvilág gazdagabb lesz és az un. tupfolásos technika elősegíti, hogy matériában is érzékibben jelenítse meg egymásnak feszülő párjait.
Életművét a Szombathelyi Képtárnak ajándékozta 1988-ban. Irodalmi értékű elbeszéléseiben életének fordulópontjairól vall és kortársainak állít emléket.
