1935 . április 27. Szentes-1984 . október 21. Budapest

Kitüntetései: 

Jászai-díj - 1970,

Érdemes művész - 1975,

Kiváló művész - 1984,

Kossuth-díj - 1990. (posztumusz)

Aznap, amikor a bába Szentes egyik városszéli parasztházában a világra segítette Őze Lajos mészáros és Szabó Erzsébet Karolina fiúgyermekét, 1935. április 27-ét írtak. Ezen a szombaton a világot izgalomban tartó híreken kívül - Hitler nem megy Párizsba; Kommunista sikerek Kínában; Pusztít a spanyoljárvány Angliában - a Szentesi Hírlap olyan típusú helyi tudósításokat közöl, mint bármely más napon: a kisgazdákat leginkább érdeklő gabonaárakon kívül szenzációs tálalású szocio-krimik tucatját, mintegy illusztrálva, hogy a viharsarki fertályon nem veszélytelen vállalkozás szegénynek születni. Itt még javában tart a feudalizmus. Most készülnek áttérni az új időszámításra. A szentesi határban irdatlanok a távolságok. A telefon ismeretlen fogalom ezen a tájon. Még a pap is házhoz megy húsvétkor a tanyai hívőkhöz: az iskolákban tartják a szentmisét. Miközben Budapesten a Nemzetközi Vásárra készülnek - ahová az ország népe félárú vonatjeggyel utazhat -, Szentes városában még csak most készülnek fölállítani a Pontos idő óraüzem helyi fiókját. Eddig csak a pontatlanul működő toronyórák mutatták a lassan vánszorgó időt... 

Másnap, április 28-én már az újszülött neve is szerepelt a szentesi napilapban, az Anyakönyvi kivonat rovat "Születtek" listáján. A tizennégy újonnan bejegyzett emberke neve közül a másodikat azonban hibásan nyomtatták ki: Őze Lászl óról akkor még senki sem sejthette, hogy néhány évtized múlva országos hírű színészként vési be nézői memóriájába igazi nevét.

Az apa nehéz természete, kiszámíthatatlansága, időnkénti eltűnései, felbukkanásai miatt az anyának megélhetési forrás, állás után kellett néznie, mások gondjaira bízva kisfiát. Távollétében érte a gyermeket az a - jövőjét is beárnyékoló - traumatikus élmény, amely miatt súlyosan dadogni kezdett. Társai kiközösítették, s már-már szellemi fogyatékosként kezelték. Messze van még az az idő, amikor ez a némaságra kárhoztatva cseperedő gyermek felnőttként is felülvizsgálja és a világ elé tárja eszmélkedése emlékeit. Egyelőre a reá mért sors kikerülhetetlenségének tudatában éli s szenvedi végig a gyermekkorát, hiszen még kedvteléseit is a kényszer szülte magány jelölte ki számára.

Az a bizonyos megmagyarázhatatlan dolog, amely Őze Lajos számára sorsfordító jelentőségű s élethosszig kamatozó adottság volt: a lázadás mersze és képessége. Nem hősies virtus, hanem feneketlen elkeseredés, a "csak azért is megmutatom" indulata szüli a lehetetlent nem ismerő vállalkozókedvet. Bizonyára a "hely szelleme", a viharsarki kollektív mentalitás is nyomot hagyott a táj szülöttjén. A "sivatagi gyermekkor", amely "nappal forró, éjjel megy fagyos", szélsőséges, de szívós, nagyot akaró és bíró, tehetséges emberré formálta. A kisiskolás Őze Lajos mindezt még nem tudta, legfeljebb érezte. Számára akkor megbélyegzettsége okozta a legelviselhetetlenebb egyformaságot. Nap mint nap éreznie kellett kiközösítettségét. Az orvos, akihez kétségbeesett édesanyja elcipelte, azzal vigasztalta: huszonegy éves korára "kinövi" a fiú a beszédhibát; mintha csak múló rendellenességről, prepubertáskori zavarról lett volna szó. A végeláthatatlan hétköznapok - különösen az iskolában töltött órák - azonban kínos lassúsággal vánszorogtak. Kilátástalannak tűnt a várakozás.  

Amint megtanulta a betűvetést, egyetlen szenvedélyes az olvasás lett. A könyvek elfeledtették vele nyomorult helyzetét, s a képzelet teremtette szabadság kibírhatóbbá tette számára a megalázó helyzetekben bővelkedő valóságot. Az olthatatlan tudásszomj már a kiszabott sors elleni lázadás első megnyilvánulása volt. Nem volt passzív szenvedő. Mély nyomokat hagytak benne az iskolai kudarcok, a nyilvános megszégyenülések. Hihetetlen indulatokat fojtott magába egy-egy vállveregető leültetés után, amikor - bárhogy is szerette volna elmondani, mi mindent tud - szánalmas erőlködéssé torzult igyekezete. Felnőttként sem bocsátott meg környezetének az együttérzés, a tapintat hiánya miatt. Még halála előtt egy évvel is fölemlegette régi sérelmeit: "Gyermekkorom óta emberkeülő vagyok, mert azt hiszem, az emberek tehetnek róla, hogy kerülöm őket. Nem voltak sokan segítségemre abban a nagyon érzékeny korban, amikor gyerek voltam." 

Csak veleszületett intelligenciája s elhatalmasodó pozitív szenvedélye, az olvasás mentette meg attól, hogy destruktív irányba sodorják az "úgynevezett embertársai" iránt érzett negatív indulatai. Elhatározta, nem vár huszonegy éves koráig tétlenül - hiszen "addig is élni kell" -, hanem megtanul magától beszélni. A magában már folyékonyan olvasó, kilenc-tíz év körüli Őze Lajosnak sokat segíthettek az előbb némán, majd később - tanári biztatásra - fennhangon követett szövegek. S a kezdeti néma szöveghabzsolás a magányos beszédórákon mindennapos öngyötrő próbatétellé lassult. Föltehetőleg a családi támogatás hiánya, az apai jóváhagyás megszerzése késleltette a fiút, hogy idejében beadja a jelentkezését a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba. Első pályaválasztási kudarcát akkor élte át, amikor közölték vele: a létszám betelt. Jelentkezhetett viszont a mezőgazdasági gimnáziumba, amely azonban az első esztendő után hároméves technikummá alakult át, hogy a nép fiai érettségizett agronómusként mihamarabb bekapcsolódhassanak a termelésbe, a mezőgazdaság szocialista átalakításába. 

Különös módon a technikus segítette hozzá Őze Lajost, hogy - akkor még totális pályaalkalmatlansága ellenére - mind közelebb kerüljön majdani hivatásához: a színészethez. Dr. Sári Ilona magyar-történelem szakos tanárnő - aki a szegedi egyetemen Sík Sándor tanítványa volt - ritka szakmai ambícióval látott munkához a szentesi technikumban. Diákotthoni nevelőként önképzőkört szervezett a kollégistáknak, s a tanórákon kívül is foglalkozott tanítványaival. Irodalmi színpadot szervezett a kollégistáknak, színdarabrészleteket tanított be nekik, szavalni tanította őket, s alkalomadtán az ünnepi műsorok közreműködőit is közülük választotta. Hamarosan kitűnt osztálytársai közül egyéni értelmezésű versmondásával. Nem skandált, nem is hadart, mint a tanulók többsége, hanem szabad utat engedett a benne halmozódó feszültségnek, s így érzékeltette - drámai módon vagy éppen játékosan -, miért is íródott a költemény. Okosan, egyéni hangsúlyokkal, a csönd, a kivárás hatásmechanizmusára ráérezve mondta el például az Anyám tyúkját . S aztán sorban a többi, kötelező, majd szabadon választott, a tananyagban nem szereplő Ady-, Petőfi-, József Attila-verset. Őze Ady-szerelme is ebből az időből származik: Sári Ilona tanárnő kedvenc költőjét különösen a szívébe zárta.

Sokáig azonban nem volt hajlandó nyilvánosság előtt verset mondani. Hiába szerette volna tanárnője iskolai ünnepségen fölléptetni a kitűnően szavaló fiút, az mereven elzárkózott az ötlet elől - egy darabig. A színpad varázsa Szegeden érintette meg először az irodalmi érdeklődésű agronómuspalántát. Addig csak moziba járt, illetve a szentesi Tóth József Színházban látott néha nem túl emlékezetes vendégjátékokat. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után Őze Lajos főiskolai hallgatónak sikerült megalapoznia élte fontos szakmai-emberi kapcsolatait. A vizsgaelőadások nyilvánosak, a hallgatók figyelemmel kísérik egymás produkcióit, s hamar megjegyzik a kiemelkedő teljesítményt nyújtók nevét. 

1957-ben miskolci Déryné Színházban mint új tag munkára jelentkezett. Molnár Gál Péter Latinovits című könyvében ezt írtja ugyan: "A Miskolci Nemzeti Színház a színházi szakma egyik büntetőtelepe", de azt is hozzáteszi, hogy a fegyelmi okokból ide száműzött tehetségek "magas szakmai tudása, munkaerkölcse jótékonyan hatot a társulatra". Jó iskola volt tehát egy pályakezdőnek. Miskolc egyébként fényes színházi múlttal büszkélkedett, s hagyományait buzgón ápolta. De a kollégák mindenütt egyformák. A kezdőket nem bátorító figyelemmel, inkább távolságtartó, vizslató kíváncsisággal fogadták. Nem lehetett könnyű a beilleszkedés az elfogódott fiatalembernek. Az első bemutató parádés szerepeket kínáló tragédia. Schiller Ármány és szerelem című drámáját Orosz György állítja színpadra, s Wurm szerepe meghozza az igazi kiugrást Őze Lajosnak. Merőben más figurát, "gátlásokkal és kisebbségi érzéssel vert vőlegény-jelöltet" játszik a következő premieren. A két bemutató között tájelőadásokon és szavalóesteken lép fel. A versműsorok kritikai visszhangjából megismerhetjük a politikai szempontokra épülő művészi értékrendet is, amely a hurráoptimizmus jegyében hangszerelné át az egész magyar irodalmat. A megyei lap kritikusa például - ezúttal szignó mögé rejtőzve - olyasmit kér számon a versmondókon, ami, ha megvalósulna, hiteltelenné tenné a produkciókat. A miskolci alkotók estjét azért marasztalja el, mert "általában nem érződött rajta 1957 ősze, nem érződött, hogy a szerzők egy szocializmust építő hősi korszakban élnek, s hogy ennek a munkának kisebb-nagyobb mértékben részesei is.". A következő esztendőben feleségül vette a gondolkodásmódban, színházi szerelemben hozzá illő rendezőnőt.

Belső szigorának kiszolgáltatottjává vált. Jaj volt, ha rosszul vizsgázott önmaga előtt! A kudarcokat önértékelési csődként élte meg, s hosszú ideig nem tudta kiheverni. Súlyos kedélybetegségére a Róbert Károly körúti kórház idegosztályán keresett gyógyulást. A már éltében legendás hírű, "Angyalföldi Szent Emil"-ként emlegetett főorvos - 1967-ben bekövetkezett haláláig - pszichoterapeutája és lelki támasza volt a labilis idegrendszerű, teljesítmény-komplexusa miatt gyakran válsághelyzetbe sodródó fiatal színésznek. Haitsch doktor emberség- és szeretetterápiával gyógyított. Pénzt nem fogadott el pácienseitől, mi több: olykor a fizetését vagy a télikabátját is odaajándékozta a rászorulóknak. Hivatása megszállottjaként a kórházban lakott, éjjel-nappal betegei rendelkezésére állva. Ideális apapótló jó barát, bizalmat ébresztő s tiszteletet parancsoló személyiség volt. Ismeretségük hat-hét éve alatt Őze Lajos mindössze néhány alkalommal feküdt be rövid kórházi kezelésre, de mindvégig rendszeresen bejárt orvosához pszichoterápiás beszélgetésekre. Hogy mi mindenről esett szó köztük ilyenkor, az szigorúan a kettejük titka maradt, de a terápiás módszerekből sok mindenre következtethetünk. Haitsch doktor - noha éveken át ki sem mozdult az angyalföldi "szegénykórház" területéről - pontosan tisztában volt a külvilág történéseivel, s igyekezett megkímélni betegeit a nemkívánatos izgalmaktól. Muzsikus páciensei közreműködésével házi hangversenyeket rendezett; a kórházi magnetofonon megörökítette kitárulkozóbb betegei monológjai; Őze Lajost pedig rávette, mondja hangszalagra legkedvesebb verseit. 

Őzére már pályája kezdetén jellemző volt az a - később mind nyilvánvalóbbá váló - törekvés, hogy a kis szerepekben rejlő játéklehetőségeket a végsőkig kiaknázza. Legendás elődök példája lebegett a szeme előtt. Öt év alatt sok mindent megélt a Nemzeti Színházban: kudarcot, válságot, mellőztetést, majd kiugrást és sikert. E fölfelé ívelő pályaszakasz vége felé joggal érezhette, hogy végre hazatalált. 1964 februárjában adták közre az újságok az addig rossz pletykának tartott, hihetetlen hírt, hogy hamarosan lebontják a Blaha Lujza téri színházpalotát. Az otthonvesztések sorozata a Nemzeti Színház lebontásával még nem fejeződött be Őze Lajos számára. Magánéletében is válság fenyegette. Biztonságérzete visszaszerzéséért újra a bevált terápiához folyamodott: belevetette magát a munkába. Szerencsére nem szűkölködött feladatokban. Színházon kívül is mind többet foglalkoztatták. Lázadó hajlamát szerepfölfogásaiba is beleépítette. Tudatosan kerülte a szokványos színpadi megoldásokat. Legelőször is elképzelte a megformálandó figura egész addigi és jövendő életét. Majd belebújva fantáziateremtménye bőrébe, kísérletezni kezdett kvázi-önmagán: miképp viselkedjék a drámai szituációkban. Ez a fajta aprólékos, minden részletre kiterjedő szerepépítés mind látványosabb sikereket hozott számára. Már Sean O'Casey Bíborpor ának macskamozgású - jómódhoz szokott, méltatlan környezete ellen arisztokratikus gőggel tiltakozó, s magát a lehető legkomfortosabban fölszerelő - inasa felejthetetlen figura, pedig csak néhány villanásnyi jelenetben látható a Both Béla rendezte előadásban, olyan partnerek mellett, mint Balázs Samu, Sinkó László, Törőcsik Mari, Váradi Hédi, Avar István és Szirtes Ádám. 

Igazi kiugrása ekkoriban - amely a szakmát és a kritikát egyaránt bámulatba ejti - Moliere Fösvény ének Jakab mestere. 1967 júniusában mutatja be a Katona József Színház a komédiát Egri István rendezésében, először Básti Lajossal, később Rajz Jánossal a címszerepben. Partnerei - ki a színpadon, ki a takarásban - minden előadáson megcsodálják kifogyhatatlan leleményű, ellenállhatatlan humorú magánszámát, páros jeleneteit. Másik kiugrása 1968 januárjában: Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájának Józsa Mihálya. A felújításban részt vevők számára közös érzelmi inspirációt adott a tény, hogy az előadást Gellért Endre egykori rendezése alapján állította színpadra Bodnár Sándor. Őze Lajos úgy érezhette: mesterének is bizonyít, ha az ő szellemében, az emberi kapcsolatok igazságát keresve közelíti meg a figurát. Az eredmény nem maradt el. Szerencsét hozott ez a szerep Őze Lajosnak, a magánembernek, Úgy akarta a véletlen, hogy Józsa Mihály "közvetítse" következő házasságát. Miközben a szakma pontosan beméri Őze Lajos sajátosan működő, meglepetéseket garantáló tehetségének természetét, a színházi és filmszerepek mellett egyre több televíziós feladatot kap. 1967 őszén, az akkor elsőfilmes Dömölky János rendező, Babel Lovashadsereg ének megfilmesítésére készülve, próbafelvételre hívja Őzét. A ritka barátságok egyike: félszavakból, gesztusokból is értő munkakapcsolat alakul ki köztük. A klasszikussá váló filmszerepet - Bacsó Péter A tanú című filmszatírájának Virág elvtársát - 1968-ban játssza el. E közös munkával a szó szoros értelmében életfogytig tartó munkakapcsolat kezdődik a színész és a rendező között. Őze ezután csaknem minden bacsó-filmben játszik, s tőle kapja majd a legutolsó, élethosszabbító munkalehetőséget, Vekker úr szerepét, amelyet azonban már nem tudott befejezni.

Sorsfordító évek következnek ezután a pályája delelőjére érkező színész életében. Szakmai kiteljesedése, magánboldogsága, egyáltalán: fizikai léte váratlanul veszélybe kerül. Egy kezdetben ártalmatlannak vélt betegség támadja meg. Apró, fájdalmasan lüktető duzzanatot érez a füle mögött. Megműtik, sugarazzák, de a daganat bármikor kiújulhat. Ha a fájdalom, a levertség csak periodikusan jelentkezik is, a közeli halál sejtelme tartósan befészkeli magát tudatába. Azok a kollégák, akik közelről figyelték a végeláthatatlanul hosszú betegség fázisait, periodikus le- és fölépülések csodával határos sorozatának látták Őze Lajos puszta létezését. A betegség hovatovább a Színjátékos elválaszthatatlan tartozéka, különös ismertetőjele lett a szemükben, akárcsak a tartós betegségtudat és a szorongás leküzdéséhez mind nélkülözhetetlenebbé váló alkohol. Sokat ivott: nem volt alkoholista, hanem kompenzálta a szörnyű félelmét. Biztosan érezte, hogy ez a dolog nem tarthat sokáig, de nem beszélt róla soha. Tudtuk, hogy sugárzásra jár, kezelésre, mindent tudtunk, de ez nem volt téma köztünk. Jöttünk-mentünk-ittunk-röhögtünk-hülyéskedtünk, és egyszer csak, egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy nincs tovább.

Fordulni látszik a kocka. A két Bánk-fiaskó - Ottó és Biberach szerepe - után Tiborc kétszeresen is díjazott alakítása lesz Őze Lajosnak. A Both Béla rendezte, új betanulásban színre vitt előadást 1970. február 20-án mutatják be a Nemzeti Színházban (Bánk bán: Bessenyei Ferenc). Alig egy hónapra rá a társulat titkos szavazása alapján Őze Lajosnak ítélik oda a Farkas-Ratkó-gyűrűt; 1970. április 4-én pedig megkapja a Jászai Mari-díj első fokozatát. Két fergeteges Őze-sikert hoz 1973 tele s nyara - két Shakespeare-darabban. A Szeget szeggel (Major Tamás rendezésében) 1973. január 5-én kerül színre a Nemzeti Színházban. A Vízkereszt et július 6-án a Szentendrei Teátrumban Iglódi István állította színpadra.

Csak keveseknek sikerült megfejteniük az Őze-stílus jellegzetességeit. Nem a legendás, szűkszavúan sokat mondó modor, hanem a tömör közlés tragikus-mély rétegzettsége volt bonyolult, nehezen fölfejthető. Akinek volt rá hullámhossza, hogy érzékelje az őzei kommunikáció láthatatlan struktúráját, az a formából a tartalomra, az ember lényegére is következtethetett. ény, hogy ez a régi - sikeres időszakokba abszolút kordában tartott - szenvedély a II. Richárd bukását követő időkben elhatalmasodott. Olyannyira, hogy ekkortól kezdtek szájról szájra terjedve keringeni azok a "sztorik", amelyek Őze Lajos iszákosságát illusztrálták. Hétköznapi mértékkel nem mérhető többé sem az, amit csinál, sem az, ahogyan teszi. A tudatos önpusztítás akkor vált Őze Lajos megfogalmazott életprogramjává, amikor be kellett látnia, hogy az évek óta magában hordozott betegség még az ő nem mindennapi akaraterejénél is szívósabbnak bizonyul. Az önégető hajsza látványos eredménye: újabb - csaknem két éve át tartó - siker-pediódus. Örkény István Kulcskeresők című darabjában Bolyongó-alakításával elbűvölte a közönséget - és partnereit.

Mégis egyre több gondot okozott a színház vezetésének. Amióta végleg elköltözött családjától, a színház szinte kizárólagos tartózkodási helyévé vált. Olyanformán, mint a hajléktalan mesterembernek, volt ugyan albérlete, később egy kőbányai garzont is vásárolt, de csak a színházban érezte otthon magát. Orvoshoz is csak azért járt, hogy dolgozhassék, szó szerint az utolsó lélegzetvételéig. Nem lehettek illúziói betegsége természetét illetően. Őze Lajos a körülötte zajló színházi népvándorlás kellős közepén biztos pont maradt a Nemzeti társulatában. Megállás nélkül, egész évben dolgozott. Élete utolsó éveiben szinte sorozatban készültek közreműködésével a mozi- és tévéfilmek. Valóban kettétörte, hogy négy végéről égethesse élete gyertyáját, ahogy egyik utolsó interjújában már-már emberfeletti munkaintenzitását jellemezte. Az erőfeszítés elsősorban arra irányult, észre ne vegyék rajta a testi leromlást. De a fanatikus akarás alakításait is jóval az átlagszínvonal fölé emelte.

Egyik este különös incidens zavarta meg a Volpone várszínházi előadását. A második rész első jelenetét követően a Mosca szerepét játszó Székhelyi József abbahagyta párjelenetét Őze Lajossal, és a közönséghez fordulva közölte, hogy technikai okok miatt sajnos nem folytatható az előadás. A botránynak híre ment. Őze Lajostól pedig a Kossuth-díjat vonták meg. Élete utolsó periódusában mind erősebben foglalkoztatta a végső számvetés gondolata. Nemcsak a kórházban morfondírozott arról, megérte-e erre a pályára adnia a fejét, s hogy ment-e a színház által előre a világ. Már korábban is tanújelét adta öngyötrő vívódásainak.