F. Ferenczy Júlia néven is jegyzi műveit. (Nyárádszentbenedek, 1909. április 3. – Kolozsvár, 1999. július 26.) magyar festőművész, illusztrátor. Férje Fuhrmann Károly iparművész.
A kolozsvári és a temesvári Képzőművészeti Főiskolán tanult, Erdély egykori „Belle Arte”-ján, ahol tanárai Papp Sándor (Alexandru Popp), Romul Ladea, Aurel Ciupe és Catul Bogdan voltak. Temesváron Podlipny Gyula is irányította tanulmányait, amelyek befejeztével Nagybányára ment, hogy ott Ziffer Sándor, Nagy Oszkár és Krizsán János korrektúráira járjon. 1936 tavaszán Fuhrmann Károly ötvösművészhez ment feleségül, és férjével együtt Kolozsváron telepedett le. Kós Károly ösztönzésére, több akkori fiatal művésztársával együtt, itt lépett a nagyközönség elé először 1939 decemberében, egy nemzedékváltást jelző, máig emlékezetes kiállításon. A „tizenötök” között olyan tehetséges fiatalok voltak, mint például András László, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Brósz Irma, Erdei Erzsébet, Incze István, Kós András, Kósa-Huba Ferenc, Makkai Piroska, Olajos István, Tollas Júlia, akik többnyire önmaguk erejéből jutottak el számottevő eredményekhez. Indulásukat a kritika valósággal ünnepelte, ami számukra a negyvenes évek elején kiállítási lehetőségeket biztosított, és sikerekhez vezetett. A második világháború ember- és közösségpróbáló esztendei után sem jöttek könnyebb évek, főképpen azok számára nem, akik a szocialista realizmusnak nem hódoltak be. A „tizenötök” társasága is szétszakadt, és nem kimondottan a szakmai tudás mentén. Ferenczy Júlia azok csoportjához tartozott, akik a rendszer parancsára változást színlelni képtelennek bizonyultak, akik továbbra is kizárólag a művészi szempontokat voltak hajlandók figyelembe venni, s akik a szeretet hatalmát a hatalom szeretetével össze soha nem tévesztették. Megfizettek érte. Előbb ún. purifikáló bizottságok elé idézték őket, képeik később egyre ritkábban jutottak be a hivatalos tárlatokra, míg végül – az 1956-os eseményeket követő általános romániai retorzió keretében – másokkal együtt Ferenczy Júliát is kizárták a Képzőművészek Országos Szövetségéből. Születésének századik évfordulóján kimondani tartozunk: a kizárók egykori kollégái és művésztársai voltak – a behódoltak, a rendszerből pompásan megélők. Mindez azonban Ferenczy Júliát önként vállalt útjától nem tántorította el. Bár a nehéz anyagi körülmények miatt az olajról – és sok minden egyébről, persze – le kellett mondania, kénytelen volt áttérni a pasztellfestészetre, ám továbbra is portrét festett, önarcképet, aktot, tájképet és csendéletet, amelyek révén a hivatalossal immár párhuzamossá lett művészi értékrend mércéje szerint figyelemre méltó eredményeket ért el. Azokban az években került egyre közelebb azokhoz a művésztársaihoz, akikkel már a harmincas évek végén összehozta az erdélyi művészsors. A szintén kisemmizett Brósz Irma igaz, jó barátnak számított, Gy. Szabó Béla pedig művésztársaként mindent elkövetett annak érdekében, hogy Ferenczy Júlia munkái a hazai és a külföldi nagyközönség elé kerülhessenek. Alkotásait hazai és külföldi magánlakások díszeként őrzik ma is, művei rangos külföldi múzeumokba is eljutottak. Csak idehaza nem bocsátották meg gerincességét, még az 1990 utáni évtizedben sem, amikor ugyancsak itt élt Kolozsváron, közöttünk. Göncz Árpád államelnök 1997-ben magas magyar állami kitüntetéssel ismerte el művészi munkásságát: az első erdélyi művész volt, aki a rendszerváltozás után ilyen magas anyaországi elismerésben részesült. Itthon azonban nem szolgáltattak neki elégtételt, nem vették vissza a szakszövetségbe sem, és a kolozsvári Művészeti Múzeumban mind a mai napig egyetlen képe sincsen.
Az őt ért igazságtalanságok azonban sohasem törték le teljesen. Nem csökkentették a nyárádszentbenedeki református lévitatanító lányának tisztánlátását, aki elkötelezetten haladt a saját útján. Munkáiban az embert fürkészte és a természetet, a megfoghatatlant próbálta megörökíteni: a lélek rezdüléseit s a szülőföld örökké megismételhetetlennek tetsző szépségét. A táj fölött őrködő hegyeinket festette, vizeink meg-megcsillanó tükrét, érintetlen vadonok öreg fáit és kusza ágait, titokzatos várromokat, ártatlan gyermekarcokat, üde virágcsokrokat. A mi erdélyi életünk egy-egy elszálló pillanatát kényszerítette rá a vászonra. Úgy, hogy örökké a szépet, a tisztát kereste. Biztos kontúrok, egységes felépítésű, szilárd szerkezetű kompozíciók és érzékeny, ám mégis határozott színkezelés jellemzik munkáit.
Nyárádszentbenedek (románul Murgeşti, németül Sankt Benedikt) falu Maros megyében. Marosvásárhelytől 10 km-re délkeletre, a Nyárád jobb partján, Ákosfalva belterületének keleti szomszédságában fekszik. 1332-ben Sancto Benedicto néven említik először. A Rákóczi-szabadságharc alatt határában verte szét gr. Bethlen Samu seregét Ilosva kapitány 500 székellyel megerősített csapata. 1910-ben 547, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye Marosi alsó járásához tartozott. 1992-ben 502 lakosából 457 magyar, 34 cigány és 11 román volt. Első okleveles említése az 1332-es pápai tizedjegyzékben található de S. Benedicto néven. (Beke: Az erd. egyházmegye. 168.; Orbán: Székelyföld. IV. 55., 1. jegyz.) 1497-ben Senthbenedek (Barabás: SZOKL. VIII. 172.) formában írják. Az 1567. évi regestrumban Zent Benedek 6 kapuval szerepel. (Orbán: i.h.; C. Suciu: Dicţionar istoric.) 1619-ben Szent Benedekként (C. Suciu: i.m.) jelölik.
Plébániatemplomáról már az 1332-es pápai tizedjegyzék tanúskodik, mely szerint 1332-ben Jakab papja 4 régi banálist fizet, 1334-ben 10 dénárt, 1335-ben is fizet, de az összeg nincs feltüntetve. (Beke: i.h.; Orbán: i.h.) Az I. Béla király idején alapított kolozsmonostori apátság (1060–1063) több birtokot kapott és több bencés plébániát alapított. A bencésekkel hozhatók kapcsolatba a Szent Benedekről elnevezett egyházközségek. Így Nyárádszentbenedek is a legrégibb egyházközségek közé sorolható, legkésőbb XII. századi. Nevét Szent Benedek tiszteletére szentelt templomáról kapta. A régi templomot a XVIII. században lebontották. A templomot sem kímélte az Ali basa vezette török portyázások veszedelme. Tanúja ennek a marosi egyházmegye matriculájában található bejegyzés, mely szerint a szentbenedeki templom leltárából Ali basa idejében több tárgy elveszett (egy keresztelő ónkannácska, két selyemabrosz és egy fekete abrosz). (Kelemen: Művészett. I. 180.) A régi templom emlékét egy 1493-ból származó harang őrzi; felirata „O Rex glorie veni cum pace 1943” (az utolsó szó így: apace). (Orbán: i.m. IV. 55.). A harang három oldalán egy-egy oroszlán látszik. (Benkő K.: Marosszék. 269.) Még van egy nagyobb harangja, formája szerint még talán régebbi is, de nincs rajta felirat. 1848-ban megjárta Brassót, ágyúöntéshez akarták felhasználni, de megmenekült és később az egyházközség visszakapta. (Ref. névkönyv. 