1927. június 10. Budapest-1985. december 30. Budapest
Édesanyja, Fleischmann Margit, jómódú pozsonyi kereskedőcsalád gyermeke és édesapja, Márkus Endre, egy bankárcsalád legifjabb tagja, akik Budapesten ismerkedtek meg. Házasságukat követően, a terhesség időszakában az Andrássy úton laktak. Márkus László a Siesta Szanatóriumban (ma Országos Onkológiai Intézet) látta meg a napvilágot, június 10-én, este 10 óra 10 perckor. Gyermekkorának első időszakát már a Katona József utca 9-11-es számú ház lakójaként élte meg, boldogan és vidáman. Az egészsége viszont gyenge volt, elkapott szinte minden létező gyermekbetegséget, ezért nem is járatták óvodába. A nagyméretű polgári lakásban Fräulein vigyázott rá. Elsősorban anyjához és nagyapjához kötődött. Apja, a Sylvania Fakereskedelmi Részvénytársaság cégvezetője elfoglalt, szigorú ember. Hatalmas szervezőkészségének köszönhetően a cége felfutott, jól prosperált már akkoriban is, de ennek az volt az ára, hogy fiára sosem jutott ideje. A szülők idővel eltávolodtak egymástól, 1938-ban el is váltak.
A Sziget utcai általánosban kezdte tanulmányait. Laci álmodozó kisdiák, nem kötötte le az iskola. Rossz tanuló lett belőle, amelynek következtében iskoláról-iskolára vándorolt. A Sziget utcából hamarosan a Pozsonyi úti Mellinger magániskolában találta magát, majd egy időre Bécsbe küldték egy bentlakásos intézetbe, hogy legalább német nyelvtudása tökéletesedjen. Az iskolai tananyagokkal szembeni averzió egyre erősödött. Utált tanulni az örökmozgó vadóc gyerek, de meg kell jegyezni: nem volt rossz gyerek, csak élénk. Mint úri fiút, zongorázni is taníttatták: muzikálisnak találtatott, de nem volt türelme a gyakorláshoz, ököllel verte a billentyűket, vagy könyökkel zongorázott, esetleg lábbal. Nem vett részt kortársai játékaiban, minden idejét a mozikban töltötte, egy filmet akár ötször is megnézett, különbféle ürügyekkel elszökdösve a lecke mellől. Imádta a Scala mozit (ma Szikra) éppúgy, mint az Elitet (később Tanács, ma Kino), de törzshelye a Lloyd mozi volt (később Duna, ma Odeon-Lloyd), amely intézmény az újlipótvárosi bérházuk földszintjén nyitotta meg kapuit 1937 októberében. Még idősebb korában is teljes filmszereposztásokat tudott elsorolni, sőt még arra is emlékezett évtizedek múlva, hogy melyik film melyik moziban ment és hány hétig volt műsoron.
Laci Lakner bácsi gyerekszínházának csak nézője volt. Később sokat ténferegett az Elit mozi közelében található Vígszínház művészbejárójának környékén, és vágyakozva figyelte a színészek jövés-menését: úgy érezte, neki is ott van a helye bent, az ajtó mögött. Mikor gyerekszereplőket kerestek színházakban, többször is be tudott jutni a válogatásokba, de vagy túlságosan lámpalázas, vagy az alkata nem volt megfelelő, vagy egyszerűen tehetségtelennek minősítették a meghallgatók, így gyerekfejjel - bár szeretett volna - soha sem lépett színpadra.Szülei válása után ő és édesanyja Pesten maradtak, míg édesapja Szegedre költözött, sőt ott a városban fényűző házat építtetett. Szeged-Alsóváros nevű városrészében, fatelepeket, malmokat vásárolt, és hamarosan újra is nősült. Apjának második feleségét Laci idővel nagyon megszerette. Ám meghalt a háború alatt, s emlékét élete végéig őrizte a kedves gyermekkori emlékezni valók között. Apja, Márkus Endre ezt követően még két házasságot kötött, de Laci fia se a harmadik, se a negyedik feleséggel nem találta a közös hangot. Az új egzisztenciát kialakító apa anyagilag mindig kész volt gondoskodni a fiáról, de kapcsolatuk ebben ki is merült. Az édesanya 1946-ban újra férjhez ment, Fráter Gedeonhoz, az Operaház karnagyához. A hirtelen haragú Márkus László életében jószerivel a mostohaapja, Gida volt az egyetlen személy (nyolc évvel volt idősebb nála), akivel sohasem különbözött össze. Fráter, nevelt fia szavaival "fantasztikus figura, maga a nyugalom", az Operaház balett-karnagyi minősége mellett a Balatoni Horgász Egyesület elnöke volt harminc éven át.
A fővárosi Berzsenyi Gimnázium tanulója volt az első tanévben. Rosszul tanult. Nem buktatták meg, de eltanácsolták. A kecskeméti Református Gróf Tisza István Gimnáziumba íratták, ahol a kollégium bentlakója lett, de ott sem tanult. Szülei úgy vélték, mint kollégista, egész időszak alatt a tanulással töltheti az időt. Nem így történt, Laci év végén megbukott számtanból, latinból, és Laci legnagyobb bánatára egész nyáron tanulhatta ezeket a tárgyakat. A matematikával elboldogult valahogy, de a latintanulás maga volt a kínszenvedés.
A gimnáziumi éveket végigbukdácsolta, amely sors főképpen édesapja deszkaszállítmányainak mozgását segítették elő. Az egyhangú kirekesztettség érzést csak néhány kisebb szereplési lehetőség enyhítette. Tanulmányai során tagja lett a gimnáziumi énekkarnak, sőt ami rá nagy hatással lett, az egyik iskolai diákelőadáson felléphetett egy kisebb szerepben. A fellépés eredményeként beleszeretett az iskolaigazgató feleségébe csak azért, mert az asszony azt gondolta róla, van benne színészi tehetség. Mivel az iskolai váltások, majd a kollégium elszakította a színháztól és a mozitól, egy képzelt világgal kárpótolta magát. Kitalált magának egy várost, benne három színházat és több mozit, és önmagát e képzeletbeli város kulturális életének irányításával bízta meg. A mozikban kedvencei filmjeit vetítik (Gary Cooper, Bette Davis, Karády, Csortos, Kiss Manyi), de a város mind a kétszáz színésze saját fantáziájának szüleménye volt, és mind a kétszáznak önálló személyiséget, bonyolult magánéletet épített fel. Képzeletében ott messze ebben a városban néha kibogozhatatlan érzelmi szálak szövődtek. Kapcsolatok kezdődtek és bomlottak fel, hirtelen parázsveszekedések törtek ki a felek között, melyeket Márkus próbált gondolataiban elsimítani. Álmaiban egyre több a gondja akadt, mert például a szereposztáskor művészei érzékenységére is tekintettel kellett lennie. Nagy sikerek, nagy bukások voltak képzeletbeli városának színházi és filmes életében, számtalan bonyodalommal, amelyeket Laci gondosan lejegyzett a füzetekbe. Utólag belátta, hogy kizárólag ennek a menekülésészszerű játékra fordított idő és energia töredékével színjeles lehetett volna. .Ez az álomvilág nyújtott számára kapaszkodót akkor is, amikor a háború és a front kettészakította tanulmányait, majd később a bombázáskor és a nyilas uralom alatt egyaránt. A német megszállás idején épp apjánál tartózkodott Szegeden, de édesanyja, ismerősei és barátai tanácsára, Budapestre hozatja Lacit, hogy a közelében legyen inkább. Ma már tudható: Szegeden valószínűleg nem élte volna túl ezt az időszakot, ott az izraelita származásúakat lágerekbe vagonírozták, s csak kevesen maradtak életben. Budapesten késett az elhurcoltatás, ennek áthidalására a nyilaskeresztes katonák bevezették a Duna-partra kísérés intézményét. Ez az időszak haláláig visszatérő rémálma marad. Az ostromot követően, 1945-ben a gimnáziumot befejezendő visszaköltözött apjához Szegedre. Ám továbbra sem tanult jól, így egy pedagógus-rokon Csongrádon vizsgáztatta le év végén a hetedik osztályból.
A szegedi pályakezdés
A Szegedi Nemzeti Színház akkori igazgatója, Lehotay Árpád színiiskolát nyitott a városban. Márkus magánórákra járhatott hozzá, de csak esténként, mert a kelő nap első sugarai már a malomban találták: apjának ugyanis az a pedagógiai célzatú feltétele, hogy napközben molnárinasként dolgozzon. Lehotay kezdetben csak a pénz miatt foglalkozik "a gazdag Márkus fiacskájával", de hamar észreveszi tanítványában a tehetséget, továbbá azt is, hogy két nagy hibája van: a rossz beszédtechnika és a hajlam a lámpalázra. Egy év kemény munka következett, Márkus szinte minden hangot újra megtanult kiejteni - s hogy milyen jól: még élete utolsó fellépésén is, a legutolsó sorban is tisztán lehet érteni, amit mondott. Lehotay csak ezután engedte játszani. Első fellépése a Szegedi Nemzeti Színházban, 1945. december 22-én Zilahy Lajos Tizenkettedik óra című darabjában volt, ahol a vívómester legényét játszotta. Aprócska szerep, de számára a főszereppel egyenértékű volt akkor. Ezt az elsőt hamarosan újabb és újabb követte. Arzént személyesítette meg Molnár Ferenc A hattyú című darabjában, a néma hóhér volt Az ördög cimborájában, három alkalommal Kormányos szerepébe bújt A viharban. Nagy nehezen a nyolcadik év végén esedékes vizsgáját is letette magánúton, a helyi gimnáziumban, majd édesapja mélységes helytelenítése dacára hivatalosan is színésznek állt: ehhez megszerezte Pesten a gyakorlatos engedélyt, és ezt követően már legálisan játszhatott bárhol színházakban. Szegeden a színházban szinte mindenki egyet értett Laci pályaválasztásával, ezúttal minden sikerülni fog. Valóban Laci karrierje felívelő ágba lépett, s ő maga is érezte, a sok kudarc után "végre menni kezd a dolog". Az egyik legnagyobb feladat váratlanul érte. A "Veszélyes forduló" című három-felvonásos darab, homoszexuális fiatal férj szerepébe kellett beugrania, s az iskolában oly rossz tanuló, ezúttal egyetlen délután tanulta meg szerepét, amely óriási sikert hozott számára. A siker azután egy konfliktust eredményezett. A nagyhírű s akkor már a pesti Nemzeti Színház kimagasló színésze, Abonyi Géza hallott róla, s egy alkalommal meglátta játékát a Cigánybáró előadásán, és mint a színész szakszervezet elnöke, kifogást emelt a műkedvelő játéka ellen, aki elveszi a helyet a képzett színészektől. Lehotay azonban kiállt Márkus mellett, nem hagyta eltanácsolni a pályától. Kijárta Abonyinál, a meghallgatást, aki ezt követően hajlandó volt Márkus színpadra teremettségét elismerni. Laci a pályán maradhatott, de el kell végeznie a főiskolát - hangzott a dörgedelem.
Lehotay Márkust a Petur bán monológjával küldte felvételi vizsgára. Osztályfőnöke Bálint György. Tanítja Ladányi Ferenc, Nádasdy Kálmán, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Gellért Endre, Kárpáti Aurél, Abonyi sőt egykori felfedezője, Lehotay is. Osztályából csak néhányan lesznek igazi színészek, mint például Sinkovits Imre, Körmendi János, Gyurkovics Zsuzsa és Hegedűs Ágnes. Eleinte Pesten egy panzióban lakik, majd mikor apja is Budapestre költözött, elfoglalhatta lakásában a cselédszobát. A második év végén a NÉKOSZ-vezetők kezdeményezték elbocsátását politikai alapon, mert a "nagypolgári zsúrfiú" demoralizálóan hatott a demokrácia főiskoláján. Egy később neves filmrendező is ellene agitált akkor. Bizottság ült össze, amiben szerencsére benne van Lehotay, Nádasdy, Gellért és Gábor Miklós is. A bizottság meghatározó személyei Hont Ferenc és Major Tamás voltak, és az ő szavuk volt a döntő: ők pedig engedélyezték tanulmányainak folytatását. Vizsgaelőadására 1951 júniusában került sor, ahol az Úrhatnám polgár címszerepét játszotta évfolyamtársa, Orosz György, míg a darab rendezője, Major Tamás tanár úr volt. Bemutató előtt azonban néhány nappal, hajnalban a rendőrök ébresztették őt és apját a kitelepítési végzéssel: a véghatározat lakhelyül a Békés megyei, Okány községet jelölte ki. Márkus kétségbeesve rohant osztálytársához Oroszhoz, akivel nyolckor már Majornál voltak. Major Tamás nyugalomra intette a feleket, de az idő túl kevésnek bizonyult a gépezethez: másnap hajnalban Márkust apjával együtt kitelepítették. Major minden magas összeköttetését latba vetette, de így is tíz napjába került az, hogy Márkus László visszakerüljön a főiskolára, sőt nemcsak hogy visszakerülhetett, hanem letehette az elmaradt vizsgáit is, és végre kézhez kapta a diplomát.
A főiskola befejeztével megkapta két hónapra szóló katonai behívóját, ahogy akkoriban ez szokás volt, a főiskolát végző fiatalembereknél. A Börzsönyben teljesített szolgálatot. Leszerelését követően a debreceni Csokonai Színházban helyezkedett el: ebben Téry Árpád felesége, Hotti Éva (akit még Szegedről ismer) volt a segítségére. 1951. november elsején érkezett a városba, ahol akkor már olyan nagy művészek alkották a tagságot, mint Mensáros László, Görbe János, Simor Erzsi, Örkényi Éva, Békés Rita, Soós Imre, Latinovits Zoltán, Zenthe Ferenc, Kautzky József. Ebben a színes, jól szervezett társulatban Márkus sokat és sokfélét játszott a hat esztendő alatt: pályafutása egyik legboldogabb időszakává lett a Debrecenben eltöltött idő. Kezdetben a Dózsa György úton talál lakást, amit egy ideig Soós Imrével osztott meg.
Első feladata itt is egy beugrás lett, ezúttal a "Szabad szél" című Dunajevszkij-operettbe kellett igen gyorsan otthonosan mozogni. Első hivatalos, neki szánt szerepe Ricardo márki lett "A kertész kutyájában". A "Szibériai rapszódia" után a színház táncoskomikusává vált, hogy azután a Csárdáskirálynő Bóni grófjaként már szinte az egész város ünnepelt és kedvelt színésze legyen. A Csárdáskirálynő-ben a pesti vendégjátékon és színházi fesztiválokon is nagy feltűnést keltett, ugyanúgy az Ármány és szerelemben, az Éjjeli menedékhely-ben és a Nem magánügy című szovjet bohózatban. A debreceni pályájának csúcspontja a Hamlet előadás lett. Élete egyik legkedvesebb szerepe lett és ezért az alakításáért kapta első Jászai Mari-díját is 1956-ban.
1956 október elején került sor Nyíri Tibor: Húsosfazék című színművének bemutatójára Debrecenben. A nevezetes törésponthoz, október 23-ához közeledve, egy komoly színészi feladat kötötte le figyelmét, mert a Két úr szolgája premierjére készült. Úgy értékelte magában: ez egy méltó kiugrási lehetőség, s egyben bizonyítási vágy is dolgozott benne - a többek által korán érkezőnek titulált Jászai Mari-díját - szerette volna alakításával aláhúzni. A Goldoni-darabhoz nem is mellékesen Kurtág György írt remek kísérőzenét, és a próbák során Márkus káprázatosan uralta Truffaldino szerepét. A bemutató október 25-re volt kitűzve; nyilvános főpróbára pedig, amire mindig sokan kíváncsiak, 23-án került volna sor. De aznap senki sem jött el. Aznap este Debrecenben a Csárdáskirálynő ment, a kettős szereposztás miatt épp nélküle, miközben odakint szerelték le a színház homlokzatáról nagy üdvrivalgások közepette a vörös csillagot. A Két úr szolgája premierjét elhalasztották, a színház ideiglenesen bezárt. A politikával nemigen foglalkozó Márkus számára nagy csalódást okozott az elmaradt bemutató. Igyekezett nem belefolyni az eseményekbe, persze a hatalom, a szocializmus számos "vivmánya" eléggé befolyásolta magánéletét, de sok minden - a bemutatóra való készülődése miatt - váratlanul érte. Egymáshoz vendégségbe járva egyebek közt Berényivel és Hegedűs Ágnessel azt látogatta, mekkora sikere lett volna Truffaldinóként, ha a forradalom legalább egy hetet vár. Az egyik ilyen vendégeskedésből gyalogolva hazafelé kötőhártya-gyulladást kapott, arra pedig penicillin-cseppet. A csepptől kis híján végzetes kimenetelű allergiás sokkot - mire újra ki tudja már nyitni a szemét, vége a forradalomnak.
A forradalom után kialakuló változások miatt mozgásba lendült a magyar színházi élet egésze, a fővárosi színházakban is új igazgatói kinevezésekre került sor. A forradalom előtti, összeszokott debreceni társulat felbomlott. Téry Árpád Budapestre került, ő hozta magával a két Lacit, Mensárost és Márkust a Madách Színházhoz. Vámos László addigra már ott működött, akárcsak a főiskoláról ismert Ádám Ottó. Márkus eleinte epizódszerepeket kapott. A "Királyasszony lovagja" ajtónállójaként mutatkozott be. "Nőies, öntetszelgő. ám az utolsó felvonásban a néhány szavas szerepből csinált sikert - írta Molnár Gál Péter. A jó barát, Latinovits Zoltán is eljött Debrecenből megnézte a darabot, hogy utána ugrathassa barátját: a debreceni sztár lakájszerepben.
1958-ban adódott egy kiugrási lehetőség, Szuszlov mérnök szerepe a Gorkij: Nyaralók-jában. A darabot Ádám Ottó hozta haza Moszkvából. Az előadás érdekesnek ígérkezett, mivel dráma is, komédia is volt egyszerre. Márkust azonban elkapta régi problémája, a lámpaláza. Úgy érezte: túl nagy a kihívás, és rettegett a megmérettetés súlyától. Gábor Miklós, Tolnay Klári, Greguss Zoltán már nagy és igen ismert nevek voltak akkoriban is. Felerősödtek gátlásai, s rátört a kisebbrendűségi komplexus. Már csak három hét volt a premierig s a rendező, Ádám Ottó érzékelte Laci félelmeit. Már-már attól félt, Márkus nem fog tudni megbirkózni a feladattal, mikor egy próbán végre átszakad a gát: "Éreztem, hogy nem az vagyok, aki korábban. Belülről megszólalt bennem a figura." A próba után Gábor és Tolnay félrehívták, dicsérték, és apróbb szakmai fogásokkal, trükkökkel halmozták el - befogadták. A kritika, különösen következő remeklése, "Az ördög cimborája" Christy-je után már kitüntetett figyelemmel kezelte. Karrierje ettől kezdve egyenletesen ívelt fölfelé.
Madách Színház-i évek
Az a 27 év, amit Márkus a Madáchban töltött, egybeesett a színház legendás, nagy korszakával. 1960-ban Ádám Ottó tanulmányútra ment Berlinbe, összebarátkozott a Berliner Ensemble tagjaival és igazgatójukkal, Brecht özvegyével; így 1961-ben, mikor új épületbe költözhetett a Madách Színház (az akkori Lenin, ma Erzsébet körúton) talán már nem csoda, hogy a nyitódarab Brecht "Kaukázusi krétakör"-e volt, ami aztán 150 előadást ér meg Maros Rudolf zenéjével. Márkus álarcban alakította a Kövér herceget. Ezt követte a Koldusopera 1965-ben. Bár Márkus Bicska Maxit szerette volna eljátszani - és sose bocsátotta meg sorsnak, hogy ez a szerep elkerülte - a ráosztott Tigris Brown, a londoni rendőrfőnök alakításában utolérhetetlen volt. Cica Brownt (írta Molnár Gál) alakít, aki puhácska cicatalpakon somfordál az ő Maxija (Gábor Miklós) körül. Az olaszországi vendégjátékon zsúfolásig tele volt a Bolognai Opera nézőtere, és a diadalút Pesten is folytatódott; végül azért kellett levenni a műsorról 112 előadás után, mert Márkus és Gábor Miklós túl sokat röhög a börtönjelenetben. Mindezekkel együtt Ádám Ottót az a vád is érte, hogy eloperettesítette Brechtet. Márkus szakmai önérzetét valósággal bőszítette ez a nézet. Ő épp azt szerette Ádám Ottó rendezésében, hogy nem csinált kegyetlen színházat. Gyűlölte az erőszakot, a hidegséget, az unalmas ürességet. Sőt neki magának sincs kedve különösebben elidegenedni.
Kétszer játszik a "Kurázsi mamá"-ban, a főszereplő először Kiss Manyi volt (1958), másodszor Psota (1973). Ez utóbbiban a papot alakította, és olyan tréfákat engedett meg magának, amilyenekről csak Brechtnél lehet szó, megmutatandó a figura kettősségét. Ádám Ottó mellett Vámos László és Lengyel György az, akivel a legjobban szeret dolgozni. Vámos adja neki a "Black Comedy"-t, amivel korábban Várkonyi próbálta átcsábítani a Vígszínházba. 224 alkalommal ment a darab, amely előadás egyébként komoly fizikai erőpróbát jelentett a színész számára a bútorok cipelése miatt, és Márkus csupa kék-zöld folt volt, mire megtanult tizennyolc lépcsőfokon legurulni. De Vámossal rengeteg vitája is akadt: például nem kapta meg korábbi, debreceni nagy sikerét, Claudius szerepét, Gábor Miklós Hamletje mellett. Aztán egy bravúros beugrással mégis neki kell megmentenie az előadást, s fél évig újra nagy sikerrel játszhatta Claudiust, aki az ő felfogásában egy simulékony charmeur volt.
Másik nagy Shakespeare-alakítása Buckingham a III. Richárdban. Marchel Achard krimi-vígjátéka nyitotta az évadot 1964-ben. Főbb szerepekben Domján Edit, Márkus László és Garas Dezső, a meghívott rendező Egri István volt. A korszak egyik kimagasló előadásává nőtte ki magát. A siker akkora volt, hogy idővel maga Marcel Archard, a franciák Molnár Ference is eljött Budapestre, hogy megnézze, mi lehet a titok. Az ötszázadik előadás után a Gellért külön termében ismét a Francia szerző társaságában tartanak ünnepséget és Márkussal, annak ellenére is, hogy a 444-dik előadást követően Sevigné vizsgálóbíró szerepét átadta Dégi Istvánnak, mert "a végkimerülésig játszottuk, a végén már megőrültünk tőle". 1973. május 20-án lement a 700. előadás is. Domján és Márkus között "A bolond lány" felért egy jó házassággal. Domján Edit halála (alig valamivel az imádott Kiss Manyi és Pécsi Sándor halála után) nagyon megrázta. Domján az öngyilkossága előtti estén még felhívta telefonon: Tabi László Családi drámájának bemutatójára készültek, és Márkus nógatta, hogy kezdje már el tanulni a szerepet, mert még semmit nem tud. és a közös munka reménye egy kicsit felvillanyozta őket. Editnél azonban akkor már a borúlátás felhőit ez a reménysugár sem tudta oszlatni.
Szakmai önértékelése is erősödött, mert sem Kiss Manyi, sem Pécsi, sem Márkus nem szenvedhette ugyanis azt, amit egymás közt csak "lilaságnak" neveznek: az esztétikai magaslatokon fennhéjázó művészeket, akik "mindent tudnak. Még alakítani is. Csak játszani nem. És egyikőjük sem állhatja a szavalást, nemcsak művelni, hallgatni sem: Pécsi Sándor nyugodtan bömböltetheti a táskarádióját az öltözőben, de csak addig, amíg a műsorban versmondásra nem kerül a sor. Kiss Manyi temetéséről írja Huszti Péter: "A ceremónia végén a mikrofonhoz lépett egy kitűnő előadó művésznő, és a szülőföld üzenetét tolmácsolva egy kántáló siratóballadába kezdett. Az első szavak után váratlanul egy kattanás hallatszott, s a mikrofon megnémult. A temetőkapunál Márkus Laci mellé préselődtem, aki kibőgött szemekkel, ravaszkásan rám mosolygott: - Mit szólsz, hogy még itt sem marad nyugton!. Amint vers következett, nem széthúzta a mikrofonzsinórt?"
Fordulópont és kivételes lehetőség Márkus pályáján, mikor Hubay Miklós az ő színészi képességeit figyelembe véve írta meg a "Néró játszik" című darabját 1968-ban. Márkus "megteremti a csepűrágó császárt, és ugyanakkor a gondolkodó államférfit, a dührohamoktól elfutott eszelőst és a hűvösen kiszámítottat, megteremti a véres szeszélyt és elragadó játékosságot" - írja Mátrai-Betegh Béla a premier utáni napon publikált újságcikkben. Molnár Gál színészportréjában ez áll: Néró "derűs, nyílt, magabiztos fickó. De megkapja a hatalmat, és ez szétrohasztja." És már a bábjátékos jelenet során "egyszer csak kigyúl a színpad. Már nem színházban vagyunk. "A játék valósággá lett. Egy ember áll a színpadon, és hirtelen minden segédeszköz, trükk-masinéria nélkül, ott, előttünk megsokszorozódik: mint egy kényelmes szvetterbe, úgy bújtatja bele énjét az íróéba, aki egy másik ént szövött meg a sajátjából: Néróét."
Lengyel György kedvence közös munkáikból (a Vássza Zseleznova, A waterlooi csata és a Holt lelkek mellett) a Régimódi történet (1977), ebben Márkus Jablonczay Kálmán (Senior). Rajong a szerepért: zavarja ugyanis, ha kész definíciók szerint ítélik meg, miközben benne olyan figurák is élnek, mint ez a dzsentri, Máriássy Judit szavaival egy ősz és snájdig, Móricz Zsigmond-i, sűrűvérű, vidéki magyar úr. 2007-ben, Szabó Magda kilencvenedik születésnapján a MTV újra levetíti a darabról készült felvételt. Lengyel szerint Márkus Lászlónak két nagy szerzője volt: Molnár Ferenc és Moliere. A fösvény 1981-ben következik. Ekkor már nagyon beteg, de gyöngeségeit mások előtt arra fogja, hogy Harpagon minden energiáját felemészti, a hullámokban rátörő depressziót pedig egy-egy negatív kritikára. (Legrosszabb napjain újra olyan lámpalázas, mint tizenkilenc éves korában, és folyton Rátkai Márton egykori alakítására gondol.) Az előadás stílusa szakít a hagyományos Moliére-előadásokéval. A közönség lelkesedik, a szakmát megosztja Márkus sajátos megközelítése. Hét Molnár-darabban játszik összesen kilenc alkalommal, és ma már bizton tudni, hogy minden vele készült Molnár-darab színháztörténeti esemény. 1957-ben Debrecenben a Játék a kastélyban Turai Sándora.
Pesten az első Molnár az Olympia 1965-ben: ebben Darvas Lilivel, Molnár Ferenc feleségével játszhatott együtt. Darvas a próbák alatt azonnal példaképei közé került, azok közé, akiket gyermekien tisztelt. Figyelte őt, csodálta professzionizmusát, játékkultúráját, próbálta tetten érni alakításainak apró kis rezdülésein keresztül a molnári kézjegyeket. Lengyel György, a Debrecenből meghívott rendező szerint "Márkus Krehl alezredes-portréja méltó volt Darvas Lili remekléséhez. Karikatúrát rajzolt, de ízléssel és mértékkel." Vámos László szerint Márkus életének legnagyobb alakítása az Előjáték Lear királyhoz volt, 1967-ben. 1972-ben "A hattyú". "Én elhatároztam, hogy a darab arról szól, amit én játszom benne. Annyira otthon voltam abban a szerepben, hogy szinte összekevertem Márkus Lászlót Albert főherceggel. Tudom, hogy ez lila, de így van." Lengyel szerint az arisztokratikus, finom magatartás, a naivitás, a bölcsesség és az önirónia keveréke révén válhatott Márkus, mint Habsburg herceg főszereplővé egy mellékszerepben, továbbá azzal, hogy megragadva a szövegben rejlő utalásokat finoman érzékeltette Albert főherceg érdeklődését szerelmi riválisa, a tanár iránt.
Életében először 1974-ben kért magának szerepet: ez Norrison, az "Egy, kettő, három" ellentmondást nem tűrő bankelnöke, aki egy óra alatt átszerel egy embert. Négy hónapig tanulta a szerepet, a próbaidőszak két hónap volt: minden centikre ki volt számítva az előadásban. Szirtes Tamás a híresen pontatlan Paudits Bélára osztja az átszerelendő taxisofőr szerepét, s mint mondja, Paudits "önfeledten késett a próbákról, olykor elfelejtett bejönni. Márkus Lacinál a késés főben járó bűnnek számított. Egy darabig tűrte a renitenskedését, aztán kiborult: úgy ordított vele, hogy zengett a színház. Azt hittük, Béla visszaadja a szerepet és sosem látjuk többé. Ám csodák csodája, Laci pedagógiája hatott: Béla azontúl elsőként érkezett a próbákra és utolsóként távozott. Szenzációsak voltak együtt. És még szerették is egymást." Demeter Imre Film, Színház, Muzsika-beli értékelése szerint "a kulcskérdés a Norrisont játszó színész. A rendező vele nyerhet csatát. Márkus László alakítása ilyen csatanyerés volt. Félelmetes biztonsággal vezényelte a parádét, s közben gondozta mások és a maga drámácskáit. A rendező még inkább hozzá gyorsíthatta volna a darab tempóját." Márkus nyolcvan percig van folyamatosan a színpadon, és szinte megszakítás nélkül beszélnie kell.
Sárkány ügyvéd szerepe "A doktor úr" című bohózatban (1979) önfeledt lubickolás. Haumann Péter (Puzsér, a betörő) meséli: "Egy alkalommal rekkenő hőségben játszottuk. Én, szép csöndesen, hogy a kollégák munkáját ne zavarjam, az egyik jelenetben eljátszottam Márkus Lászlónak azt, hogy zuhanyozom. És az a gazember odajött, és elzárta nekem a vízcsapot!" Sárkány felesége Piros Ildikó: Haumann és Márkus esténként fogadásokat kötnek, hogy melyikük tudja előbb megnevettetni. Megmondhatatlan, ki érzi magát jobban: a színészek a színpadon vagy a közönség a nézőtéren.
Sosem buktatott meg darabot, legfeljebb a produkció egészével együtt bukott, ha úgy hozta a sors. Kivétel ez alól egy Csehov darab volt. A "Három nővér"-t miatta kellett levenni a műsorról. A darab már nagy sikerrel futott a színházban, amikor Bednai Nándor tévérendezőnek kedve támad kiparodizálni a tévé szilveszteri műsorában, Három fivér címmel, Márkus-Haumann-Körmendi szereposztással. Márkus javasolja, hogy maradjon az eredeti cím, és alakítsák ők hárman a nővéreket: az övé természetesen Mása, a femme fatale. Az ajánlatot egyhangúan elfogadták, s Körmendi nekifogott a jelenet megírásának. Majd jöttek a ruhapróbák és a táncórák. De talán mégsem igazán a közönség reakciója volt az igazi ok, amiért Ádám Ottó úgy határozott, a darabot valóban le kell venni. Almási Éva elmesélése alapján tudható, hogy maguk a játszó színészek voltak azok akik, nem ritkán perceken keresztül nem tudtak megszólalni, az elfojtott derű miatt. Majd mindegyik előadás kirobbanó kacagásba fulladt a színfalak mögött, amely jó kedvet nemigen tudtak palástolni a színrelépésük pillanataiban. Egy ilyen után jutott arra a megállapításra Ádám Ottó, hogy ezt így valóban le kell venni a műsorból, legalább addig, amíg a kabarétréfa hatása el nem ül.
Filmek:
Sok olyan film is akadt, amiből a legtöbb jelenetét kivágták. "A Csontváry-filmben például az egész szerepből annyi maradt, hogy egy medencében úszkáltam cilinderrel a fejemen." A filmes világ külön világ, és Márkust igazából soha nem exponálja. De Keleti Márton, Bán Róbert, Palásthy György és Fábri Zoltán révén mégis számos remek lehetőséghez jut. Az országos ismertséget, és filmes kiugrását a "Meztelen diplomata" című film főszerepe adta. A film Rejtő Jenő: "Vesztegzár a Grand Hotelben" - című regényéből készült, és 1963. április 18-án mutatták be. Innentől fogva számított igazán ismert, keresett országos hírű sztárnak, és nem hiányozhatott innentől fogva szinte egyetlen magyar filmvígjátékból sem. "A tizedes meg a többiek" vonalas háborús drámának indult, de Keleti Márton hagyta, hogy színészei Szász Péter dramaturg vezénylete alatt a maguk ízlése szerint alakítsák a szerepüket. Darvas Iván például az Éjjeli menedékhely Bárójától kölcsönöz filozófiát, míg Márkus a Svejk-beli Scharführerét alakította át a jó étvágyú Obersturmführerré. A sok felhőtlen percet adó szerep mellett eljátszott két nem mulatságos szerepet is, mindkettőt Fábri Zoltán filmjeiben: a "Két félidő a pokolban" dzsesszdobosaként és "Az ötödik pecsét" Király Lászlójaként megmutathatta drámai szerepformáló erejét. Élete során több mint 110 filmben és tévéjátékban szerepelt. A televíziónál kimondottan sokat foglalkoztatták. Zsurzs Éva, Málnay Levente és Horváth Ádám is kedvenc színészei között tartta számon. Nagy álma, egy horrorfilmben való szereplése ugyan soha nem vált valóra, de valódi pszichothrillerben játszott, bár a "Defekt", épp témája miatt, dobozban marad 1982-ig. Utolsó játékfilmje a Maár Gyula rendezte "Első kétszáz évem" lett, amely filmet az 1986-os Berlinalén Arany Medvére jelöltek.
Mindene volt a közönség. Az első útja mindig a főpénztárhoz vezetett: hogy áll a jegyeladás, milyen ház lesz? Már-már hisztérikusan kényes az előadás pontosságára. Ha egyszer lepróbált egy darabot egyfajta bevilágítással, az ne változzék később meg, mondjuk egy este bennmaradt másik beállítással. Zavarta, ha a díszletmunkások már a vastaps alatt elkezdték felszedni a díszletet, mert sietnek haza: jelenetet rendezett emiatt, a díszletezők bepanaszolják, elviselhetetlen hisztérikának mondták.
Próbatechnikája a magányos ember felépített útján mozgott. Vagyis megtanulta a szerepet, már szinte az első próbákra, majd adott helyszíneket, s a kollégái reagálását építette be magába a mondatok mögé. S otthon ezt gyakorolta tovább. Ám a próbafolyamat során a kollégák egyre jobbá csiszolták saját játékukat, amely változásként jelentkezett Márkusnál, hiszen korábban meg ez volt, és nem az. Ráadásul a kollégái többsége egyre pontosabb szövegtudással haladtak a bemutató felé, amely rá nézve, egy szüntelen változó, önmagát benne folyamatosan módosításokra kényszerülő színészként élte meg, amely őt feszültté, ingerlékennyé tette. Számos konfliktusa ebben az eltérő ritmusú próbaciklusban keletkezett, ami miatt őt számosan kiszámíthatatlan hisztériának gondolták. Kényes volt a megjelenésére, az öltöztetők, és szabók trehányságát nehezen tolerálta. Legendássá váló veszekedések fűződtek egy-egy nevezetesebb szerep jelmezeihez. Szenvedélyesen kikérte magának, ha valaki késett a próbákról, ha megváratták, mert valaki másnaposan, felkészületlenül csúszott be a próbára. De, mint Körmendi János leszögezte, akit megbántott, legyen az sminkes, öltöztető, partner, attól mindig képes volt bocsánatot is kérni idővel, ha szükségesnek látta, valamilyen engesztelő ajándék kíséretében.
Maga is elismerte, hogy ha kijött a sodrából, azt a Madách téren is hallani lehetett: "Bezzeg Csortos vagy Somlay idejében nem lett volna ordítás, azok finom urak voltak, és öltek volna, késsel, pisztollyal." Úgy viselkedett, mintha az egész előadás, sőt az egész színház az ő személyes felelőssége lenne. Gombos Katalin visszaemlékezése szerint néha teljesen átvette a hatalmat a rendező felett. Márkusnak a színészi pálya szentségével szembeni egyetlen kilengése a színpadi nevetések voltak: Domján Edittel a "Hermelin"-ben, esetleg Gábor Miklóssal a "Koldusoperá"-ban, vagy Pécsivel "A nagy Romolus"-ban. Legendássá lett az egymás ugratása Gregussal a Jubileumban, de sokat tréfálkozott Tóth Enikővel a "Játék a kastélyban" előadásai alatt, vagy Lippaival az Adáshibában.
A főiskolai évek alatt két emberhez került igazán közel: az egyik Hegedűs Ágnes, akivel 1955 és 1957 között Debrecenben is együtt játszottak. A másik Körmendi János volt, morbid humoruk hasonlósága okán; később huszonhét évet töltöttek együtt a Madáchban, tökéletes partnerek voltak a színpadon, a másik minden rezdülését ismerték, zseniális játékokat találtak ki teljesen spontán. Civil kapcsolatuk azonban, mivel Márkus szangvinikus típus, Körmendi pedig nehéz természet, ellentmondásos és hullámzó volt. Nem osztva azt a nézetet, miszerint férfi és nő között nem lehet barátság bizonyos szempontból jobban élvezte kolléganői, mint kollégái társaságát: kolléganői ugyanis sosem kívánták szerelmi ügyeiket megtárgyalni vele. Ellenben a férfiak közt, meglátása szerint, két fő téma egzisztál: a foci és a nők; és ő a labdarúgásról nem tudott, futó kalandjairól pedig nem akart beszélni. De közeli jó viszony alakult ki az érzékeny és idealista Soós Imrével, illetve azokkal a kollégáival, akik hozzá hasonlóan abszolút úriemberek, mint például Latinovits, Pécsi Sándor, Lőte Attila, Gábor Miklós vagy Kálmán György. Respektálja Mensárost, akivel komplett pályafutásukat egyazon színpadon töltötték el.
Gyűjtötte a parfümöket és az öltönyöket. Egyebek közt Rodolfo számos külföldi útjáról hozatott magának egy-egy parfümöt. Megrögzött ékszerbolond. Kocsija nem volt soha: taxin járt vagy gyalog. Imádta, hogy felismerik az utcán. Szórta a pénzt: magára és mindenkire, akit szeretett. Hatalmas borravalókat adott. Karácsonyi ajándékot vett még a színház kazánfűtőjének is. Nagy dohányos hírében állt, de barátja, Szentesi János halála óta a szakma antialkoholistája volt. Szerette az élénk színeket: ez, ahogy ő fogalmazott, irtózás a "nem agyi szürkeállománytól". Kedvenc állata a delfin. Imád utazni. 1960-tól apránként beutazta egész Európát, de mindenütt csak a színház érdekelte. Bécs, Párizs, Velence lenyűgözték, de legjobban London, ahol háromszor is járt, és összesen 35 előadást nézett meg. Színészettel kapcsolatos könyvek, lemezek, kazetták tömegeit hordta haza. Gyakran kollégákat is magával vonszolt egy-egy ilyen tanulmányútra. Addig ügyeskedett, míg bejutott Ingrid Bergmanhoz, és fogadta őt Derek Jacobi, sőt Laurence Olivier is, annak ellenére, hogy fogalmuk sem volt ki az, aki így jelentkezett be: László Márkus, Hungarian actor, National Theatre.
Minden boldogságot és örömöt a színpadra tartogatott, így magánéletét is ennek rendelte alá. "Én a szerelmet is mellékesnek éreztem a színházhoz fűződő szerelmemhez képest." Ennek ellenére több alkalommal is fontolóra vette a házasságot, elsősorban azért, mert nagyon szeretett volna gyereket. Egyik komoly kapcsolatának épp a kitelepítés vetett véget, pontosabban az a veszekedés, amire visszatérte után került sor. Egy másik komoly kapcsolata pedig azért futott zátonyra, mert Márkus nem volt hajlandó külföldre távozni. Mindezek egymást erősítették benne az elvált szülők gyermekeként szerzett rossz élményekkel együtt, és befutott színésszé válása csak rontott ezen a helyzeten. Nem zavarta se az egyedüllét, se a magány, sőt örömét lelte benne. Mivel privát ügyekben nem bizalmaskodik, a csak a felszínt látó kollégái és ismerősei számára ez az exhibicionizmus mellett jelen lévő remetehajlam felfoghatatlannak tűnt, valamiféle abnormitást képzeltek a háttérbe, a fals mendemondákat megalapozva ezzel.
Rádiós munkák
A színházi előadások rádiófelvételei mellett rendszeresen szerepelt hang- és rádiójátékokban, az utolsó '85 decemberében volt, az "Egy, kettő, három, ezen mesejátékok közül kiemelkedik Szabó Magda "Bárány Boldizsár" című rádiófelvétele, amellyel a Rádió nívódíját nyerte el. A felvételt később lemezre is átdolgozták, amelynek borítóján az ő arcképe látható. Az egyetlen több évtizede működő rádió-sorozat, a "Szabó család" tagjaként még betegsége idején is folyamatosan bejárt a felvételekre. A rádiókabaré állandó tagja volt, megannyi felvétel őrzi a hangját. Az utolsók egyike az 1985-ös szilveszteri Rádiókabaréban volt hallható, ahol a "Kaltenberg-söröző" című jelenetben, Bárdy György.partnereként búcsúzott a vidám műfaj rádióhallgatóitól.
1975-ben kezdődtek rosszullétei. Egyfajta terápiaként naplóírásba kezdett, amihez korábban sosem volt türelme (nem is igazi napló ez, inkább gondolatok lazán összefüggő gyűjteménye az életéről, vagyis a színházról). Állandó láz, torokfájás kísérte. 1980-ra világossá vált, hogy csontvelő-rendellenessége leukémiába fordult. A gondos orvosi kezelés ugyan mérsékelte a tüneteket, sokáig kollégái, s környezete sem tudta róla, hogy beteg. Nem szólt ő senkinek, nem panaszkodott; végül mostohaapja őt megkerülve tárgyalta meg a helyzetet Ádám Ottóval: mostohafia bármennyire is nem akarta, hogy beteg emberként bánjanak vele, a terhelést most már csökkenteni kell. Állapota egyre romlott, 1982-ben otthagyta a színpadot. Mikor a darabokat, amikben játszott, levették a műsorról, szóbeszéd tárgya egyre nyilvánvalóbb betegsége. Másfél évet különböző kórházakban töltött, többször megoperálták. Ám a szövődmények a szívét és a hasnyálmirigyét érintették már. Szegvári Katalin a Stúdió munkatársaival riportot készített vele 1983 májusában, mintegy cáfolandó a halálhírét. Ekkor beszélni sincs nagyon ereje, a felvételt utószinkronizálják.
Harangozó Márta sokórás hangfelvétel segítségével elkészíti portrékönyvét 1983-ban, amelyben életéről és szerepeiről vall Márkus. Ebből egy hangválogatás is bemutatásra kerül a Magyar Rádióban, de az már egy Márkus László emlékének tisztelgő, posztumusz adás.
Évtizedek óta a szilveszteri kabaréműsorok rendszeres előadója volt nem csak a rádióban, így volt ez 1985-ben is. Körmendi János a partnerét alakította egy szomorkás bohóctréfában. A december 29-i próbán fuldokolni kezdett, Körmendi támogatta, hogy el ne essen, de végigcsinálta a próbát. Másnap, az Ádám Ottóval és feleségével folytatott szokásos reggeli telefonbeszélgetés során megígéri, hogy befekszik a kórházba, de a főpróbát és a szilvesztert még végigcsinálja. Az esti előadás után, útban a Kongresszusi Központ felé a taxiban kolléganőjének, Tóth Enikőnek iszonyatos fájdalmakra panaszkodik, ami a színésznőt megrémíti, Márkustól korábban sohasem lehetett hallani ilyesmit. Az öltözőben orvost kér maga mellé. Mikor öltözőtársai, Körmendi és Gálvölgyi János megérkeznek, még van ereje üdvözölni őket, de pár perc múlva összeesik. Az újraélesztési kísérletek, a mentők, az elektromos sokkoló mind hiábavaló. 58 éves volt.
