Döbrentey Gábor


Döbrentey Gábor

(1897 – 1990)

 

Döbrentey Gábor ahhoz a korosztályhoz tartozott, mely épp hogy elvégezte a középiskolát 1914-ben, amikor belekerült a világháború hadműveleteibe. Galíciai, bukovinai, román, bolgár és szerb frontszolgálat után három év múlva betegen tért haza családjához, ahol évekig tartó gyógyulás határozta meg életét. Mivel már korábban is szívesen és jól rajzolt, most a kényszerű pihenés adott újra lehetőséget művészet iránti vonzódását alaposabb tanulmányok felé terelni. Szülővárosában, Szombathelyen Glatz Oszkár festőművész - aki 1914-től tanított a Főiskolán, bár csak 1923-tól mint kinevezett tanár - tartott nyári művésztelepet, itt kerültek először kapcsolatba egymással. A tehetséges és szorgalmas ifjúnak ő ajánlotta, hogy el kellene mennie Kecskemétre, ahol 1920-tól a Főiskola állandó művésztelepe volt, Révész Imre vezetésével. Dudits Andor és Nagy Sándor is tanított itt egy időben. Afféle előkészítő volt ez a főiskolai felvételhez, sok művész kezdte itt tanulmányait. Döbrentey Gábor megfogadta a tanácsot, és elment Kecskemétre tanulni 1927-ben, Szombathely városa ösztöndíjával. Egy év múlva sikeres felvételt tett a Főiskolán. Mestere Glatz Oszkár lett, aki alapos szakmai képzést nyújtott növendékeinek a festészet posztimpresszionista hagyományai szerint. Közben Dudits Andor freskó-osztályát is látogatta, ahol megtanulta a monumentális festészet technikáit. Előmenetele olyan sikeres volt, hogy Glatz Oszkár tanársegédjéül választotta 1932-től a művészképző befejezéséig, 1935-ig. 

1933-tól mint főiskolai hallgató már szerepelt kiállításokon. Rendszeresen küldött képeket a Műcsarnok, az Ernst Múzeum és a Nemzeti Szalon tárlataira. Számos díjat is nyert: 1933-ban a Székesfőváros Díját, 34-ben Balló Ede Díjat, 36-ban Pécs város Weber Xavér Díját, s a Ferenc József-Pályázat dícsérő elismerését. Témái ekkoriban egy-két alakos életképek, portrék (Festő, István gazda, Sokác leánykák, Tereferélők, Vasárnap délután, Villányi búcsúsok, Parasztember,Vándor, Akt). Glatz Oszkár Mohácson is tartott néhány tanítványával nyári művésztelepet 1931-ben, s ekkor fedezte fel magának a sokácok színes népviseletét mely ez időtől fogva szinte állandó témája lett. Ehhez csatlakozott Döbrentey is, aki szintén lelkesedett e színekben tobzódó, életteli világért. 1935-ben tempera sorozatot készített e témában. 1937-től egyre több képét fogadta el a Műcsarnok Téli- és Tavaszi Tárlataira. Ezek a kiállítások jelentették akkoriban a legbiztosabb jövedelemforrást a művészek számára. Részt is vett rajta mindenki, aki a pályán mozgott és szakmailag megütötte a kívánt színvonalat.  

Mivel mindkét tanára erős hatással volt rá, valamint kora és neveltetése okán is hagyománytisztelő, kissé konzervatív beállítottságú művésszé vált, nem tartozott az avantgard útjait kereső, vagy a mindenáron újítani vágyó festők közé. Táblakép tekintetében a posztnagybányai plein air táj- és emberábrázolás továbbvitele volt a célja, ugyanakkor igazi vágya nagyméretű történelmi kompoziciók festése. Ez utóbbi talán különösnek tetszhet mai szemmel, hiszen abban az időben a történelmi festészet már nem tartozott a fiatal művészek vágyai közé, sokkal inkább a Párizsból, Berlinből vagy Rómából érkező művészeti áramlatok hazai érvényesítése. Ugyanakkor a 20-as, 30-as évek politikai-társadalmi légkörétől sem volt idegen a hagyományok folytatása, sőt éppen inkább elvárás lehetett a művészeti pályázatok és megbízások terén. Nagy, retrospektiv kiállításokat is rendeztek, pl. 1933-ban Lotz Károly, 1934-ben Deák Ébner Lajos, 1935-ben Székely Bertalan emlékére, s ezek is bizonyára hatással voltak festőnk szemléletére. (Később több olyan témát is feldolgozott saját előadás- és szemléletmódján, melyet pl. a Lotz centenárium alkalmával láthatott, persze egészen más festői felfogásban.) Létezett külön történelmi festészeti díj, sőt pályázat is. (Pl. az Esterházy Pál herceg által több évben is meghirdetett történelmi és életkép, valamint kompozíció és akt pályázat díjai) Sokan éltek a részvétel lehetőségével. Ezen kívül folyamatos megbízási lehetőségek adódtak a katolikus egyház részéről is templomok falképeinek hagyományos stílusban való megoldására.  