1898. 3.) A lebontott templom köveit beépítették a ma is álló új templomba. Ugyancsak erre használták fel azokat a köveket, amelyeket a felfedezett régi alapokban találtak, s amelyek a kolostor celláinak alapfalai lehettek, mert ezt jegyzik fel: „Szép faragott kövei voltak... s a cellák alapfalai tisztán kivehetők voltak”. (Orbán: i.h.; Benkő K.: i.h.) Ez összhangban van azzal a hagyománnyal, hogy itt bencés kolostor volt. A falu középkori lakói katolikusok voltak, majd a reformáció idején reformátusok lettek, a templommal együtt. Erről beszélnek a XVI. századi helynevek is: Alájáró, Apró oszlás, Által hágó, Hegybe forduló, Hosszú, Isten tövise, Kapus mellett való erdő, Kis által, Kötőhely, Pap gyakra, Ropó, Sószék, Szoros út, Venice mart, Vizek, Vizelke (SZOKL. VI. 409.), Kurtatető, Orotvány, Ujfogás, Cseretető, Akasztófa oldal, Csere, Vápa (Benkő K.: i.h.). Református temploma 1830-ban épült, körülötte láthatók a 12. századi bencés kolostor maradványai, régi templomát a 18. században bontották le. Görög katolikus fatemploma is van.
A Toldalagi-kastély a 19. században Toldalagi Zsigmond által építtetett, barokkos klasszicista stílusban, a II. világháborúban kifosztották, majd a 20. század végéig a helyi állami mezőgazdasági vállalat székhelyéül használták, jelenleg a falu alapítványának tulajdonát képezi, s két kisebb helyiségében helyet biztosít a falu néprajzi gyűjteményének. Napjainkban súlyosan leromlott állapotban áll, részleges felújítása előkészületben. Ferenczy Júliáról nem feledkezett meg szülőfaluja. Születésének centenáriumán a lelkes helybéliek összefogásával 2009. április 26-án gazdag rendezvénnyel emlékeztek meg a falu jeles szülöttéről. Az emlékezéssorozat főszervezője, Nám Emese tanítónő mellett még sokan igyekeztek hozzájárulni az emlékezetes ünnephez. Az alkotó emlékét legméltóbban és legmaradandóbban a Hunyadi László szobrászművész készítette bronzplakett őrzi, amelyet Szentbenedek központi részén, a főutca melletti parkocskában avattak fel ünnepélyes keretek között. Hunyadi László nemcsak finom vonásaiban tudta visszaadni a kitűnő festőnő szépségét, de a Ferenczy Júlia személyiségéből és a festményei harmonikus, érzékeny világából áradó belső melegséget, finomságot, szellemi kisugárzást is sikerült érzékeltetnie. A festőnő 56x40 cm-es arcmását Balogh József (Cubi) öntötte bronzba, azt egy hatalmas terméskőbe ágyazták, amelyet a Bucsin patakából hoztak a faluba, és betontalapzatra helyeztek. Monumentális hatású így egyben, olyanszerű, mint a Wass Albert-emlékmű a marosvécsi kastélyparkban.
Kiállításai egyéni
1947 Kolozsvár
1967 Gyergyószentmiklós ; Csíkszereda
1968 Székelyudvarhely ; Székelykeresztúr ; Nagyszalonta ; Marosvásárhely
1969 Kolozsvár
1971 Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
1972 Marosvásárhely ; Debrecen
1973 Szigliget
1996 Gy. Szabó Galéria, Kolozsvár.
Csoportos
1972 Állami grafikai kiállítás, Bukarest
Tagság
Barabás Miklós Céh (1939-ben lépett be első ízben)
Díjak, elismerések
A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1996)
