Zajos hétköznapokon, utazva az emberek között arcokat keresek. Nézem őket, elképzelve az életüket, történetüket. Néha, ha valami megragad, megkérem őket, hogy üljenek modellt nekem. De festményeim nem realista portrérajzok, hanem egyfajta szimbolista-emocionális ábrázolásmód, egy-egy arc egy-egy fehérizzásig tisztított érzelem eszményi képe lesz, alkalmasint ezzel elveszítve a portré jellegét, de alkalmassá válva arra, hogy bárki lelkének edénye lehessen. Az egyes arcok történeteket, életszakaszokat fejeznek ki: Szeretem látni az első tűsarkúikban csetlő-botló lányokat, a szinházak mosdójában magabiztos kézzel sminkelő asszonyokat, vadul táncoló alakokat, akik extatikusan forognak, nehogy sírni kezdjenek. Keresem azokat, akik kidőt szánnak az örömre, a bánatra - az életre. Szeretném, ha képeim a nézőben visszahoznák egy-egy pillanatra mindazt, amit már megélt, ami egyszer fontos volt neki.
