Czeglédi Gizella festőművész 1951-ben az Alföldön, Hajdúhadházon született. Tanítói diplomát szerzett rajzszakon, Esztergomban. Azokban az években a képzőművészet számos ágát kipróbálta. Például a kerámiát, fafaragást, szobrászatot, grafikát és a festészetet. Több éves pedagógus munkája során képzőművészeti szakköröket vezetett Budapesten. A festést a pedagógus munka mellett kezdte. Azóta több száz kép készült el, többségében olajfestmények, amelyeket különböző kiállításokon mutatott be. Egy részük a hozzájuk tartozó versekkel együtt Szavak és színek címmel 3 kötetben jelent meg. A festészet és az írás a sorsa iránytűje lett. Szeretné, ha egyre többen megtapasztalnák értenék, hogy milyen rakományt hordoznak a festményei és a versei.
Számára törékeny játék a képzőművészet és a költészet. A művészet iránt kialakult benne a hűség. Mások szerint ez olyan egyszerűség. Ő is, mint képzőművész tudja, hogy közben van könnyes nehézség, melyet az idő elmorzsol. Minden porcikáján általreszket egy alakuló ötlet vagy vágy, amely festésre, megírásra vár, amíg festékre, szavakra talál. Számára csodálatos, hogy valahonnan jön a mag, amelyből a festmény és a vers kikél. Ő is, mint még sokan, akik a képzőművészettel foglalkozhatnak, tudnának szárnyalni, futni, de a művészetben kialakult mai helyzet folyton gáncsolja az alkotókat.
Czeglédi Gizella festőművész folyton birkózik az idővel. Elnöke a Pilisi Alkotó Kaptár Egyesületnek. Kulturális esteket, kiállításokat szervez. A festményeit szemlélők és a verseit olvasók a szívéig láthatnak. Felfedezhetik, hogy szabadon jár a festészetben és a költészetben. Az élete nem pusztaság, azoknak sem, akik tájképeit, portréit, csendéleteit láthatják. Festményeibe, verseibe írja örömét, bánatát, elégedetlenségét, vágyait. Előtte már megtette ugyanezt nagyon sok festőművész, költő, nagyok-óriások. Ő nem ugyanazt teszi, nem ugyanúgy ír és fest, de azon az úton megy, amelyen ők már megálltak. Az úton a festészetben és a költészetben, a saját tempójában halad, más élményeket gyűjt, más érzések érik, amelyeket magából így-úgy először magának alkot, fest, ír aztán közlésre, közhasználatra kerül.
Van a művészetén belül egy elkülönülési hajlam. Festményeiből, verseiből itt-ott kiolvasható a magány és a tépelődés is. A magáratalálás kétségtelen ténye villant fel benne festészete során, s tudja, hogy jó úton indult el, de tudja, hogy a képzőművészet útjának nincs vége. Folyamatos képzéssel, tanulással, fejlődéssel jár. Igyekszik mindent megtenni, hogy, mint festőművész és költő olyan lehessen, akinek belülről érzi magát. Akkor szeret festeni, mikor a tájképek, portrék, csendéletek és egyéb alkotások hangulatába bele tud veszni, és az ecsetjét tudja a festékbe fürdetni, ha van idő, erő az alkotás örömét teljesen átérezni, ami a festőművészt a teljes odaadásra készteti.
Úgy érzi, 50 év után már kincs az idő, nem szabad eltékozolni. A festészet és a költészet a benne feszülő erő kifejtésére rendeltetett eszközök. Ott van a színekben, a formákban, az ecsetvonásokban. Főleg tájképek, csendéletek, de portrék is megtalálhatók alkotásaiból Ausztriában, Németországban, Ausztráliában, Kanadában, Svédországban, Franciaországban és hazánkban.
