Rajztehetségemre már gyermekkoromban felfigyeltek, azonban vonzódásom a természettudományokhoz erősebb volt. Vegyészmérnök vagyok, több évet tudományos kutatással töltöttem. A képzőművészettel kedvtelésből kezdtem el foglalkozni egyetemi tanulmányaim alatt, ekkor az anyag megformálásának lehetőségei foglalkoztattak. Kisplasztikáim a női test formavilágából és a természetes szimmetriákból táplálkoznak. Tanulmányaim során megismerkedtem a digitális technológiában rejlő művészi lehetőségekkel. Háromdimenziós modellek és látványtervek létrehozásával kezdtem, és hamarosan a klasszikus festészet korlátainak kitágítása kezdett foglalkoztatni.
A digitális festészetben lehetőség van olyan fantasztikus reológiai tulajdonságokkal rendelkező anyagok alkalmazására, amelyek a hagyományos festészetben nem használhatók, egészen egyszerűen azért, mert nincs a valóságban ilyen anyag. Ezzel a technikával megfesthetők olyan képek, amelyekben a reggeli tejszínes kávé kavargatása közben, vagy a tábortűz lángjaiba meredve szoktunk gyönyörködni, vagy amelyek spontán örvénylenek lehunyt szemeink mögött az álom és ébrenlét határán. Ha kismértékben is, de színtévesztő vagyok, ami sokáig távol tartott a festészettől. Az ilyen mértékű színtévesztés a pasztell és a szürkeárnyalatú színeknél jelentkezik, egyfajta bizonytalanság ez, amely könnyen átbillen bizonyosságba, ha megerősíti valami az érzékelést. A digitális technika megadja a lehetőséget a magabiztos színkezelésre: a CMYK színrendszer mérőszámai fogódzót jelentenek a becsapható érzékeknek.
Hiába a legmodernebb technika, a festészet igazi szépségét az olajfesték a vásznon jelenti. Azzal, hogy a végső megjelenítésben ragaszkodom a klasszikus olaj-vászon párosításhoz, azt vállalom, hogy ezeket a képeimet kétszer festem meg, először a digitális rajztáblán, végül a klasszikus technikával.
