Orvos András vallottan az egyképes festők közé tartozik; életművének jelentős hányadát egyetlen motivumnak (a virágnak) és a vele kapcsolatban fölmerülő, festészeti problémáknak szenteli. Témaválasztásából adódóan ritkán reflektál közvetlenül társadalmi kérdésekre, noha alkotásai mögött természetszerűleg meghúzódik a kor atmoszférája, hangulata is. Későbbi korszakaiban a virág kiindulóponttá válik, mely a mélyebb, metafizikai kérdések megfogalmazása során többdimenziós szimbólummá formálódik.
A fiatal, eredetileg textiltervezőnek készülő művész lelkesen veti bele magát a '60-'70-es évek peszgő-forrongó, bohém-világmegváltó szellemi szellemi életbe: alig van valamirevaló kulturális esemény, ami nélküle zajlana: a legendás No 1 csoport alapitó tagja, a balatonboglári kápolnatárlatok szervezője és rendszere kiállitója. A művészetre - a képek tanulsága szerint - hatottak a kor divatos irányzatai és képviselői, ám a legtöbbet mégis a kortárs művészbarátoktól / kollegáktól tanult. Az egymás munkáira szüntelen reflektáló, önfeledt együttgondolkodás segitette művészi kibontakozását; az élettel teli-mozgó közegben csakhamar rátalál saját útjára és önkifejezési módjára.
A legendás állatkerti kiállitás után érdeklődésének középpontjába a virág - mindenekelőtt a rózsa-motivum került. A fölnagyitott - geometrikus szerkezetbe foglalt - növénymotivumok rövidesen Orvos András személyes védjegyévé válnak.
Éles kontúrokkal megrajzolt, élénk szinvilágú virágai a valóság és a képzelet határmezsgyéjén születnek; bennük lüktetnek a távoli gyermekkor emlékei: virágokkal övezett, békéscsabai utcák szinkavalkádja, a szülői házban nyiló virágok derűje, használati eszközök népies motivumai. Az egymásra rakódott személyes élményrétegek mellett különböző, olykor egymásnak feleselő irányzatok hatásai húzódnak: a hard edge hűvös szenvtelensége, mely ezúttal harmónikusan vegyül a pop-art élénk (olykor harsogó) szinvilágával és irónikus hangnemével. A lágy szirmokat és egyéb növényi részeket sikmértani formák: éles átlók és egyenesek metszik, máskor önmagába visszatérő kör fut keresztül a kereten túlnövő virágokon. Orvos András, mintha művészi-emberi alkatában is jelenlevő kettőségnek engedelmeskedve szoritaná szigorúan zárt, geometrikus formák közé a buján áradó, néhol a kereteket is szétfeszitő, szenvedélyesen izzó virágokat, Az organikus és a statikus, mértani idomok ellentéte pedig sajátos feszültséggel teliti az alkotásokat, csakúgy, mint a "félbevágott" motívumok. A kollázsszerű festmények képes levelezőlapokra emlékeztetnek, melyeket a művész játékos kedvvel szétvagdosott, hogy aztán az egyes darabokat talmi keresetlenséggel egymás mellé rakosgatva, újjáfesse a lapot.
Orvos András virágképei gyakran keltenek erotikus képzeteket: a plasztikusan domborodó, érzéki szirmok - néhol finom áttételeken keresztül, olykor viszont már-már frivol egyértelműséggel - keltenek biológiai képzettársításokat.
A virág-téma a '70-es évektől napjainkig Orvos András művészetének állandó szereplője maradt, még ha időnként (egyéb, esetenként intellektuálisabb, absztrakt vagy félabsztrakt témák mellett) főszereplőből mellékszereplővé is kell válnia.
Új idők járnak; valami változik, valami föllazul, tónusváltásra adnak okot a művész személyes életeseményei is. A könnyed hang metafizikussá érik: sűrűsödnek a gondolatok; mintha a művész a külvilágról mind inkább befelé fordítaná a tekintetét.
A 2000-es évek kezdetétől képei besötétednek; a spirituális üzeneteket hordozó fekete - háttérbe szorítva a korábban olyannyira jellemző kolorítást - mind uralkodobbá válik alkotásain. Az oldott, játékos hangvételű virágképek után súlyosabbá válnak a kérdésfeltevések; a festmények transzcendens erőterekkel telítődnek.
A színvilág mellett a formák is redukálódnak, noha a leegyszerűsített formarendben is fölfedezhetjük a korábbi, emblematikus motívumokat; a művész ikonografiájában újra meg újra visszatér a kulcsmotívumaihoz. Ecsetje alatt - többszörös metamorfózison átlényegülve - rózsává alakul a mélybe rántó, koncentrikus körökből építkező, örvénylő Seol, sejtelmes hangulatokból szőtt, jin-jang jele mögött pedig végsőkig redukált, bioform alakzatra ismerünk. Az új táblaképek értelmezési keretét a keleti bölcselet és a nyugati, zsidó/keresztény hitvilágot átfogó gondolkodásmód adja meg. Az egyetemes kultúr- és vallástörténeti szimbólumok a művész személyes mitológiájának jelképrendszerével vegyülnek. A feszültségekkel teli, enigmatikus, sötét vásznak olykor nemzeti sorstragédiákat (Memento 1956) idéznek, máskor - megjelenítve a fölemelkedés és bukás stációit - az emberlét tér - időzónáitól mentes, örök küzdelmeire keresnek válaszokat.
Orvos András palettája azonban - mint egy rossz álom után - hamar kivilágosodik, és a komor hangvételű, monokróm képekkel egyidejűleg új, derűvel és fanyar humorral átitatott művek születnek, melyek mindamellett megörzik filozofikus hangvételüket.
Az alkotás - intelektuális töltése ellenére - ismét játékká válik, beigazolva Flaubert gondolatát, miszerint "a művészet egyenlő a boldogság lehetőségével."