Festőnk számára az áttörést a Szent István király halálának ezer éves évfordulójához kapcsolódó 1938-as kiállítás jelentette, mely megmozgatta az egész művész társadalmat. Gyula vezér elfogatása c. festményével elnyerte a Magyar Püspöki Kar I. díját, olyan művészek társaságában, mint Szőnyi István és Aba Novák Vilmos, (3-3000 Pengőt), s olyan mezőnyben, amelyben többek között Bernáth Aurél, Fényes Adolf, Molnár C. Pál, Kontuly Béla, Duray Tibor , a sokat foglalkoztatott Haranghy Jenő és még egy sor kiváló művész is pályázott az elismerésre. Emellett megbízást kapott a Fővárostól a Pacelli bíboros fogadtatása c. festmény elkészítésére (1938-ban Budapesten tartották az Eucharisztikus Kongresszust is, éppen a Szent István év kapcsán, melynek a későbbi pápa volt a fő vendége). Ennek színvázlatát, mely szerepelt a kiállításon, megvásárolta a Főváros polgármestere, s ugyanakkor miniszteri elismerést is kapott. Az 1942-es Őszi Tárlaton már külön teremben állíthatott ki mintegy tíz képet (Gyula Vezér elfogatása, Freskóvázlat, Szent István kihirdeti a szövetséget Velencével, Szent István és kora, Vihar a tengeren, Pécsi utcarészlet, Szentséges éj, Szent István hálaadása Pannon hegyén, Angyali üdvözlet). Ezeken kívül meg kell még említeni néhány nagyméretű olajfestményt, melyeket ugyancsak 1938 és 1942 között alkotott, mint a Kapisztrán János Nándorfehérvárnál kiront a törökökre, a Vérszerződés, a Juliánusz barát. Ezek nagy része ismeretlen helyen lappang . Még az 1938-as évben kapta meg a megbízást a Minisztériumtól a szombathelyi Városháza tanácstermének falképére. (Öt művész közül nyerte el a munkát.) Témája: Szent István kihirdeti a hármas szövetséget Velencével és Horvátországgal. A 6 x 3,5 m-es pannó 1941-ben készült el, de sajnos 1945-ben az épületet bombatalálat érte és elpusztult.  

A Szent István-év hozadéka számos István királyhoz kapcsolódó kompozíció, és a sok-sok történelmi előtanulmány és vázlat után egy sor templomi falkép megbízás lett, melyek jó része ma is látható. Ekkor érezhette igazán elemében magát, hiszen nem véletlenül tanulta Duditsnál a falkép festészetet, s készült a monumentális feladatok megoldására. Hogy mikor kapta az első ilyen lehetőséget, arra nincs biztos adatunk, lehetséges, hogy már tanuló évei alatt is részt vett mestere, vagy mások ilyetén munkáiban. Saját, önálló megbízásai főként a Dunántúl helységeiben követték egymást. Több olyan műre is emlékezett ő, vagy a családja, melyek azóta már nem lelhetők fel (pl. Fertőszentmiklós, Petőháza, Vasvár), de így is fennmaradtak hét helyszínen, ahol tisztelettel és büszkén őrzik e falképeket az Egyház közösségei.  

A legkorábbi fennmaradt seccoi Kisbéren készültek, 1938-ban, a Nagyboldogasszony templom szentélyének oldalfalán (Csodálatos halfogás illetve a Csodálatos kenyérszaporítás), valamint a hajóban a Piéta és az Angyali üdvözlet és három mennyezeti szakaszon a köralaknál kissé nyújtottabb formátumú nagy falkép. A munka hatalmas, és nem is egészen egyenletes színvonalú – bár nem tudni, voltak-e segítői, vagy hogy mennyire szoríthatta az idő a befejezéssel. A közelről szemlélhető oldalfali képek stilizáltabbak, a figurák inkább jelképes megfogalmazásúak, míg a mennyezetiek alkalmazkodnak a barokkos építészeti környezet stílusához.  

Ugyancsak 1938-as keltezésű a Győr melletti Nagybarát barokk templomának sík mennyezetét díszítő nyolc különböző méretű kazetta ábrázolása. Míg Kisbéren az oldalfalak ábrázolásmódja a falkép kívánta átírás ellenére is közelebb áll a táblaképi megoldáshoz, Nagybarát négy Evangélistája, valamint a középső, többfigurás képmezők sokkal közelebb állnak a dekoratív felfogáshoz. A hátér mindenütt semleges kék színű, a figurák kapcsolata sokkal jelképesebb, szigorúbban áttekinthető, és egyszerű, keskeny aranyokker keretezés veszi körül valamennyi képet. Feltehetően a megrendelői előírás határozta meg az ábrázolás mikéntjét. Mégis meglepő, mennyire tudott stílusban, előadásmódban alkalmazkodni a művész a különböző helyszínekhez és elvárásokhoz. A következő évben (1939-ben) a szomszédos Kisbaráton dolgozott. A kis templomot a gróf Zichy és a báró Lévay család építtette, birtokuk cselédsége számára, de itt van a Lévayak kriptája is. Szép barokk oltár és szószék van benne, s ezekhez hangolta Döbrentey a mennyezet három boltszakaszának festői előadásmódját is. A szentély felőli kép a Pásztorok imádását ábrázolja, a második boltszakasz pedig Mária mennybevitelét. A művész elemében volt a barokk stílus átélésekor. Sokkal bensőségesebb, érzelemgazdagabb az előadásmódjuk, mint a korábbi nagy templomok falképeinek.  

1940-ben készült Bogyoszló (Csorna közelében lévő falu) templomának teljes mennyezetet betöltő falképe. A templom dongaboltozatos, apszisa félköríves. A hajó mennyezete a magyar szentek és Szent Márton legendáriumának jeleneteit hatalmas képeskönyvként vonultatja föl, összefüggő, mégis önállóan is szemlélhető kompozíciók egymást követő, lendületes áramlataként. A hajó boltozatának baloldali ívén Szent Márton, Szent István és Szent Margit , a jobboldalin Szent László, Szent Imre és Szent Erzsébet életének egy-egy jelenete van megörökítve, a középrészen Szűz Mária a földgömbön, angyaloktól körülvéve. A szentély boltívén Jézus születése a pásztorok és a Királyok imádása között, angyalokkal elválasztva. A félkupolában a Szentségtartó és bárányok. (Az oltárkép régebbi, nem Döbrenteytől való.) Szinte hihetetlen, hogy lehetett egy év tavasztól őszig tartó idényében – amikor a hideg templomokban festészeti munkák egyáltalán végezhetők – ezt az óriási felületet annyira mozgalmas, sokalakos jelenetekkel megfesteni. Ugyanakkor a mű egységes, nincs nyoma annak, hogy segítséget vett volna igénybe, ahogy az ilyen munkáknál megszokott dolog volt.  

Az 1941-es évben Máriabesnyőn dolgozott. A Nagyboldogasszonyról nevezett kisbazilika szentélyének D-i oldalfalán egy 3,5 x 3,5 m-es seccót festett Szűz Mária a betegek gyógyítója témájában, a mennyezeten pedig egy kb. 5x3 m-es Angyali Üdvözletet. A két képet csak a színvilága kapcsolja össze. A mennyezetkép megoldása alkalmazkodik a barokk környezet hangulatához. Az oldalképnél a művész megpróbált elszakadni a történelmi kompozíciók kosztümös, stilizált ábrázolásától, s egy saját korához közelítő, realisztikusabb megfogalmazást alkalmazni. A jobbára népies figurák típusai között a szerzetesek, angyalok és a Szűzanya mintegy közös térben állva, alig megkülönböztetett előadásmóddal, mégis jelképszerűen fogalmazva. Nem csekély feladatot támasztott magának, melyet nem is tudott igazán harmonikusan megvalósítani.  

A háború vége felé ismét be kellett vonulnia. 1944. folyamán egységével Bakonybélbe került, a Szent Mauríciusz Monostor épületébe – vagy szomszédságába. Míg további feladatra várakoztak, Döbrentey Gábor elkezdett egy falképet festeni a kolostor refektóriumába. A Monostor alapítását ábrázoló falkép az ebédlőterem egyik végfalán egy 4,75 m széles félkörívben helyezkedik el (az ív magassága 2,5 m). Ez is sokalakos történelmi kompozíció, középen a király az alapító oklevéllel, melyet szerzetesek egy csoportjának nyújt át, mögötte katonai és papi kísérete, háttérben az épülő templom. Ez a kép készült legtovább: a befejezés dátuma 1947. novembere. Valószínűleg többször látogatott el a munka folytatására, s a legalaposabban kidolgozott, szinte táblaképszerű megjelenésig vitte a képet. Igaz, hogy ugyanilyen közelről is szemlélhető, s valósággal olajfestmény hatását kelti. Talán a művész szívéhez is legközelebb álló műve bontakozott ki belőle.  

Döbrentey Gábor az egyházi munkák többségénél is megragadta a lehetőséget, hogy történelmi kompozíciót alakítson ki belőlük, hiszen többségük a magyar szent királyok és családjuk legendabeli vagy tényleges cselekedeteinek állít emléket. A feldolgozás módja közel áll a klasszikus mintákhoz, némileg stilizált, mégis hitelesen átélt, eleven kompozíciók. Felépítésük, tömegmozgatásuk, színbeli hangsúlyaik jól kiegyensúlyozottak, figurái kiérleltek, harmonikusak. Noha tartja magát egyfajta emlékezetünkben élő tradícióhoz, részleteiben ugyanakkor egyénített alakok és csoportképzések teszik sajátossá stílusát, mely nem nélkülöz egyfajta emelkedett teatralitást sem.  

A háború után a művész kénytelen volt elvállalni egyszerű festési munkákat is vidéki plébániákon, lisztért, gabonáért, hogy családjának élelmet szerezzen. Igényesebb munkának számított már a megsérült Országház-beli freskók helyreállítása 1948-ban, melyre az akkori házelnök, Nagy Imre kérte fel. Egyetlen saját tervezésű és kivitelezésű falképe ez után már csak a hatvani Szent Adalbert templom szentélyében készült 1956-57-ben. A 12 m magas, 6 m széles hengerpaláston Szent Adalbert térítő munkáját örökítette meg, amint Géza/Gyécse fejedelem családját oktatja a kereszténységre. A kép kompozíciója kissé keresett, a főalak és a mellékalakok kapcsolata formálisabb a korábbi művek jól felépített szerkezeténél. A továbbiakban elsősorban nagyobb műemléki restaurálási munkákban vett részt, pl. a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, az Operaházban, de dolgozott a Várnegyed, a Divatcsarnok Lotz terme, a noszvaji kastély, a novai és a nagytétényi római katolikus templom falképeinek helyreállításán is.

Mindezek közben nem hanyagolta el a táblakép festést sem, habár 1949. után a kiállításokon való nyilvános szerepléstől visszavonult. A családi hagyomány szerint felajánlottak neki főiskolai tanári állást, amennyiben belép az Állampártba, ám ő ezt nem vállalta. Talán komolyabban kellett venni a fenyegetést, miszerint ha ellenáll, nem érvényesülhet művészi vonalon sem, de ő tartotta magát ehhez. Hagyatékában több, mint 400 olajfestmény, rajz és akvarell maradt fenn, melyekből élete vége felé rendezett néhány kiállítást, pl. szülővárosában, Szombathelyen 1984-ben, Nyíregyházán 1985-ben és a Család 1996-ban Debrecenben.

A festmények témái - a nagylélegzetű, sokalakos kompozíciók mellett - elsősorban tájképek, a Balaton környéke (Fonyód-Bélatelepen volt a családnak egy kis nyaralója), a budai Vár környéke, a Vérmező, Horvátkert, (ahol lakott), de csendéleteket és kisebb figurális vagy tájképeket is festett. Ezeknél a képeknél nem kellett alkalmazkodnia semmiféle eszmei vagy technikai kötöttséghez, egyedül a szín és kompozíció általi megformálás volt a cél. Az olajfestmények, akár kicsi, akár nagy méretűek, sokkal közelebb állnak a látvány spontán hatásához, amint azt a késői posztimpresszionizmus, avagy Nagybánya öröksége megkívánta. A falusi, vagy erdős-dombos tájak, a benne munkálkodó emberek mindig erőteljes de kiegyensúlyozott színkompozíciónak vannak alárendelve. Sok helyütt a levegős ultramarin kék fogja össze a természet különféle színhatásait, egyfajta párás messzeségbe helyezve a témát, így a legélénkebb árnyalatok sem harsogók soha, s mindegyiket belengi a művész békés derűje. A közvetlen napsütés megragadásával csak az akvarellek estében találkozunk, melyeken a napfény néha magát a témát jelenti. A korai guache-ok esetenként franciás dekorativitást idéznek. Ő maga egy időben az északiakat, Hodlert tartotta magához közel állónak. Utazásai során valószínűleg sok különféle művészi hatás szűrődött le benne, de végül mindig megmaradt a szívének kedves nagybányai örökségnél. A háború által megszakított kiteljesedés, s az elveszett művek ellenére munkái természetes módon illeszkednek a hazai festészet 20. századi vonulatába, s ahogy kortárs méltatója írta, „művészete számottevő érték a történelmi festészet korszerűsítését célzó törekvések sorában”. Hozzátehetjük, hogy nem csupán a történelmi festészet, de az egyházművészet és a táblaképek egykorú produktumai között is.


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2012. szeptember 9.
Nézettség: 1,355 Kategória: Képzőművészek » Festőművészek
Előző cikk: Dionysius Stanetti Következő cikk: Döbröczöni Kálmán


   







Tetszik  





Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: