Tábori Nóra


Tábori Nóra

1928. június 15. Temesvár-2005. november 23. Budapest

 

Kitüntetései: 

Köztársasági Elnöki Aranyérem (1996)

A Halhatatlanok Örök Társaságának tagjává választják (1996)

Országos színházi találkozó díja (1994)

Ruttkai Éva-emlékdíj (1994)

Kossuth-díj (1994)

Déryné-díj (1993)

Pro Comedia-emlékdíj (1992-ben elsőként ő kapta meg, életművéért)

Április Negyedike Érdemrend (1988)

Kiváló Művész (1981)

Érdemes Művész (1975)

Jászai Mari-díj (1957, 1961)

 

Szuba Nóraként látta meg a napvilágot 1928. június 15-én, az akkor már Romániához tartozó Temesváron. Édesapja Szuba Péter, édesanyja Tábori Katalin. Iskoláit Temesváron végezte. Tánciskolába a kor neves tánctanárnőjéhez, Bingert Pipihez járt, aki a balett és akrobatika mellett a kisleány járáshibáját is kitűnően korrigálta. A sztepptánc tudományát Valkai Károlynál sajátította el, aminek később, színésznő korában jó hasznát vette. Zseniális módon kombinálta a táncot a szteppel: balettcipőjére sztepp-plakettet téve spiccen szteppelt a színpadon - aminek akkoriban Magyarországon nemigen akadtak követői.

A szülők 1938-ban történő különválását követően a kisleány édesanyjával Magyarországra költözött, Békéscsabára. Tanulmányait is itt fejezte be. Ám 2-3 évvel később a magyar hivatal arról értesítette őket, hogy a kis Nórának vissza kellene térnie az édesapjához Temesvárra, mivel a román törvények úgy határoztak a közben lezajlott válóper végzése értelmében, hogy a leánygyermeket az apának, míg a fiút az anyának ítélik. Nóra és édesanyja hallani sem akart erről a változásról. Egy jogi kiskaput kihasználva végül semmissé vált a bírósági határozat. Az édesanya, Tábori Katalin felvállalva a szóbeszéd és a negatív megítélés veszélyét, a hatóságok előtt tett tanúvallomást, hogy igazából ő nem tudja, ki a gyermeke édesapja, és ezen a bírósági tárgyaláson már Tábori Nóraként említi leányát. Az odaadó édesanya tisztességét áldozta fel azért, hogy lánya is vele maradhasson. Nem vállaltuk az apát - mondja a színésznő évekkel később, egy beszélgetés alkalmával a kíváncsi füleknek.

Pályáját 1942-ben táncosnőként kezdte Szegeden. "Rengeteg akrobatikát, mozgást terveztem a szerepeimbe. Engem a táncban is a közlés, a kifejezés izgatott. Igyekeztem - nagyképűen hangzik talán minél több tartalmat adni a mozgásnak. Így kezdtem először pantomimmal kísérletezni majd rádöbbentem, hogy hiába: szükségem van a szóra is..."


A tehetségére felfigyelő Both Béla színiiskolájában végzett, a következő esztendőben - így lett hivatalosan "segédszínésznő karkötelezettséggel". Mindebből számára csupán a "színésznő" volt akkor a fontos. Színésznő mivolta tudatában lelkesen jelent meg 1943 júniusában a Színészkamaránál, amelynek épülete előtt a szerződésre váró jelöltek tömege toporgott türelmetlenül, izgatottan, és kissé reményvesztetten, hogy végre egy direktor felfigyeljen rá, és némi érdeklődést mutasson iránta. A fiatal kamaszlány viszont nem tudta a rendet, hogy neki is be kellene állnia a többiek közé a sorba, így a 15 éves törékeny, pici lány magabiztosan bement az épületbe, bekopogtatott a Színészkamara főtitkárához, és közölte, hogy ő tulajdonképpen szerződésért jött. Sokaknak talán túl egyszerűnek tűnik így szerződéshez jutni. - de Nóra mégis jókor volt jó helyen: jelentkezését végignézte Szalay Károly, az éppen az irodában tartózkodó szombathelyi színidirektor, és rövid párbeszédet követően Nórát Szombathelyre szerződtette színtársulatához, 150 pengő kezdő gázsival. Így lett Tábori Nóra kezdő színésznő Szombathelyen. Akkor még nem tudta, hogy két évadon keresztül marad majd a Dunántúlon. Szerződése második esztendejében 50 pengő fizetésemeléssel 200 pengőre emelkedett havi bére - amelyre bizony felettébb büszke volt a pályakezdő, s még ugyancsak fiatal színésznő. (Az ember 200 pengő fixszel, nagyon könnyen viccel.)

Győr-Sopron megyében érte utol a háború minden borzalma, és a támadások, bombázások elől többedmagával egy pincébe menekült, így vészelte át a nehéz hónapokat. A veszély elmúltával előbújva menedékhelyükről döbbenten szembesült a mindent romba döntő pusztítás nyomaival. Ugyan szerencsésen hazaérkezett az ország másik szegletében lévő Békéscsabára, de a háború, a bombázások és a lövések zajai zavaró emlékként élete végéig vele maradtak, s még idősebb korában is össze-összerezzent, ha csupán hasonló zaj ütötte meg a fülét.

1945-től Pécsett játszott, és itt. "Pécsett kaptam első kis prózai szerepemet: a Peer Gyntben." Majd pedig a győri színházhoz kötötte szerződés. 1949-től 1951-ig Szegeden játszott újból. Már az 1949-es esztendőben élete első komoly prózai szerepét adva lépett színre: Gorkij "Ellenségek" című drámájában. Prózai játékára a fővárosban is felfigyeltek és az 1951-es esztendőben, az újjászerveződő Vígszínházhoz - akkori nevén, Magyar Néphadsereg Színházához - szerződtették, amelynek 55 éven keresztül maradt hűséges tagja. Itt olyan partnerekkel dolgozhatott együtt, és léphetett színre, mint Berky Lili, Ruttkai Éva, Bulla Elma vagy Sulyok Mária, Földényi László, Pálos György, Ajtay Andor, Somogyvári Rudolf, Benkő Gyula, s ezen kitűnő művészek nagy hatással voltak Tábori Nórára pályájának alakulásában, művészi fejlődésében.

A Vígszínházban, valamint a korábbi Magyar Néphadsereg Színházában töltött évtizedek alatt színes és változatos szerepek és alakítások fűződtek nevéhez, ő formálta meg egyebek mellett kezdetben Moliere "Tartuffe"-jének Mariannje-ját 1952 februárjában, vagy Kárpáthy Gyula "Zrínyi" című darabjában a muzsikáló nevű, "bazsalikomszagú", szőke parasztleányt, Eszéki Marit.

1955 május elején Dihovicsnij szovjet humorista "Nászutazás" című vígjátékának női főszerepét játszotta. "öröm és felszabadultság sugárzik Tábori Nóra játékából, aki Nasztyenka szerepében viharzik végig a darabon, feszültséget, jókedvet teremtve, minden pillanatban. A néző szinte bosszankodik az ügyefogyott Markon, hogy első pillantásra nem szeret bele tündéri álfeleségébe. De ami késik, nem múlik. Nem is történhet másképpen. Tábori Nóra nemcsak a nézők szívébe lopja bele magát hanem Markkal is megsejteti, hogy a mély tenger halain kívül más szépség is akad az életben. Játékáról tanulmányt lehetne írni. A vígjátéki stílus teljes fegyvertárát csillogtatja és a nemes hagyományt személyes varázsa ragyogja át." - írja Vitányi János korabeli kritikájában, a Színház és Mozi hasábjain. (1955. 10. sz., május 6.) Mark Szatmári István, és a többi mélytengeri kutató szerepében Pálos Györgyöt, és Ruttkai Ottót láthatta az akkori közönség, Gyimesi Pálma (Zója), Zách János (Szinyikov professzor), Szatmári Liza (Olga), Eöry Kató (Mása néni) partnereként, a Seregi László rendezte darabban.

1956 októberében pedig Anouilh "Antigoné"-jának női főszerepére készül, nagy odafigyeléssel. "Soha még így nem próbáltam. Hetek óta lelkileg is lábujjhegyen járok. A darab és a rendező, Ajtay Andor teremti meg ezt a csodálatos, áhítatos hangulatot. Ha szophoklészi és az anouilh-i Antigoné közötti különbséget nagyon kifejezően akarom érzékeltetni, akkor azt mondhatom, hogy Szophoklész ércből öntötte hősét. Ez a görög asszony monumentális, lenyűgöző. Anouilh Antigonéja viszont azért született, hogy ennek a grandiózus nőnek az egyéniségét emberi közelségben, mindenki számára érthetően tárja fel. A sors vezérli mindkettő tetteit, de ez az újabb Antigoné emberibb, színesebb, gondolkodóbb. Benne felvetődik: igaza van-e, hogy minden áron meg akar halni, hiszen nagyon szereti az életet. A szophoklészi Antigonénk mellőz minden külsőséget. Töprengéseit, érzéseit a gondolat szüli, a néző füle hallatára elemzi egy hősnő belső életét. Soha sem volt még szerepem, amelynél ilyen kevés nehézséget éreztem volna. Emberileg megértem és elfogadom Antigoné szemléletét. Magam is hiszek abban, hogy az idő és az élet mindent megérlel, és ha nem is vagyok fatalista, én sem hagyom magam befolyásolni. Csak a tények győznek meg arról, hogy helytelen a véleményem és a cselekedetem - akkor változtatok azon." A nagy felkészülést igénylő darab óriási sikere azonban már a jól ismert történelmi tények miatt elmaradt. A fontosabb események hírei felülírták Tábori Nóra elmélyült alakítását

Legközelebbi kimagasló alakításra a forradalom után, 1960 áprilisában kerülhetett sor, amikor Rostand "Cyrano"-jának Roxanját alakította, az 1954. novemberi előadás felújításaként Szendrő József rendezésében. Az előadás Fülöp Zoltán díszletei előtt és Mialkovszky Erzsébet jelmezeiben pergett sok estén át, olyan kollégák közreműködésével, mint a Cyranot alakító Szatmári István, a Valvertet alakító Szakáts Miklós, és a szép Christiánt alakító Láng József.

1960 októberében került színre a "Gát a Csendes-óceánon" című színdarab, amelyben a főhősnőt, Suzanne-t alakította figyelemre méltó hitelességgel Bulla Elma, Pálos György, Pándy Lajos partnereként. A "Hivatalnok urak"-ban pedig Renét, a főszereplő a feleségét formálta meg kedves humorral fűszerezett drámai erővel. Ekkor figyelt fel igazán a közönség a már tíz éve a Néphadsereg Színházában játszó - és alapító tagnak számító - színésznőre. Feleséget alakított az "Egyedül"-ben, míg az "Osztrigás Mici"-ben Petyponné alakját elevenítette meg, a korszak egyik kimagasló előadásában.

1966-1967. történései valódi fordulatot hoztak életében. Tulajdonképpen egy bukás váltotta ki benne a dolgok újragondolását, mégpedig a Várkonyi Zoltán rendezte "Hóvihar" című darab bemutatója kapcsán. Annak ellenére, hogy a próbák során, majd később az előadás alatt maguk a színészek dőltek a nevetéstől a váratlan bakik okán, a nézők a színpadi vidámságból mit sem érezve bizony megszöktek a szünetekben a felvonások elől. Ám az igazi fordulópontot, az 1966. novemberében színre kerülő "Egy fő, az egy fő" című színdarab jelentette, ugyanis ezen alakításában jelent meg először olyan figuraként, aki kellő öngúnnyal képes szemlélni saját magát. Eljutott pályája során arra a pontra, amikor koránál fogva, 39. évesen, szükségessé vált a szerepkörváltás, s ebben megértő, és szakmailag is hozzáértő segítőre talált direktora, Várkonyi Zoltán, vagy ahogy ő mondta: "Várkonyi apám" személyében, bementem Várkonyi Zoltánhoz és kértem: hadd próbáljak meg karakterfigurákat játszani eztán. A karakterszínésznek nincs kora: játszottam már saját koromnál jóval fiatalabb és sokkal idősebb szerepet is. A színésznek ugyanúgy, mint bárki másnak - nem a külvilágban kell keresnie esetleges rossz helyzetének okait: elsőként saját magában. S onnan kell kiindulnia a gyógyulásnak is."

Várkonyi respektálta a kérését, és áthelyezte őt innentől fogva a karaktervonalra. Első ebbéli szerepében, mint Mme Petypon (Egy hölgy a Maximból) egyenesen zseniálisat alakított - ahogy kollégája Pándy Lajos nyilatkozta. Aztán jöttek idővel a többi karakterszerepek. 1968-ban Eduardo de Filippo két komédiájában is emlékezetes alakítást nyújtott. De Filippo sokat merített a Commedia Dell'arte stílusából, és ezt a stílusjegyet viselte magán Tábori Nóra "A komédia bosszúja" című darab tanítónőjeként. A nézőknek minden, amit láttak rögtönzésnek hatott, pedig a valóságban a darab valamennyi eleme begyakorolt, pontosan kitalált ütem szerint történt, Tábori semmit sem bízott a véletlenre, semmit sem rögtönzött.

 

A "Nagyvizit" című darab takarítónőjeként hitelesebb alakítást nem nyújthatna - mondta maga a szerző, Gyurkovics Tibor, s így vall Tábori Nóra takarítónőjéről: "Ki ez? Néztem rá a színpadon, mikor partvissal, vödörrel a kezében, kissé félrefordított, lehajtott fejjel megjelent, és rászólt a betegekre; akik panaszkodnak, hogy öt napja nem takarítottak. "Nem tartozik rám. Csak helyettesítek. Ha más nem takarít, az nem tartozik rám." - "De ha maga takarít, az magára tartozik." - "Az se tartozik rám, csak elvégzem. Csak épp felületesen, ne izguljanak." Megdöbbentem a fanyar arcon, a kézlegyintésen. Ennyire tudja, hogy én mit akartam?" A Tábori Nóra formálta figura közönye híven tükrözi a takarítónők szürke valóságát, s a kritika kabinetalakításként írt Tábori Nóra Máriájáról. "A hanghordozás, a legyintés, a kórtermen átvonuló vészjósló és tragikus figyelmeztetés? Az egész darab fonákja benne volt, mint tragédiában a komédia és fordítva. Ahogy a betegek felé fordította az arcát teljes érdektelenséggel és mohó belső figyelemmel, ahogy a kórházi betegek ebédelése közben közönnyel takarított, vagy kicsavarta a rongyot. - mindnyájunkba belénk nyilallt, hogy meddig élünk. (Otthonról hozta a felmosórongyot, megfelelő lyukakkal.) A testén végigeresztett félápolónői ruha, mely úgy csüngött rajta, hogy lássák a kórházba tévedt fél-civil idegenkedését és ugyanakkor jelenvaló szolgálatkészségét? A gumikesztyű, mellyel ijesztő módon megsózta a beteg elől mindent elevő látogatók csirkecombját? Vagy a maga alá ejtett láb, ahogyan ült, és figyelte a kimúlók és virgoncok látszatéletét? Mindez eszköz, zseniális melléklet. De borzongató volt. A Takarítónők Takarítónője. Princissima Laboris" - folytatja a szerző.

Tábori Nóra: "Hozzám a legközelebb Gyurkovics Tibor darabjai állnak. Lassan már az életben is, mindig, mindenütt "gyurkovicsul" beszélek - nyilatkozza 1975-ben, a Film, Színház, Muzsika riporterének. És hogy mit jelent az, hogy ő "gyurkovicsul' beszél? - "Ki kell mondanunk mindent, amit gondolunk. Semmit sem szabad elhallgatni." És ha betörik a fejét... "Amennyire ebben biztos lehet az ember, az enyémet nem akarják betörni. Mert az őszinteséggel, a gondolatok kimondásával együtt jár, hogy tiszta maradok belülről, hogy nem kell a színpadon kívül is játszanom, nem fáradok el. Marad erőm a munkához. S ha dolgozom, ha erőm szerint jól dolgozom, miért akarnák betörni a fejem?"

 

Az ő nevéhez, és játékához fűződött az "Arzén és levendula" című színdarab sikere is, amelynek Abby nénijeként több évadon keresztül szórakoztatta a Pesti Színház közönségét. A Vígszínházban Marton László rendezésében bemutatásra kerülő Presser-Sztevanovity-Horváth szerezte "A padlás" című "félig musical, félig mese" megjelöléssel futó darab utánozhatatlan Mamókája is ő volt. "Öreg nénike, aki mindent tud az emberekről" - áll a darab szereposztásában Mamóka neve mellett, s valóban: Tábori Nóra emberi jellemformálásainak különlegessége mély emberismeretében rejlett. Számára egy egyszerű bevásárlás is egyfajta tanulmányútnak számított, akaratlanul is figyelte a sokak számára jelentéktelennek tűnő emberi reakciókat, például kinek milyen a járása, vagy a boltban, vásárláskor, ki milyen mozdulatokkal veszi ki a pénzét, veszi és teszi el a visszajárót - ahogy maga Tábori Nóra vallja, ezek az apró mozdulatok egy egész jellemrajzot adnak az emberről. "A padlás" csupa szív nagymamájaként pedig a színpadon átélhette mindazt, amire a hétköznapokban is úgy vágyott: a darab végére a magányos Mamóka szívébe zárja, és unokájává fogadja a szereplőket, s a közönséget is.

Gyurkovits Tibor: "Vagy a Csóka család harsány és tragikomikus Margitjában a kapkodó és mégis érző jelenlét? A nevettető és torokszorító önfeledtség - élni, élni, nyerni, veszteni - mindegy, csak élni!

 

Tévé és a film 

1950-ben állt kamerák elé először, és több mint 40 játékfilmben, valamint 80-nál is több tévéfilmben és filmsorozatban játszott élete során, jobbára karakterszerepeket alakítva. Filmkarrierje egy balsikerű, be nem mutatott produkcióval indult: 1950-ben első filmszerepeként a "Csillagosok"-ban játszott egy epizód szerepet. Azután az első alkalom, amikor már találkozhatott is a közönség az ő játékával, az a "Gyarmat a föld alatt" című filmben, Anna szerepe volt. Az 1959-ben elkészült "Vörös tinta" című filmben játszott tanárfeleségként volt alkalma először megmutatni igazán jellemábrázoló tudását és képességét - amely alakítása egyben első filmfőszerepe is lett. Innentől fogva kezdve folyamatosan szerepelt, tévésorozatokban, tévéfilmekben, és mozifilmekben egyaránt. Az 1960-as években még nem tartozott a legfoglalkoztatottabbak kategóriájába, de ekkor játszotta el például a Tutajos mamája szerepét a "Tüskevár" című közkedvelt tévésorozatban. Az igazi áttörést az 1970-es évek jelentették, több mint 20 filmet forgatott ez idő alatt, közel kétszer annyit, mint akár 10 évvel korábban. Ő Mrs. Burt, "A Pendragon legenda" pszichológusnője (1974), Fanny, a "Fekete gyémántok" (1976) öltöztetőnője, felejthetetlen alakítást nyújtott az Abigél-ben (1978), Aranka, a "Drága kis fiam"-ban (1978). Játszott Szász Péter "Szépek és bolondok" című filmjében (1976) Kállai Ferenc, Bodrogi Gyula, Andor Tamás, Meszléry Judit partnereként, amely film egy futballbíró, és két partjelzőjének kicsit szomorkás, kesernyés, néhol komikus vasárnapi története. Emlékezetes alakítást nyújtott a főszerepeket adó Patkós Irma, és Székhelyi József partnereként 1976-ban a Karinthy Márton rendezte "Blanka" című tévéjátékban, amely Juhász F. István forgatókönyvéből készült.

Aztán elkezdődött a közel 25 éven keresztül játszott sorozata is a tévében, az Antal Imre vezette "Szeszélyes évszakok", amelyben rendszeresen jelentkezett, mint Matildka / Amálka - néha már maga sem tudva pontosan, mikor melyik néven - fejtette ki nézeteit a világ aktuális kérdéseiről.

Eljátszotta a TV Zenés színháza számára is, Petypont, az Osztrigás Mici (1983) felvételekor. Sajek anyja volt az "Uramisten"-ben (1984), és láthattuk a "Kémeri" detektív tévésorozat Ernájaként is. Animációs filmek egy-egy figuráját szinkronizálta, például a népszerű Nepp József rajzfilm, a "Hófehér" Rezonanciája szólalt meg az ő hangján, vagy a Dargay Attila - Nepp József teremtette Merlin rajzfilm, a "Sárkány és papucs" Matilda szereplőnője. "Az erdő kapitánya" (1990) Dorka nagymamájának is ő kölcsönözte hangját, és hallhatjuk Őt a népszerű "Süsü" bábtévéfilm sorozatban is.

A kilencvenes évek több televíziós sorozatában is feltűnt, mint például az "Űrgammák" Pollija, vagy az "Öt zsaru" Irénje, de láthatták sokan a "Pasik"-ban épp úgy, mint a "Kávéház"-ban, vagy a 35 részes szappanopera, a "TV a város szélén"-ben, és a "Kérnék egy kocsit" részeiben. Utoljára, a "Micimackó" 2005-ös tévéfelvételén állt kamerák elé, nem sokkal halála előtt.

Tábori Nóra: Nemrégiben a Nagy Könyv című MTV-s produkcióban is szerepeltem. Én voltam a Micimackóból Zsebibaba. A kisfilm rendezője, Alföldi Róbert ötlete volt, hogy én játsszam el ezt a kedves kis kengurugyereket. Mondhatom, jó kis karakterszerep volt, bár a nézők biztos nem rám számítottak ebben a szerepben. Nagyon élveztem, hiszen szeretem a Micimackót.

Gyakori vendég volt a szinkronstúdiókban is, ezek közül talán a legemlékezetesebb a Kórház a város szélén Dr. Fastová hangja. Megszámlálhatatlan felvétel őrzi hangját a Magyar Rádióban, különös tekintettel a Rádiókabaréra, amelynek évtizedeken keresztül állandó szereplője volt.

Tábori Nóra fáradhatatlanul tette a dolgát a színpadon és a televízióban, vagy éppen a kamerák előtt egy-egy film forgatása során; fittségével gyakran a fiatalabb korosztályon is túltett. Legendásan jó erőnlétét mi sem bizonyította jobban, mint amikor a "Vidám kísértet" előadásának egyik jelenetében a hatvanadik évén túllépett színésznő fejen állt hosszú perceken keresztül az éppen lassan beszélő és kellően hosszú szünetet tartó kollégáinak köszönhetően. Tábori Nóra régebben 5 évig lovat hajtott sulkiban, vagyis könnyű kocsival, amellyel tempósabban lehet hajtani, de folyamatos edzésben tartotta magát otthon szobakerékpárjával, súlyzókkal, expanderrel, és az ajtó fölé szerelt húzódzkodós rúdjával. Dinamikussága és határozottsága a közlekedésben is megnyilvánult, rendszerint sportos autókat vásárolt. Sok színészkollégával ellentétben mindig büszkén vállalta korát. Mondogatta gyakran, hogy megdolgozott a ráncaiért, és magát a közönséget sem akarta becsapni holmi takargatásokkal és a tények szépítésével, de minek is. hiszen az, aki tudja, hány évtizedet töltött már a Vígszínházban, tisztában van az ő életkorával is.

Tábori Nóra számára mindvégig meghatározó maradt gyermekkora, főképpen édesanyja személye. Kislányként is erősen kötődött az édesanyjához, s kapcsolata mindig bensőséges maradt vele. A mama második házasságából született fiatalabb testvérével, Novák Mátyás zenész és zenetanárral pedig teljes odafigyeléssel voltak egymás iránt, bár öccsétől annak hétéves koráig távol élt. A testvérek édesanyjuk halálát követően is folyamatosan tartották a kapcsolatot: Tábori Nóra minden évben Németországban élő testvéréhez utazott, hogy együtt ünnepelhessék meg Matyi születésnapját, és Matyi pedig hacsak tehette, Magyarországra jött, hogy láthassa Nórát a premiereken. Tábori Nóra lánya és két unokája szintén külföldön, a mamától és nagymamától távol élnek ma is.

Mácsai Pállal való baráti, bensőséges hangvételű beszélgetésében vallotta, hogy emberként mindenkitől tanult, kortól függetlenül, és hogy magát a színészi pályát is addig érdemes folytatni, amíg a művész felfedezi benne az új dolgokat - s ha már erre nem képes, akkor bizony abba kell hagyni.

Tábori Nóra azon művészek közé tartozott, akik az előadások vonalát meghatározva képesek voltak a nézőket "magukkal vinni", vagy ahogy mondani szokták: azt csinált a közönséggel, amit akart. Például egy addig komikusként nyilvántartott szerepet játszott el olyan dráma erővel, hogy a darab egyensúlya is megbillenni látszott, ám egy éles fordulattal a darab végén feloldotta az alak drámai mivoltát, és így mégiscsak könnyeddé téve az előadás lezárását, mint azt 1987. márciusában az "Oszlopos Simeon" című Sarkadi Imre-darabban, Vinczéné szerepében tette. Különleges pillanatokat loptak az előadásokba spétjei (vagyis, amikor a kérdésre a válasz egy-két másodperccel később érkezik meg, mintsem arra számítani lehet). Tábori Nóránál ez a természetesség varázsával élve olvadt az egyes színpadi helyzetekbe, így adva súlyt egy-egy jelenet vagy mondanivaló jelentőségének, és így adva alkalmat művészi-emberi személyisége felcsillantására - mindez a darabokban vibráló egységként ötvöződött, s a nézőben csupán annyi tudatosult: oda kell rá figyelni.

Gyurkovics Tibor: "Mintha egy alvajáró lenne a színpadon. Mintha két másodperccel később értené meg, miről van szó, fogná fel, milyen helyzet van adva. Ez a miniatűr távollét csodássá tette a jelenlétét. Az áradó kedvesség, a könnyeztetésig nevettető utánzás. Mintha azt mondanánk: Meg kell halni. Ez a törvény. (Szünet.) "Ja?" - veti föl a fejét, s ezzel magát az elmúlást kérdőjelezi meg belső, akrobatikus intelligenciájával, fittyet hányva az elmúlásnak, édesdeden kifigurázva a pusztulás komolyságát."

 

Ahogy múltak az évek, egyre szaporodtak azok a szerepek, amelyeket már nem játszhatott el. Szomorú, fájdalmas dolog ez? - Magyarul: fáj-e az öregedés?  "Nem fáj. Sosem értettem meg azokat kollégákat és nem kollégákat akik féltek az öregedéstől. Ha nem játszhatom el Júliát, eljátszom a dajkát... Amíg játszhatok, addig élek" - vallotta. Élete a játék volt, és játék volt maga az élete is. 55 évet töltött el, minden kis apró zugot ismerve a Vígszínházban, olyan alakításokat ajándékozva a publikumnak, mint Antigoné, Roxanne, a "Pygmalion" Perace-néje, a "Házmestersirató" Jónásnéja, vagy a "Macskajáték" Orbánnéja, vagy pedig a "Padlás" Mamókája. 2005 szeptemberében, a Vígszínház nyílt napján süteménnyel kínálta a nagyérdeműt, igaz kicsit fáradtan, de mosollyal az arcán. Aztán néhány hét múlva, végleg levonult a színpadról. Álmában távozott a földi játszótérről 2005. november 23-án, és végakarata szerint szeretett édesanyja mellé került, most már mindörökre, de itt hagyta nekünk az örök mókázó jókedvét, hiszen ő maga a derű és mosoly, s ha mosoly van, lesz derű is, és a szívbéli vidámság így maradhat számunkra örökéletű.


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2013. március 24.
Nézettség: 1,386 Kategória: Művészek
Előző cikk: Szeleczky Zita Következő cikk: Török Ferenc

Forrás:
www.szineszkonyvtar.hu


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: